A sodrás

Az erkély keskeny volt. Dezdemóna azonnal rágyújtott, amint kilépett a korláthoz. Innen öt perc, míg leég a cigi, és pont ennyi lazítást engedhet meg magának. Még tizenkilenc szobát kell kitakarítania délig. A pénteki napok mindig húzósak. Nagyot szívott a vékonyka kis rúdból.
Az első emeleti erkélyről kiváló rálátás nyílt az utcára. Mióta beindult a szezon, a nyár most tombolta ki magát először. Lent hőgutával küszködő turisták hada sietett jobbról balra és balról jobbra. A látványtól, mint mindannyiszor, most is újra eszébe jutott a gondolat: Mi lenne, ha nem cserélnének helyet, ha mindenki ott maradna, ahol éppen van? De az ember nem ilyen. Mozogni akar szüntelen.
– Maga még él? – szólalt meg egy érdes hang a háta mögött.
Elmosolyodott. Ilyen hülyeséget csak Márkó kérdezhet.
Márkó kedves fickó volt, és nem mellesleg a főnöke. E két jellemzője jó emberré tette őt Dezdemóna szemében. Soha ne legyen ennél rosszabb főnöke senkinek. És ez még akkor is igaz, ha Márkó nem bírta ki, hogy naponta egyszer ne vicceljen a nevével.
– Még igen, de holnap megyek az anyakönyvvezetőhöz és megváltoztatom a nevem, aztán majd nem lesz mivel viccelnie.
– Meg ne merje tenni! – lépett mellé Mákró. – Akkor mivel nyaggatom majd? Ad egy szálat?
Dezdemóna adott, és közben arra gondolt, hogy soha semmi pénzért nem változtatná meg a nevét. Mindig is szerette, hogy így hívják, imádta a szó lüktetését, mely egyszerre volt lágy és kemény. Ha a nevére gondolt, akkor egy tragikus, de mégis híres élet jutott eszébe, mely bár csúnyán végződött egy párna alatt, viszont ameddig tartott, addig jó volt.
– Egyébként ki ölne meg? – kérdezte Dezdemóna, és ezzel belement a játékba, immár ezredszer.
– Hát a pasija – szívott egy nagy slukkot a cigiből Márkó. – Ez a cigi egyszerűen iszonyatos.
– Nem kötelező szívni.
– Dehogynem. Éppen úgy, ahogy ilyen névvel párna alatt kell végezni. Én a maga helyében soha nem házasodnék meg.
Dezdemóna rákönyökölt a párkányra úgy válaszolt: – Házasságra a leghalványabb esélyem sincs.
– Na ne vicceljen már velem! – nevetett fel Márkó. – A szállodában nincs férfi, aki ne fordulna meg maga után. Sőt, ha jobban odafigyelne, néhány nő is így van ezzel.
– Persze!
– Persze. Maga egyszerűen kishitű.
– Én egy szobalány vagyok. A szobalányok után nem szoktak megfordulni. Vagy ha igen, akkor nem úgy, hogy abból házasság legyen.
– Maga azért szobalány, mert arra az állásra jelentkezett. Lehete akár főnök is. Az iskolái bőven megvannak hozzá.
– Az iskola semmi – fújta a füstöt a lent sétálókra Dezdemóna.
– Pedig nem az. Nekem az az érzésem, kedves Dezdemóna, hogy maga direkt tartja magát ott, ahol van. Mintha készakarva akarna eltűnni a föld színéről. Eltakarja magát a fityulája, a gumikesztyűje, a spriccolós flakonja mögé, csak hogy ne vegyék észre.
Dezdemóna Márkóra nézett. Még mindig könyöklő bal kezében vékony csíkban szállt fel a füst a felhők felé. Mélyen nézett a férfi szemébe, de egy szót sem szólt.
– Igazam van vagy sem? – kérdezte Márkó, aki állta a pillantást.
– Mindenki saját életének kovácsa. És én úgy döntöttem, hogy ezt az életet kovácsolom össze magamnak.
– Hogy szobalány lesz élete végéig? Miért?
– Mert így döntöttem.
– Hiszen maga másra hivatott. Mindenén látszik. A legutolsó mozdulatáról is lerí, hogy nem ide való.
– Rosszul végzem a dolgom?
– Dehogy! – rázta meg hevesen fejét Márkó. – Mindent jól csinál.
– Akkor?
– Csak nem értem, hogy miért? Ennyire nem szereti magát?
Dezdemóna szájába vette a cigarettát. Még két slukk volt benne, ebből egyet kivégzett.
– Szeretem magam, de jobb ez így. Biztonságosabb, nyugodtabb, kiszámíthatóbb.
– Dezdemóna, nekem ne mondja, hogy boldog!
– A boldogság nagyon relatív fogalom. Én bizonyos értelemben boldog vagyok. Nem ugrálok örömömben, de jó munkám van és jó főnököm. – Elmosolyodott.
Márkó már végzett a cigarettával. A csikket a korlát alsó peremén nyomta el, hogy senki se lássa a nyomokat. – Figyeljen ide! – mondta. – Én ezt nem hagyom. Ki fogom magát emelni.
– Ugyan már, Márkó!
– De igen. Maga többre hivatott.
– Arra, hogy egy párna alatt végezzem? – nevetett fel Dezdemóna.
– Nem. Arra, hogy megtalálja a boldogságot. Hogy szárnyaljon! Magának szárnyai vannak, azokat használni kell. Látom, hogy erre született. Mindenki látja. Tudja, hány ember néz magára értetlenül?
– Hány?
– Sok. Senki sem érti, hogy mit keres a koszos ágyneműk között.
– Ezt akarom.
– De hiába akarja! Az élet nem így működik.
– Elárulná, hogy működik? – egyenesedett fel Dezdemóna, és háttal dőlt neki az erkély korlátjának. Márkó alig állt tőle fél méterre.
– El. Az élet úgy működik, hogy nem vetkőzheti le magát. Az életben törvényszerűségek vannak, melyek ellen nem tehet semmit. Egy hegy tetején álló szikla egyszer le fog gurulni a völgybe. Akkor is, ha ezer évig áll ellent. A végén le fog gurulni. Muszáj neki. A gravitáció nem hagyja fent.
– És az én gravitációm? – kérdezte Dezdemóna.
– A magáé az, hogy ne temesse el magát. Hogy hagyja az életet előre menni. Maga szabad, gyönyörű, fiatal és okos nő. Hatalmas dolgokat vihet végbe, ha nem áll ellen és oda viteti magát az élet által, ahová való. Csak hagynia kell, hogy az élet kibontakozzon maga előtt.
Dezdemóna nem válaszolt, de már nem mosolygott. Komolyan nézett Márkó csillogó, lelkes szemébe.
– És a párna?
– Milyen párna – kérdezte homlokát ráncolva Márkó.
– Ami alatt végzem.
– Ugyan már! Hülyeség. Az élet nem így működik.
– Maga aztán tudja, hogy működik az élet, főnök.
– Vicceljen csak, akkor is igazam van. A neve nem jelent semmit. Az csak egy név. Az élet sodrása számít csak. Az embert akármilyen névvel viheti akárhová. Nem mi döntjük el.
– Nem mi döntjük el – ismételte Dezdemóna halkan.
– Nem bizony!
– Szóval hagyjam magam?
– Ezt mondom. Csak ne álljon ellen, ennyit kérek. Holnap kiemelem. A szobalányok főnöke lesz, aztán majd meglátjuk.
Dezdemóna kivégezte az utolsó slukkot.
– Na? – kérdezte Márkó izgatottan.
– Azt ugye tudja, hogy vagy sodrás van, vagy úszás, és most arra buzdít, hogy sodortassam magam.
– Igen! Sodortassa, Dezdemóna! Megérdemli, hogy ne szobalányként menjen nyugdíjba. Várja valahol egy jobb élet, házasság, gyerek… – Dezdemóna felkacagott – és ne higgye, hogy ettől el tud menekülni. Az élet nagyobb folyó, mint maga.
– Kér még egy szálat? – kérdezte Dezdemóna.
– Igen. És mire elszívjuk, döntsön, hogy mi legyen holnap.
– Még jó, hogy nem akar megkérni.
– Tudja… – Márkó nem fejezte be a mondatot.
Dezdemóna nevetett.
Némán szívták el a cigit. Márkó a felhőket, Dezdemóna az utcán kavargó tömeget nézte. Egyszerre nyomták el a csikket.
– Hát jó! – biccentett Dezdemóna.
– Mi jó?
– Hagyom magam.
– Tényleg? – nyílt tágra Márkó szeme.
– Igen. Meggyőzött… és egyébként is, elfáradtam az úszásban.
– Ez a beszéd – paskolta meg Márkó Dezdemóna vállát. Esetlen, kisfiús mozdulat volt, de Dezdemóna nem tett megjegyzést.
Márkó elviharzott, mintha valami olyasmit tett volna, amitől szégyellenie kellene magát, ő pedig nekilátott a szobának.
Potban délre végzett az utolsóval. A takarítókocsit óvatos tempóban tolta a személyzeti lift felé, amikor a férfi megszólította.
– Asszonyom, én még soha nem csináltam ilyesmit.
Meglepetten nézetet a férfira, és bár nem akarta, de félrevert a szíve. Vajon ez már Márkó sodrása?, futott át rajta a gondolat. Képtelen volt parancsolni magának. A férfi szép volt. Nem volt jobb szó rá: szép. A szépség nem mindig esztétikai fogalom. Néha csak egy jelző arra, hogy léteznek dolgok, amitől kalapálni kezd a szív akkor is, ha az ellen minden idegszálunkkal tiltakozunk. Dezdemóna érezte, hogy elpirul.
– Mit? – kérdezte kurtán.
– Soha nem szoktam nőket megszólítani. Sem utcán, sem szállodában, sem partikon. Egyszerűen nem szokásom.
– Akkor most miért?
– Mert amikor megláttam, majdnem összeestem. Tényleg. Remegnek a lábaim. A hangom nem remeg véletlenül?
– Nem nagyon – rázta meg a fejét Dezdemóna.
– Akkor jó. Belül remegősnek hallom. Mondja, fokozhatom még ezt a borzalmat?
Dezdemóna biccentett. Nem mintha akart volna. A feje csinálta a mozdulatot.
A férfi hatalmasat sóhajtott: – Ha most nemet intett volna, akkor kiugrok az ablakon.
– Az nem lett volna jó.
– Nem. Tényleg nem. Hölgyem, megtenné, hogy megiszik velem egy kávét?
Azt akarta válaszolni, hogy nem szereti a kávét, de egy szó sem jutott ki a száján, ezért újra biccentett.
– A világ legboldogabb emberévé tett. Mikor végez?
– Délután négykor.
– Szemközt van egy kávézó. Ott várom – mondta a férfi.
– Jó! – suttogta Dezdemóna.
A férfi két lépést hátralépett, majd elindult a folyosón, de néhány méter után sarkon perdült.
– Ne haragudjon! És, kérem, ne vonjon le semmilyen következtetést otrombaságom miatt.
– Tessék? – nézett rá Dezdemóna értelenül.
– Nem mutatkoztam be.
– Én sem.
– De én szólítottam meg magát. Dr. Velencei Otelló vagyok. Tudom, fura név, de én szeretem – mondta a férfi, majd szertartásosan Dezdemóna felé biccentett, sarkon fordult és elviharzott.
Dezdemóna némán, mozdulatlanul nézte az üres folyosót. Márkóra gondolt, a sodrásra, az úszásra, végül megrázta a fejét, mint aki álomból ébred, és tolni kezdte maga előtt a kocsit.