Talán eltűnök hirtelen

A sorompó meg sem rezzen. Örökkévalóságnak tűnik mozdulatlansága, mely megállította a tárgyakat, a tárgyak körüli teret és a tér körüli időt. Ez a halál, fut át fején a gondolat: kimerevedett élet, mely nem mozdul

többé.

A jövőre gondol, mely most mintha fényesebb lenne, mint pár nappal korábban. Felhők oszlanak a jelen fölött, és ez a ferdén besütő napfény egyszerre szívmelengető és távoli. Örömet hoz, mert végre felvillan, de messziről integet, hiszen ma már nem marad soká, hamarosan elköszön és csak holnap éled fel újra, hacsak nem válik végleg

köddé.

De mindez csak elmélet. Gondolatok kusza halmaza. A valóság a sorompó, a mögötte megfagyott vonat. Sok vonatot látott már, és némelyiknek a tetejét is ismeri. Ember-vas barátság, ahol az egyik fél a másikat észre sem veszi, gondolja. Felfedezi a rímet. Az agy így jár: sínen, míg ki nem siklik

végleg.

Türelmetlenség: ember a neved. Egyik lábáról a másikra áll, de nem mozdul. Ő nem törheti meg a csendet. A tér nem miatta vált fagyottá. A tehervonat kezdte a sort, ő kötötte meg a sorompót, a sorompó pedig ez egész univerzumot vele együtt. Kozmikus kör, melyben a tehervagont is megállította egy fék, annak pedig valami titkos menetrend parancsolt, mely egy másik, szintén késő vonatot részesített előnyben, mely egy vak öregember miatt szenvedett csorbát igyekezetében, a vak pedig kutyája miatt nem mozdul a sínről, mert az eb lát valami túlvilági fénylőt, és a fényben Isten integet, aki úgy tekint le a világra, hogy át is néz rajta, mint egy koszos ablaküvegen, és belefeledkezik a látványba, amit a koszon túl lát, és az egész ezért áll már percek óta, ezért nem peregnek a

képek.

– Nem ezért – szólal meg egy hang. Körbefordul. Nem lát senkit. A két szó belül hangzott el. Ez egyszerre nyugtalantó és különös. Úgy látszik, ez egy ilyen nap ma. December három, ma ünnepeli magát a dichotómia. Skizofrén

ünnep.

– Azért áll minden, mert mondanom kell valamit – mondja a hang. Ismerősen cseng. Talán önmagának része szól önmagához, ahogy valaki saját tükörképébe bámul reggel borotválkozás közben. Idegen arc, de mégis azé, aki nézi. – Szólnom kell, mert rossz idők

jönnek.

Újra a hang. Már idegesítő. Honnan tolakodik elő? Miért nem arról beszél, hogy este krumplistészta lesz, vagy hogy hamarosan itt a karácsony? Nem érthető, de nem is akarja érteni. Meg szeretne szabadulni tőle, mert egy befagyott világban nem érvényes semmilyen hang. Ott ne legyen mozgás, hiszen a halálban sincs ilyesmi. Ha minden áll, akkor mindenre érvényes a

generálpuza.

– Farkasok ideje jön. Egymást érő otromba, gyilkos vágásokkal nyesegetik le a világ elkeseredetten újra és újra kihajtó csíráit. És nem tehetsz majd semmit. Sötétség közeleg. Sárga, egyre csak keményedő csirizrétegként demagógia telepszik az agyakra, melyből nem szabadul se légy, se szarvas, de még egy poratka sem. Fuldokolni fog az értelem. A mondatok egyszerű szavakká zsugorodnak, a kántálhatóság lesz majd a fő kritérium. És aki ellenáll, az halál fia. Bóditó lózungok és hagymázas jövőképek vezetik az emberiséget fagyott gödrökbe, vagy téglakamrákba, és onnan felfelé, kéményeken át az égbe, hogy onnan oszoljanak el örökre. Nem lesz, aki azt mondja, hogy elég, mert aki megszólal és nem a kotta szerint zenél, attól elveszik a hangszert, a tollat, az ecsetet végleg. Nem lesznek gazdagok vagy szegények, hanem csak olyanok, akik velük vannak, vagy pusztítandó ellenségek. Mindez lezajlik, kérlelhetetlen hidegen, és sárral kevert vér szárad a füleken. És te semmit nem tehetsz. Semmit – mondja a hang

egyszuszra.

Hallgat. A világ még áll, a sorompó sem mozdul, de észre sem veszi mindezt. Most fagyott meg igazán a világ. Isten ablaka most valóban mocskos. A decemberi nap már lemenőben, és bár az ész azt sugallja, hogy holnap újra jön, mégis úgy tűnik, hogy végleg elköszön. Mintha valami mozdulna! De nem, csak puszta ígérget.

– Na, jól van, fiam – mondja a hang

csendesen.

– Jól van? – kérdez vissza.

– Persze. Minden rendben. Te most kilépsz ebből. Nem való ez neked. Túl sok szomorúság. Kínok. Fájdalom. Nézd! Még áll a vonat. Átbújhatsz a vagonok között. Menj, siess haza, várnak… és én könnyítek

lelkeden.