Felkelt és semmi más nem jutott az eszébe. Dudorászott egy ideig. Buta kis dallam volt. Egy reklámból hallotta, és nem ment ki a fejéből.
Lezuhanyozott. A dallam nem tágított. Dúdolva törölközött és dúdolva készített magának reggelit. A metróban is dúdolt. Az a hülye kis dallam nem ment ki a fejéből.
„Tatta, tatta, tattataaaa”
Végül is jobb, hogy ez megy műsoron, mintha azt mantrázná magában, hogy „meg fogok halni”, gondolta szelíden, amikor beért az üzembe. Átöltözött. A ruhákat dallamra vetette le és dallamra öltötte magára. „Tatta…” Abba kéne ezt már hagyni, jutott eszébe a gondolat.
Innentől lett gond, ami addig csak bosszúság volt.
A dallam beleásta magát a fejébe, és nem tágított onnan.
„Abba kéne hagyni!”
Megpróbálta. A gondolkodás azonban nem olyasmi, amit csak úgy le lehet állítani, és ezzel ő is tisztában volt. Egy évvel ezelőtt éppen Bettinával járt így. Talán egy hónap telt el közös életükből, amikor Bettinában szöget ütött egy gondolt, mely azt követően már soha nem hagyta el a nő fejét. Hiába magyarázta neki, hogy „nem úgy van”, „nem igaz az egész”, Bettina agyának közepén úgy állt az a bizonyos gondolat, mintha odaszögelték volna. Bettinával jó volt élni, de a fejében lévő gondolattal nem. Így maradt megint egyedül.
Beindította a gépsort. A robotok tették a dolgukat, ő pedig tovább dúdolt.
„Most már tényleg abba kéne hagyni”, gondolta.
Nem volt sok munka. Egy program sem csúszott el. Néha módosított egy-egy paramétert, de a robotok a legritkább esetben tévednek, így ez csak szépségtapasz volt a termelésben, annak bizonyítása, hogy kell ide ember, bárki bármit mond.
Talán, ha meghallgatna egy másik bugyuta kis dallamot.
Az ötlet jónak tűnt.
Kézi egységével feltornászta magát a netre. Nem lett volna szabad, de mint minden kolléga, ő is ismerte a kiskapukat. Átnézte a személyes zenetárát, és rábökött egy régen hallott slágerre. Ez jó lesz. Végighallgatta a számot, majd még kétszer lejátszotta elejétől a végéig. Aztán az egyik hegesztő-robot hibát jelzett, így befejezte a zeneterápiát és munkához látott.
Az ebéd kellemesen telt. Üres volt a kantin. Ilyen későn alig voltak az asztaloknál. A levesnél tartott, amikor újra meghallotta a dallamot. Az étkezde falán óriási televízióból áradt a „Tatta, tatta, tattataaaa”. Tudta, hogy elveszett, és igaza volt. Elalvásig dúdolta az újra betáplált bugyuta kis zenét.
Másnap fáradtan kelt. Éjjel sem hagyta nyugodni a reklám. Arról álmodott, hogy a dallam ráfonódik a testére, belefúrja magát a húsába és a csontjáig hatol, miközben ő üvölt és üvölt, a háttérben pedig szól a „Tatta, tatta…”
Másnap nem sokat törődött a robotokkal. Zenéket hallgatott, átbújta a netet, hátha talál egy módszert, amivel megszabadulhat elméjének piócájától. Elkerülte a kantint, de sajnos a folyosón és az öltözőben is volt kivetítő, ahol boldogan, szabadon és gyilkos módon hömpölygött felé a reklám. Nem vacsorázott. Fejében zakatolt a „tatta, tatta” és úgy tűnt, most már mindörökké ott is marad. Már nem a dallam idegesítette. Háttérzajjá vált. A tény nem hagyta aludni, hogy tehetetlen, nincs eszköze, módszere arra, hogy kituszkolja magából ezt a parazitát.
Nyűtten kelt. Nem fürdött. Miközben megitta a reggeli kávéját, bekapcsolta a tévét. A hírek közötti reklámblokkban kétszer is rátámadt a dallam, és ő hagyta magát. Eszelősen felnevetett. Innentől ez lesz életének dallama, meghatározója, uralkodója. Nincs mit tenni.
Amikor beült a konzol elé, két érték is pirosban volt. Egy hegesztő és egy hordozó robot kószált valahol az üzemtérben gazdátlanul. Tatta, tatta, na és, na és? Talán nekik is agyukra ment a dallam és most megpróbálnak megszabadulni tőle.
A billentyűzethez nyúlt, tatta, de az utolsó pillanatban nem nyomta meg a vészleállító gombot.
És ha tényleg a dallam ment az agyukra? Egy program is bekattanhat, ha túl sokszor bombázzák meg egy önmaga farkába harapó kóddal.
Felállt a székéből és kilépett a csarnokérbe. A legtöbb berendezés zokszó nélkül tevékenykedett. Az üzenet szerint a két renegát robot a csarnok túlfelében tartózkodott. Átvágott a szerelősorok között. Tatta, tatta, zakatolt mellette az üzem. Tíz percig gyalogolt, mire felfedezte a szökevényeket, akik egy szervízkijárat előtt álldogáltak.
– Na, mi van? Menekülnétek? – lépett melléjük. – Tatta, tatta, tattataaaa…
Felemelte mobil szervízpaneljét. Egy gombnyomás és mehetnek vissza dolgozni. És életük végéig hallgathatják majd az üzem kis dallamát, dolgozz, dolgozz, dolgozzál.
Vagy.
Elmosolyodott.
Talán ez a megoldás. El kell menekülni a zajtól. Mindentől, ami kiadja ezt a borzalmas, kegytelen dallamot, mely úgy programozza be az agyad, mint központi vezérlő a hegesztőrobotokat. El kell menni oda, ahol nincs jel, nincs hatás, nincs semmi, ami belemászhatna az elmédbe. Tatta, tatta…
Ujjának egy simításával képernyőt váltott, és egy újabb legyintéssel kinyitotta a szervízajtót.
A két robot nekilendült és egy szemvillanás alatt suhant ki az üzem udvarára.
– Fussatok odáig, ahol már nincs jel – intett utánuk.
Dúdolva sétált vissza a vezérlőig. Tatta, tatta… egyszer ő is elfut majd, ki a jelből, ki a hatókőrből. Egyszer majd szabad lesz. Addig pedig jöhet az örök tatta, tatta, míg fel nem váltja a helyét egy másik dallam, azt pedig egy másik, majd egy másik…
A rendőrség két óra múlva tartóztatta le. A per gyorsan lezajlott. Gondatlanságból elkövetett emberölésért ültették le, mivel a kiengedett robotok hat járókelő halálált okozták. Ő és az ügyvédje egy reklámból kiszivárgó dallamra hivatkoztak. A bíróságot nem hatotta meg a védelem. Az ítéletet, mely nagy port kavart fel a közmédiában, két éven belül több tucat hasonló eset követte, és csak akkor kezdődött hivatalos vizsgálat az ügyben, amikor egy pilóta dúdolva vezette négyszázötvenhat emberrel teli gépét egy hegyoldalnak.
Az „Elmeszennyezési törvény” 2045. augusztus 6-án látta meg a napvilágot, mely kimondta: tilos minden az elme megszállására alkalmas dallam, szóösszetétel egyéb információs tartalom közvetlen, kampányszerű sugárzása.
És ez így helyes.
Tatta, tatta, tattataaaa…
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!