Edgar kinézett az ablakon. Esett a hó. „Hát nem baj, akkor legyen hóesésben”, gondolta. Elképzelte, ahogy majd felmegy a lépcsőn. Vigyáznia kell, nehogy leessen. Ez nagyon kellemetlen lenne. Kinevetnék, aminél nincs is rosszam egy ilyen helyzetben. A méltóság nagyon fontos. Ha már fent lesz, akkor remélhetőleg minden megy a maga útján. Görcsbe rándult a gyomra, de hát így megy ez a kivégzések előtt. Nem mindennapi volt a jóslat, ettől azért a legtöbb ember legalább megijed. „A vérpadon suttogod majd el, és aki meghallja, a tiéd lesz”, mondta a boszorkány. Eleinte nem hitte, de aztán persze igen. Egy boszorkány mégiscsak boszorkány. Nem hiába égetik el őket. Bár ezt soha nem fogják elégetni. Ahhoz túl magas rangban volt a férje. Az égetni való boszorkányok általában a köznépből kerülnek ki. Azok mintha jobban égnének. Lám, a társadalom itt sem igazságos. Mélyet sóhajtott és felöltözött az eseményhez. Gyomrában még mindig érezte a nyomást. Elképzelni sem tudta, hogy lesz ez az egész. Nem is nagyon akarta elképzelni, mert amint belement a dologba – és előző este volt olyan óvatlan, hogy ezt tegye – egyre több kínzó kérdőjel merült fel, de egy válasz sem érkezett. A rémképek szilárd tablóvá álltak össze, és nem hagyták aludni.
Kiszáradt torokkal meredt maga elé. Várta a perceket.
– Most! – nyílt ki az ajtó. Egy őr szólt be rajta.
Biccentett és felállt.
De mi lesz, ha nem hallja meg senki? Akkor hogyan lesz tovább? És ha meghallja, de semmi sem történik? Vagy történik, de nem időben, és ő elmulasztja a lényeget? Már megint azok a szúrós kérdőjelek.
A tömeg izgatott volt, ami átragadt rá is. Pedig tudta, hogy ennél rosszabb nem is történhetne. Idegességében bármikor elvéthet valamit, és akkor hosszú, megalázó és fájdalmas procedúra vár rá. És mit jelent a suttogás? Az milyen hangos legyen? Mi van, ha nem suttog eléggé? Vagy túl halk? Szédülni kezdett. Ezen múlik az élete, és tessék, semmit sem tud igazán. Részletesen ki kellett volna kérdeznie a boszorkányt, de a nő sietett, és nem volt túl beszédes kedvében. Az sem volt egyértelmű, hogy miért állt vele szóba. Talán valami terv része volt. Vagy csak egy szeszély. Szeszélyből elég sok minden született már ebben az életben.
Nehéz szívvel ért a tér közepére, ahol a nép már őrjöngött. Túl kell lenni rajta, aztán nem lesz gondja soha többé.
Nagyot nyelt és elindult felfelé, miközben pánikkal a szívében pásztázta a tömeget. De ki lesz? Hogyan? Hogyan szól a jóslat? „A vérpadon suttogd el…” A lépcső már a vérpadnak számít? Talán.
Suttogni kezdett. Nem történt semmi. Egy arc sem fordult felé. Egy szempár sem csillant meg. Az az átkozott boszorkány.
Nem húzhatta tovább az időt. Már vártak rá.
Kiállt az emelvény közepére. Csend lett. Legalább ennyi. Csendben könnyebb suttogni. Vagy nehezebb? Most inkább az utóbbi tűnti igaznak.
– Akkor lesz valami? – szólalt meg a csupasz nyakú nő.
– Mi van?
– Csinál valamit, vagy mehetek?
– Ja… Ja!
Bólintott. Bekapcsolt belül a szakma, és tette a dolgát. Megigazgatta a nő ruháját, mert persze a segéd mindig rosszul csinálja – az életben nem tanulj meg, hogyan kell – majd felemelte a pallost. Suttogni nem igazán tudott, de a mesterséghez értett. Rutinos mozdulattal vitte háta mögé a nő végzetét.
Egy pisszenés sem hallatszott a tömegből. Várták az spektákulumot. Újra eszébe jutott a boszorkány.
„Ha nem most, akkor soha”, gondolta, majd alig hallhatóan elsuttogta a mondatot.
– Szeretlek!
A csend nem hígult. Rátekintett a tömegre, hátha meglátja a szerelmet. Azt a szempárt, azt a mosolyt. Semmi sem történt. Még várt egy kicsit, hátha… Senki sem bukkant fel. Senki. „Hát ennyi volt.” gondolta, megfeszítette az izmait, és meglendítette a pallost. Ahogy szokta, szemével követte a pengét. A becsapódás előtt egyetlen pillanattal kapta el a nő tekintetét, mely úgy csillogott felé, mint egy drágakő. A fej elgurult, de a száj még mondott valamit. Bár nem hallotta, hogy mit, de attól még tudta.
A délután mozgalmasan telt. Sokan utálták a királyt, az meg mindenkit utált. Munka után – korán esteledett – belezuhant az ágyba. Újra és újra felidéződött benne a szempár, a mozgó ajkak, és a pallós gyilkos íve. Ezzel a képpel merült lázas, zavarodott álomba.
A mocorgás szokatlan volt. Amióta hóhér lett, egyedül aludt. Nem volt se macskája, se kutyája. Senki sem, aki rajta kívül mocoroghatott volna. A mozgás az ágy végéből jött. Nem nyitotta ki a szemét, pedig olyan éber volt, mint még soha. Újra érezte a mozgást. Lágy volt, de határozott. Valami a takaró alól kilógó lábfejéhez ért. Most már tudta, hogy a vér tényleg meg tud fagyni az erekben. Neki megfagyott. Egy ideig semmi sem történ. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy álmodott, vagy olyan élénken képzelődik, mint egy kisgyerek. Igen. Ez lehet. Az álom összemosódott a valósággal. Nincs más magyarázat. Szíve hevesen vert ugyan, de legalább nem akart kiugrani a helyéből. Rendben. Ez van.
– Akkor most elmegyek pisilni – mondta hangosan, tulajdonképpen magának.
Kinyitotta a szemét.
A nő ott ült az ágy végében. Mosolygott. A szemei még mindig gyönyörűen csillogtak a hóna alá szorított fejében.
– Én is szeretlek – suttogta a nő, és egy kicsit feljebb csúszott az ágyban.
*
Január 19. Suttogd, hogy „szeretlek” nap. A feladat egyszerű. Suttogd el valakinek, hogy szeretlek.
1809. január 19. Edgar Allan Poe születésnapja.
