Tiszta csillogás

Benediktusz leszállt a buszról. Este volt. A város fényei színesre festették a világot. Megállt egy kirakat előtt és megbámulta magát a tükröződésben. A fények éppen sárgára mázolták az arcát. Akármilyen színű is lehetnék, gondolta elborzadva. De a fények még mindig jobbak a teljes sötétnél, ahol minden a képzeletre van bízva, márpedig a képzelet rettenetes dolgokra képes: akár nemet vagy fajt is válthat benne az ember. Megrázta a fejét és elfordult a kirakattól. Korábban jött, így volt egy kis ideje. Nem a tervezett megállónál szállt le. Sétára szánta el magát. A gyűlésre illett pontosan érkezni. A pontosság olyan erény, mely csak a tisztáknál mutatkozik. Hűnek kell hát lennie hozzá. A telefonjára nézett. Két utcasarokra volt a gyűlés meghatározott helyszíne. Szerencséje volt. Ma éppen a belváros volt soron. Szeretett a város szívében mászkálni. Ott voltak ugyan a színes kirakatok, de színes emberek alig jártak errefelé. Hála ég, tiszta környék. Itt az ember nem félti az életét és a pénztárcáját.

Lassan sétálva indult el a telefonon kijelölt cím felé.

– Benediktusz! – kiáltott utána valaki.

Megfordult. Tavaszka sietett felé az utca átellenes oldaláról.

– Hát te? – kérdezte Benediktusz.

– Ezt én is kérdezhetném. Korán van.

– Igen. Ezért szálltam le eggyel korábban. És te?

– Én a közelben lakom.

Benediktusz megpróbálta leplezni az irigységét.

– Itt?

– Hát igen. Két tömbnyire.

– Az igen. Jó környék.

– Ja – bólintott Tavaszka. – Semmi szín, csak tiszták mindenhol. Az egész épületben csak tiszták, mint te.

– Az jó lehet. Ahol én lakom, ott bezzeg olyan érzése van az embernek, mintha egy szivárvány közepén élne.

– Jaj. És nem félsz?

– Vigyázok magamra és a gyerkőcökre. Már amennyire tőlem telik. De persze nem lehet mindent megúszni. Tudod, ahogy a Nagyemberünk mondja: „Ha nem tudsz tőlük megszabadulni, legalább ne végy róluk tudomást.”

– Úgy nehéz lehet, ha ott lihegnek a nyakadon.

– Nehéz is. Büdösek, hazudnak, lopnak, paráználkodnak. Állatok. Sőt, rosszabbak az állatoknál, mert azok legalább nem akarnak többet és többet, de ezek…

Benediktusz legyintett egyet, mint akinek elege lett a világ terheinek cipeléséből.

– Sajnálom. Talán ide kéne költöznöd. Itt szinte csak tiszták vannak – mondta Tavaszka meggyőző őszinteséggel.

A férfi elnevette magát.

– Tavaszka. Ennyi pénzem nincs. Ha lenne, akkor már régen itt élnék. De engem nem szánt meg a sors. Engem a harcvonalba küldtek, hogy ott álljak helyt. Minden egyes nap. Nekem a kitartás és a tisztaság védelme jelenti a hétköznapokat, és az ilyen kirándulások a tiszta helyekre, na, ezek jelentik a nyaralást.

Egy útkereszteződéshez értek. A túloldalon néhány tisztátlan, zavaróan színes árnyalatú alak várta a zöld jelzést.

– Azért itt is vannak néhányan – biccentett feléjük Tavaszka.

– Fura, hogy itt megvárják a szabad jelzést. Nálunk nem szoktak ilyesmivel törődni. Szerintem nem is értik a lámpák lényegét. Úgy vándorolnak az utcákon, mint egy csorda. Céltalanul, ostobán.

– Azért ezek sem zsenik.

– Nyilván.

A lámpa zöldre váltott. Óvatosan, megfelelő távolságot kihagyva lépkedtek el a tisztátlanok mellett.

– Érezted? – kérdezte Benediktusz. – Ocsmány szaguk volt. Talán életükben nem fürödtek még.

– Valószínű.

– És tudod – fordult a nő felé Benediktusz meglepő hevességgel. – Miattuk néznek ránk úgy a vendégek, mint az állatokra. Miattuk. Mert azt hiszik, hogy ezek az állatok és mi ugyanazon faj gyermekei vagyunk. Ezt hiszik. El sem tudom mondani, hogy milyen érzés, amikor egy lapon emlegetnek velük. Mert így van. Ezek miatt a mocskos, buta, tisztátlan színek miatt beszélnek így velünk. Ezek miatt a véglények miatt néznek le minket. Ezek miatt az állatok miatt.

– Nyugodj meg, Benediktusz. Majd lesz máshogy is. Teszünk róla, hogy mi, tiszták maradjunk itt a végén – szorította meg a férfi kezét Tavaszka.

– Köszönöm! – bólintott a férfi.

Már közel jártak a gyűlés helyszínéhez. Egy színházépületet bérelt ki a Nagyember, hogy erőt öntsön a tisztákba.

Egy Vendég váratlanul, előzetes bejelentés nélkül, éppen a színház bejáratánál jelent meg az utcán. Így szokták. Hirtelen, a semmiből öltenek testet. A technológia ismeretlen volt, de annál hatásosabb. A Vendég végigmérte az utcát. Jó három méter magas, nyúlánk alakja kimagaslott a tömegből. Fürkésző, koromfekete szemeivel az utcán hömpölygő szombat esti tömeget méregette. Testőr lehetett, mert oldalán fémes, a földlakók számára jól ismert eszköz fityegett, mellyel nem volt szerencsés szorosabb ismeretséget kötni.

– Talán valami fontos Vendég jön le bulizni – jegyezte meg Tavaszka. – Errefelé ez elégé megszokott.

A Vendég körül tisztulni kezdett a tömeg. Senki sem akart útjába állni egy dolgát végző idegennek. Benediktusz és Tavaszka megállt az épület előtt, melynek bejáratában a Vendég még mindig a járókelőket pásztázta. Benediktusz biccentett neki és elindult a színház forgóajtaja felé.

– Hé! – nézett rá a Vendég éjfekete szemével.

– Parancsoljon? – torpant meg Benediktusz.

– Mit képzelsz, hová mész? – kérdezte a lény. Recsegő, mély hangja volt, mint minden Vendégnek.

– Be. Lesz itt egy gyűlésünk… A tiszták…

– Itt nem mész be.

– De, uram…

– Mit mondtam, ember? Nem hallasz, vagy hülye vagy?

– De igen, uram, csak…

– Ember. Itt most nem mész be. Használd a hátsó bejáratot, mint a többiek.

– De…

– Kussolj, ember, vagy megtanítom neked, hogy hol a helyed – mondta egyre nagyobb recsegéssel az alak és az oldalán fityegő eszközhöz nyúlt.

Tavaszka megragadta Benediktusz karját és húzni kezdte. A Vendég elmosolyodott.

– Látod, a nőstényed okosabb, mint te vagy.

Benediktusz válasz helyett összeszorította a száját. Megfordultak és elindultak a sikátor felé, mely az épület hátsó bejáratához vezetett.

– És fürödj meg. Büdös vagy, ember! – kiáltott utánuk a Vendég.

A színház művészbejárójánál már sokan várakoztak.

– Na, mi van, Benediktusz, titeket is hátra küldött? – intett feléjük Jázon, a gyűlés titkára. – Egész délután ez megy. Megjelenik elküld mindenkit.

– Igen. De mégis minek képzeli ez magát? Úgy beszélt velünk, mint a kutyájával.

– Rasszista állatok – bólintott Jázon komolyan.

– Tudod, az a legnagyobb baj velük, hogy ostobák – helyeselt Benediktusz. – És nem csak ostobák, hanem…

– Emberek, kezdünk! – jelent meg a művészbejáró ajtajában maga a Nagyember. – Fontos dolgunk van ma, szóval ne fecséreljük el a szent időt. A tisztátlan színesek sem alszanak állandóan.

Többen tapsolni kezdtek. Mindenkinek csillogott a szeme. Tiszta csillogással.

*

Március 21. A faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja