1.
Izidor és Rupert megállt a víztározó kerítése előtt.
– Utolsó lehetőség – mondta Rupert, és ránézett a nőre, aki reggel óta alig beszélt.
A környező hegycsúcsok mintha őket nézték volna. Borús volt az idő, ami különös fényekkel ajándékozta meg ezt a napot. Egy hónapja nem esett, de most lógott a lába, és ezt mindketten jelnek vélték, csak azt nem tudták eldönteni, hogy jó vagy rossz ómen integet-e feléjük.
Izidor a férfire nézett, majd a víztározó felé.
– Nem magunk miatt tesszük – mondta szárazon Izidor. – A többiekért.
– A többiek mellett nem állok, csak melletted. Csak tőled tudom megkérdezni. És most te döntesz a többiek nevében. Szóval ezért kérdezem.
– Egy ember az összes többi nevében.
– Néha megesik az ilyen. Szóval újra megkérdezem.
– Megkérdezted – bólintott kurtán a nő. – Mehetünk.
Rupert bólintott, és hátizsákjából elővett egy apró kis eszközt. A sok talányos és csodálatos szerkezeteinek egyikét, melyek soha nem szűnő csodálattal töltötték el Izidort, és minduntalan emlékeztették arra, hogy a férfi nem erről a világról származik.
Rupert az alig dobókocka nagyságú fehér eszközt a drótkerítéshez érintette, majd egy lépést hátralépett, és Izidort is távolabb terelte kezével. A kocka egy ideig nem csinált semmit, majd a következő pillanatban jó két méteres sugarú körben semmivé változtatta az anyagot. A drótkerítés, az oszlopok, de még a kerítés alapját képező beton is semmivé vált, mintha egy kerek lyuk keletkezett volna a létezés szövetében. Izidor úgy vélte, hogy ilyenkor maga a levegő is eltűnik egy pillanatra, és tényleg a semmit látja egyetlen hajszálvékony pillanatban.
– Mehetünk – mondta Rupert, és kényelmesen átsétált a nyíláson.
Izidor is megindult. Éppen a kerítés vonalában volt, amikor váratlanul különös nyomást érzett a hasában. Megtorpant.
– Mégsem? – kérdezte Rupert. – Mert valójában hazudtam: tulajdonképpen most is elmehetünk anélkül, hogy bármi történne.
– Nem – intett fejével tétován Izidor. Megfogta a hasát és figyelt.
– Mi van?
– Várj!
Izidor tenyere alatt csend volt és nyugalom. Talán csak képzelte. Könnyen megesik, ha az ember lánya terhes, és közben világot megváltoztató akcióra készül. Rupert várt. Izidor többek között ezt is szerette a férfiban. Soha nem kérdőjelezte meg őt. Sem a döntéseit, sem a gondolatait. Mintha minden mindegy lett volna számára anélkül, hogy erre a közönyösség távolságtartó, hideg érzete telepedett volna.
– Azt hiszem semmi. Mehetünk – mondta Izidor, de ebben a pillanatban újra érezte hasában a nyomást, és most már nem volt kétsége afelől, hogy hallucinált-e.
– Megmozdult – mondta olyan arccal, amilyen csak egy állapotos nőnek lehet.
– Komolyan?
– Komolyan.
– Éppen most?
– Hát… éppen most. Ez jel?
– Minden az – vont vállat Rupert. – A kérdés, hogy mire reagálunk, és mire nem. Akkor megyünk haza?
– Nem – rázta meg fejét Izidor, és csatlakozott a férfihoz.
Meredek lejtőn ereszkedtek le a hatalmas tóig, melynek távoli partján keskeny csíkként húzódott a vízzáró gát betonépülete.
Valójában nem kellett eljönniük idáig. Bármelyik folyóvíz megfelelt volna, hiszen – ahogy Rupert ezt komoly alapossággal kifejtette az akció tervezésekor – a bolygó vízrendszere zárt. Bármi belekerül bárhol, az idővel mindenhová eljut. Minden csak idő kérdése. Egy patak is megfelelt volna a célra, de egy víztározó azért mégiscsak más. Ha itt kezdik, akkor a nem földi anyag jellegzetességei miatt nagyjából fél év alatt a világ minden egyes vízmolekulájában ott lesz a szer.
Izidor fél szemmel a partmenti vékony betoncsíkra sandított, hátha felfedezték már a behatolást és rájuk küldték az őrséget, de egy autót sem látott.
Rupert kényelmes tempót diktált, mint aki egyáltalán nem aggódik a lebukás miatt.
– Hé! Te leskelődsz? – torpant meg Izidor.
– Én? Dehogy! – nézett Rupert a nőre.
– De igen.
– Komolyan nem. Esküszöm!
Izidor összehúzott szemmel firtatta a férfi arcát. Rupert esküi nem voltak mindig megbízhatóak. Néha gond nélkül hazudott, ha valami érdeke fűzte hozzá. Márpedig az nyilván kitalálhatatlan volt, hogy egy földönkívülinek milyen érdekei vannak a normális vágyakon kívül.
– Te leskelődsz! Látom rajtad.
Rupert szeme megrebbent, és Izidor már biztos volt abban, hogy a férfi hazudott.
– És? Mit látsz? Nyilván azt, hogy sikerül. Különben nem korzóznánk, mintha csak egy sétára törtünk volna be ide. Na, sikerül?
– Sikerül – bólintott a férfi.
– De miért leskelődsz? Megígérted, hogy nem fogsz.
– Amikor azt mondtad, hogy megmozdult, akkor bekapcsolt. Nem tehetek róla.
– De tehetsz. Te magad mondtad, hogy irányíthatod a jövőbelátást. Te magad mondtad, hogy ti magatok sem szoktátok kihasználni, mert elront mindent. Erre tessék: csinálod! Most csalódtam.
Aprószemű eső érte el őket. Lágy permet volt csupán, nem is cseppek.
– Izidor, most ez komoly?
– Komoly – vágta rá mérgesen Izidor, bár nem igazán tudta megmondani, hogy mitől érez ekkora falháborodást. Talán a hormonok.
– Felhívnám a figyelmed arra, hogy most éppen erre készülünk.
– Akkor is. Megígérted.
– Csak egy órára néztem előre. Semmi több.
Izidor durcásan bólintott. Dús, copfba kötött haja észrevétlenül vált nedvessé a szitálásban. Esze ágában sem volt felvenni az esőkabátját. Legszívesebben mezítelenre vetkőzött volna, hogy minden egyes porcikáján érezze a permetet.
– Mehetünk? – kérdezte a férfi.
Izidor nem válaszolt. Húsz méterre voltak a víztől. Húsz méter választja el a világot egy egészen más élettől.
– Mehetünk?
– Mi lesz? – kérdezte Izidor alig hallhatóan.
Rupert felnevetett.
– Ez komoly? Én nem nézhetek a jövőbe, de te megkérdezed?
– Nem. Rossz a sorrend. Te a jövőbe néztél, és én megkérdezem, hogy mit láttál, mert ha már voltál olyan szemét és leskelődtél, akkor legalább legyen annyi benned, hogy közlöd velem. Szóval?
– Minden rendben lesz.
– Biztos?
– Igen. Két óra múlva otthon leszünk.
– Az jó. És…? – biccentett a tó felé.
– Nem tudom. Komolyan nem tudom. Csak két másodpercre néztem bele. Otthon teáztunk. Ennyi. Többet nem tudok.
Izidor most hitt neki. Rupert, bár egy megbízhatatlan földönkívüli volt, de férfiként roppant szavahihetőnek bizonyult.
– Akkor jó. Gyerünk! – intett a tó felé Izidor.
Leguggoltak a parton. Rupert levette a hátizsákját, és kivette belőle a dobozt, melyben egy tégely lapult. A tégelyben fekete, porszerű anyag lötyögött. Izidor tudta, hogy ami lát nem folyadék, hanem apró, atomi méretű programozott robotok milliárdjainak hullámzása.
Rupert levette a tégely kupakját, és átnyújtotta Izidornak a fedél nélküli edénykét.
– Te csinálod.
– Miért nem te?
– Mert a te fajod, a te bolygód.
– Félsz, hogy lelkiismeretfurdalásod lesz, mi?
– Nem lenne – csóválta meg a fejét Rupert, és Izidor látta, hogy a férfi most igazat mond. – Te csinálod.
Izidor bólintott, és a tégelyt a víz fölé tartotta.
– Csak beleöntöm?
– Úgy van. Onnantól fél év, és a világon mindenhol ott lesznek. Minden egyes terhes nő magzatvizében ott lesz bekódolva az egész.
– Az enyémben is?
– Mi itt élünk. Nálad már a jövőhéten ott lesz.
Izidor a tégelyt nézte. A fekete anyag lágyan hullámzott benne. Eszébe jutott Rupert egyik kedvenc mondása: A világ nem több és nem kevesebb, mint anyaggá vált információ. És ő most egy bolygó méretű információt tartott a kezében.
– Milyen lesz? Mondd el!
– Már elmondtam – válaszolta Rupert.
– El, de én most újra hallani akarom!
– Az anyák látni fognak.
– Én is?
– Te is anya leszel.
– És mit látok majd?
– A jövőt.
– Szenvedni fogok?
– Most mondtad, hogy ne leskelődjek.
– De leskelődj!
– Nem. Az nem lenne fair.
– A francba a fairségeddel!
Rupert elmosolyodott, de nem válaszolt.
– Nem tudom, hogy tehetek-e ilyet – nézett Rupertre Izidor. – Az anyák…
– Az anyák a jövőt szülik.
– És ha nem szülik? Ettől…
– Akkor nem szülik meg a jövőt. Nem a te dolgod. De…
– De? – csapott le a szóra vércseként Izidor.
– Nem!
– Elkezdted a mondatot, fejezd is be!
Rupert összeszorította a száját, aztán mégis beszélni kezdett.
– De ennél nagyobb esélyetek nem lesz – mondta a férfi alig hallhatóan, mintha valaki figyelné őket. Talán figyelte is.
– Nem?
– Nem.
– Amúgy nekünk annyi?
Rupert nem válaszolt csak kurtán biccentett.
– Akkor gyerünk! Rémálmokra fel – mosolyodott el Izidor, és a tóba öntötte a tégely tartalmát.
A szitálás alábbhagyott. Talán hónapokig ennyi volt az egyetlen eső, amit láthattak.
– Akkor menjünk haza teázni – ölelte át a férfit Izidor.
Rupert viszonozta az ölelést.
Elindultak a kerítés felé.
– Milyen teát ittunk? Koffeinest?
– Azt. És sorozatot néztünk a netről. Vicces volt.
– Lesz – helyesbített Izidor.
– Ja, igen.
– Megint hazudtál. Tuti, hogy nem egy másodpercre lestél előre.
– De igen!
– Hazug!
Rupert nem válaszolt. A felhők mögül lassan előfúrta magát a nap. Mire leérnek a hegyről, kánikula lesz.
2.
Ahogy Rupert előre jelezte fél évre volt szükség, és a világ összes anyja a jövőről álmodott. Nap mint nap, éjről éjre, kilenc hónapon át szüntelen látta, hogy milyen jövőben él majd a gyermeke, akit hamarosan a világra hoz. A rémálmokon nem segített egy gyógyszer sem, egy ideológia, egy hazugság sem. Semmi, ami elnyomhatta volna a képeket, melyek felgyúltak minden egyes pillanatban, amint egy várandós anya lehunyta a szemét.
3.
Az emberiség pedig gyökeres változásnak indult.
4.
Rupert soha nem hagyta el Izidort, bár rendszeresen füllentett neki.
*
Május 15.
A család nemzetközi napja
Nemzetközi klímaváltozási akciónap
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)