Szúnyogcsípés

Harmadik Konstantinus Béla megállt a bejárat előtt és beleszagolt a levegőbe. Érezte a vér szagát, és ettől éhes lett.

– A francba már! – nyögte durcásan, és visszaemlékezett a múlt heti vacsorára, amikor sikeresen becserkészett egy rakat szüzet. Az volt ám az igazi degusztációs menü. Persze a lányok a kába parti után szétszéledtek és magyarázkodhattak. Semmi halál, nem élünk már a középkorban. Ez különösen tetszett Harmadik Konstantinus Bélának: Vajon mit mondhatnak otthon? Milyen sztorit ötölhettek ki a valóság helyett? Majdnem hazakísérte az egyik lányt, de aztán a bejárati ajtóban elbizonytalanodott. A mama kívánatosabbnak tűnt, mint a zsengéje, és futott ő már bele ilyen zsákutcákba. Mindegyiknek gyomorrontás lett a vége.

Felsétált a lépcsőn miközben gondosan szemügyre vette a mozgássérült rámpát. Talán még ebben a hónapban megejti éves jótevő harapását és megajándékoz valakit egy kis vámpíregészséggel. Vagy éppen a mai nap miatt eltolja az egészet egy hónappal. Majd kiderül.

Megtaszította a régi üvegajtót. Bent felerősödött a vérszag, így nem kellett kérdezősködnie. Újra megkordult a gyomra és ez megtorpanásra késztette. Nem lesz ez így jó, gondolta most már komoly pánikkal a fejében. Az ötlet jó volt, köszöni, tényleg fenséges, de a gyakorlat azért hagy kívánni valót maga után. Eleve, miért nincs itt Vali? Miért kell neki egyedül? És az nem jó kifogás, hogy ő már tegnap volt. Akkor sem az, ha történetesen igaz. Valinak itt kellene lennie és nem a konferencián, amit hirtelen megszerveztek. Jó, nem volt olyan hirtelen, de attól még pont rossz időben tartották: éppen akkor, amikor Valinak dolga lett volna, igen fontos dolga.

A szagcsíkot követve felkaptatott a második emeltre. Egy ajtó fölött meglátta a feliratot és érezte, hogy meglódul a gyomra. A vér édeskés, mámorító illata eltelítette minden pólusát. Vali egy szadista, ehhez most már kétség sem fér.

– Na, ezt nem! – mondta és megfordult, de ebben a pillanatban zsebében megcsörrent a mobil.

– Na? Ott vagy már? – szólt bele Vali.

– Nem. És nem is megyek…

– Dehogynem!

– Valéria!… – nem sikerült befejeznie a mondatot, mert a telefon érezhetően felizzott a tenyerében.

– Harmadik Konstantinus Béla, vámpírfejedelem, klánvezető és örökös tanácselnök! Ne kelljen odamennem és mindenki szeme láttára berángatnom téged, mert az nem tesz majd jót a renomédnak.

– De, Vali… vérszagban úszik minden.

– Hát igen. Ez már csak így van. És ez téged zavar, ugye, szegénykém?

– Hát igen…

– Béla! Ironizáltam. Egyáltalán nem érdekel, hogy zavar-e. Behúzol és teszed a dolgod, és hidd el, megtudom, hogyha ellógtad – süvöltötte a telefonba Valéria, majd a készülék elhallgatott.

Harmadik Konstantinus Béla megsemmisülve állt egy ideig az ajtóban.

– Véradásra? – szólalt meg mögötte egy nővér. Harapnivaló volt.

– Hát… – vont vállat bizonytalanul.

– Jöjjön csak. Nem fog fájni! – mosolygott a nővér és kinyitotta az örökös tanácselnök előtt az ajtót, aki megtántorodott a ráömlő vérszagtól.

– Ha ájulós, majd figyelünk magára – paskolta meg hátát a nővér és belekarolt. – Ne aggódjon, magának csak egy kis szúnyogcsípés és mégis életeket ment.

*

Június 14. Véradók világnapja