Oldmander, a tanító sátra egy erdőbolygó közepén állt. A képzésre érkezőknek jó egy órán át kellett gyalogolniuk a majdnem teljesen benőtt ösvényen át, hogy végre kibukkanjanak a kis tisztásra, melynek közepén ott állt a sátor. Egyszerű, hófehér, vízhatlan ponyva volt, melyet bármelyik bolygó piacán könnyedén beszerezhet az ember. Szánalmas kis tákolmánynak tűnt. Esteledett, a sátorból halvány derengés húzott szűk körívet a növényzeten.
– Miért ide? – morgott az orra alatt Egbert. – Nem szeretek túrázni.
– Mert a mester így akarja – válaszolt Debora.
– De miért akarja így?
– Talán ezzel is tanít – vont vállat Gaszton.
Vastag rovarfelhő reppent föl az aljnövényzetről, ahogy átvágtak a tisztáson. Egy ideig tétován álltak a leeresztett oldalponyva előtt.
– Gyertek be – szólt ki Oldmander a sátorból.
Gaszton félrehúzta a ponyvát és belépett. A többiek követték. A mester egy aprócska törülközőn ücsörgött egyszerű, a mindenki által jól ismert fekete fehér köntösében. Előtte egy pohár, benne víz. Más berendezési tárgy nem volt a sátorban.
– Üljetek le – mutatott a durva ponyvapadlóra.
Elhelyezkedtek előtte.
– Barátaim, a mai lecke a szerénység.
– Micsoda? – vonta össze szemöldökét Egbert.
A mester elmosolyodott.
– A szerénység, barátaim. Egy jó vezető legfőbb erénye.
– Mester, nem akarok beleszólni, de a legutolsó alkalommal azt mondta, hogy a jó vezető legfontosabb erénye a határozottság.
– Az előtt pedig a bátorság volt – bólintott Debora.
– És a hibákból való tanulás.
– Ez mind igaz.
– Jó, de akkor melyik a legfontosabb? – kérdezte Egbert.
– A szerénység.
– Ezt nem értjük – csóválta meg fejét Gaszton.
– Pedig egyszerű. Minden tulajdonság a legfontosabb. Mert egyik nélkül sem lehet jól vezetni. Ha valamelyik hiányzik, akkor szétesik a rendszer. A szerénységre pedig azért van szükség, hogy mindezt becsomagolja.
– A mester egyre talányosabb – jegyezte meg Egbert.
Oldmander rákacsintott.
– Ebben semmi sem talányos. Legyetek szerények és kész. Ez az utolsó tanácsom, mielőtt bolygóvezetők lennétek.
– Ennyi? – kérdezte Debora.
– Ennyi – bólintott a mester. – Légy szerény. Takard be magad a szerénységgel.
Egy perc telt el csendben.
– De miért? – bökte ki végül a kérdést Gaszton.
– Végre, hogy valaki megkérdezte – sóhajtott a mester. – Azért kell a szerénység, mert ha szerény vagy, akkor nem látszik, hogy mi vagy valójában. A szerénység, ahogy mondtam, egy takaró. Mindent letakar. A szerénység az a kép, ahogy láttatod magad.
– Akkor nem kell igazán szerénynek lennem? – kérdezte Debora.
– Nem. Annak kell látszanod. Nem úgy, mint a többi tulajdonságnál, ahol mindezeket gyakorolnod is kell. A szerénység csak egy kép, csomagolópapír, édes bevonat a keserű pirulán. A szerénység, leendő bolygóvezetőim az, aminek látszotok.
– Akkor inkább azt kellene mondani, hogy látszódjatok szerénynek, nem? – vetette közbe Egbert.
– Úgy is meg lehet fogalmazni. De ha el is hiszitek magatokról, akkor az még jobb. Úgy teljesen autentikus. A lényeg, hogy higgyenek nektek.
– Értem – bólintott Debóra. – De közben azért nem muszáj úgy is élni, ugye?
– Nem. A szerénység takaró, ahogy mondtam. A lényeg, hogy senki se lásson alá. Csak erre kell figyelnetek. Ha így tesztek, akkor bármi lehet a takaró alatt, bármit megtehettek a ráncok rejtekében. A lényeg, hogy senki se lássa. Szerénység, barátam, védőborítás, mindent visszatükröző felület. Legyetek szerények.
– Mint a mester? – kérdezte Gaszton.
– Mint én – mosolyodott el a mester.
– De hiszen a mester tényleg szerény – szólalt meg Debora.
– Igen, én az vagyok. És nem is tartom sokra magam. Ahogy soha nem vágytam javakra sem. Én csupán egy szolga vagyok, a jövő bolygóurainak alázatos tanítója. Engem az elégit ki, ha ti, tanítványaim, megkapjátok tőlem azt, amivel jó vezetőkké váltok. Ez az én jutalmam, semmi más. Ez nem munka számomra, hanem küldetés, a bolygók jólétének képe lebeg a szemem előtt. Ezért kelek és ezzel fekszem. Mert ez egy szent cél, ami már a sejtjeimben él. A boldogság teremtés bennem élő vágya oly erős, hogy minden egyéb vágyat kiégetett belőlem. Ez vagyok én. A jövőért élek, a bolygókért élek, értetek élek.
A mester befejezte. Körülötte sűrűsödni kezdett a csönd. Aztán a mester hirtelen talpra pattant.
– Sétálunk egyet? – kérdezte és már ki is lépett a sátorból.
Kint már beesteledett.
– Szeretem innen nézni a csillagos eget. Megnyugtat a látványuk.
– A mester gyakran jár ide? – kérdezte Debóra.
– Néha. Főleg csak az utolsó leckére jövök le. Pedig többet kéne itt lennem. Az erdő mindig megnyugtat, a kilátás pedig pazar. Már csak ezért is megérné ideköltözni.
– Hova? – kérdezte Egbert.
– A bolygó északi féltekéje még ennél is vadregényesebb. Hatalmas hegyek, szédítő völgyek és mindenütt fa. Erdő és erdő, ameddig a szem ellát.
– És miért nem költözik ide, mester?
– Nem tudom. Valahogy nem visz rá a lélek. Persze van egy kis házam fent, északon. Ha ki vagyok merülve, akkor oda megyek, hogy nyalogassam a sebeim. De állandóra… nem, az nem lenne olyan.
– Egy ház az erőben… – mélázott el a képen Debora.
– Igen. Egy hatalmas fennsík szélén áll. Imádom.
– Ha bolygóvezető leszek, akkor talán én is építtetek itt egy… – nem fejezte be a mondatot Gaszton. Valahogy nem illett ide.
– Hát persze – bólintott a mester. – Feltéve, hogy van eladó telek.
– Miért, nincs?
– Úgy tudom, hogy nincs.
– Ó, de kár.
– Azért én körbekérdezek majd. Vannak ismerősem a rendszerközi földhivatalban, hátha valamelyik tulajnak éppen változtatni van kedve – mondta még mindig a csillagokat bámulva Egbert.
– Hiába, Egbert – mondta Oldmander mester halkan. – Ezen a bolygón nincs sok tulajdonos és én mindet ismerem.
– Aha. És mégis, hányan vannak?
– Egy fő.
Hárman néztek a mesterre, aki csillogó szemmel mutatott fel az égre: – Azt a csillagot ismeritek? A Hohu rendszer. Ott két bolygón is van kalyibám.
Elhúzott fölöttük egy hajó. Aprócska volt és szerény, de meglepően gyorsan tűnt el a szemük elől.
