A lépcsőházban találkoztak. Jojó bácsi felfelé, ő meg lefelé. Jojó bácsi onnan kapta a nevét, hogy régen trafikos volt és árult minden vackot a boltjában – ő valójában így fogalmazott: minden szirszart, még jojót is. De Jojó bácsi már nem árult semmit, mert a trafik elenyészett, ő pedig szintén enyészetnek indult – ő valójában így fogalmazott: vén trotty lettem.
– Helló, Jojó bácsi – üdvözölte a lépcsőfordulóban és megállt, nehogy a vírus ráugorjon az öregre, ő pedig élete végig azzal a tudattal éljen, hogy kinyírta a ház egyetlen nyugdíjas trafikosát.
– Mit ácsorogsz ott? – kérdezte Jojó.
– A vírus. Jöjjön csak, én majd…
– Te majd megszűnsz addig létezni a lépcsőfordulóban? Húsz másodpercre eltestetlenedsz, öcsi?
Jojó bácsi rendkívüli szavakat használt, és néha úgy káromkodott, mint egy kocsis. Saját bevallása szerint ez azért volt, mert a trafik a világ legunalmasabb helye, egy fekete lyuk, ahol az idő lelassul, ezért ott nagyon sokat lehet olvasni, és ettől aztán az ember olvasott lesz, ha akarja, ha nem. A káromkodás meg csak úgy jön ösztönből.
– Nem tudom. Nem veszek addig levegőt.
– És ha leállunk beszélgetni?
– Akkor veszek egy kicsit.
– Helyes. És hogy telnek a napok?
– Unalmasan. Megnéztem az összes filmet, amit csináltak.
– Mindet?
– Mindet.
– Az kemény munka. Akkor most jönnek a könyvek. Abból is van néhány.
– Nincs kedvem olvasni.
– Majd lesz. De persze nem kell erőltetni. Jön az magától. Az ember agya kényszerevő, muszáj zabálnia, különben nem érzi jól magát. Szóval csak várni kell.
– Hát ja. Ha addig nem halok bele az unalomba.
– Az sem szép halálnem. Én a vírusba, te meg az unalomba. Egykutya.
– Jojó bácsi nem unatkozik?
– Jojó bácsi öreg és ezért megtanult valami fontosat az életről, amit te még nem tudsz.
– És Jojó bácsi elárulja nekem a titkot, vagy undok és megtartja magának?
– Elárulja. De csak azért, mert fél, hogy az alatta lakó kis csíra beköpi halálos vírussal.
– Jojó bácsi meg van húzatva!
– Hát már egy ideje meg. Na szóval, unatkozunk, unatkozunk?
– Eléggé.
– Akkor nem érted a dolgok menetét.
– Milyen dolgokét, Jojó bácsi?
– Az élet dolgainak menetét. A helyzet az ugyanis, és most figyelj, öcsi, hogy az élet önmagában véve iszonyatosan unalmas dolog. És nem azért, mert nem történik benne semmi, hanem azért, mert az ember megpróbálja azzá tenni. Mintha lenne bennünk egy fűnyíró, ami minden egyes kiálló fűszálat le akarna nyírni bennünk. És ezt a fűnyírót úgy hívják, hogy megszokás. Mert az ember bármit képes megszokni. Tényleg bármit. A lényeg, hogy elég ideje legyen hozzá, és megszokja. És ami addig érdekes volt, az nyissz, jött a fűnyíró és már unalmassá is vált. Az élet persze erőlködik, megpróbál új hajtásokkal kirügyezni, de az ember megszokja azt is, és nyissz. Kész. Nincs mit tenni.
– Jojó bácsi most aztán megkönnyebbültem.
– Öcsi, még nem fejeztem be! A lényeg ugyanis most jön. Tudod te, hogy mi az élet értelme?
– Hát így kora reggel…
– Egy pillanatra azt hittem, hogy válaszolsz. A frász jött rám.
– Miért? Jojó bácsi nem tudja?
– Nekem fogalmam sincs. De egyet tudok: az én életem eddig emlékek halmaza. Mégpedig olyan emlékeké, amikre most is emlékszem. Nyolcvankét évnyi emlék.
– Az jó sok.
– Frászt. Az nagyon kevés. Mert nehogy azt hidd, hogy mindenre emlékszem. Évtizedek maradnak ki simán. Tudod mikre emlékszem kristály tisztán? Ez költői kérdés volt, ne erőlködj. Azokra emlékszem, amiket nem nyírt le a fűnyíró. A különleges dolgokra. Azokra a kis virágokra, amik váratlanul színessé tették a gyepet, és megtorpant fölöttük a fűnyíró. Az olyan dolgokra, amik megragadtak az emlékek között.
– Aha.
– Nem érted, mi?
– Hát annyit igen, hogy az ember arra emlékszik, ami különleges volt.
– Vagy amit különlegessé tett – válaszolta Jojó bácsi és furcsa mosolyra húzta száját.
– Értem. Hát jó, Jojó bácsi. Majd igyekszem észrevenni a szépet és a jót, és megtalálom a kis dolgokban is a csodát, és persze hálás leszek az élet minden apró ajándékáért. Ilyesmire gondolt, ugye, Jojó bácsi?
– Öcsi, te hülye vagy.
– Tényleg?
– Aha. Én nem ilyesmiről beszélek. Az ember azt veszi észre, amit észre tud venni. Ha majd jön a Nagy Ő, azt észre fogod venni. Meg a második Nagy Ő-t is, és talán a harmadikat is, ha peches vagy. A virágok feltűnők, naná, hogy észreveszed őket. Én a virágok növesztéséről beszélek!
– Akkor tényleg nem értem.
– Az élet egy hatalmas kertészeti munka. Néha kellemes, néha kellemetlen, de a lényeg, hogy a te kerted, te gondozod. Tudod milyen a rossz kertész? Elmondom. A rossz kertész lusta és többnyire csak rombolni tud. Egyetlen fűnyírója van és kész. Ott áll a kert végében és várja, hogy kinőjön valami, és amikor végre kinő, akkor örül, hogy virág nőt a kertjében. Aztán persze megunja a virágot, sutty a fűnyíróval és már kész is a kert, dögunalom az egész, nem is fog emlékezni rá. Aztán az élete végén mit mond majd: hát volt egy kis gyep, meg némi gyep, meg talán volt egy két virág is, de ritkán nőttek és kevés volt, szóval nem is nagyon emlékszem rájuk. Te most rossz kertész vagy. Csúnya, rossz kertész vagy.
– Kösz, Jojó bácsi. És a jó kertész?
– A jó kertész? Hát öcsém, az dolgozik. Ültet. Minél több virágot. Néha ocsmány virágot, néha szépet, néha gazt, néha füvet. A lényeg, hogy ültet. Amint üres a gyep és nincs virág rajta, már dugdossa is bele a palántákat, hogy legyen valami, valami kinövés, amire emlékezni lehet. Érted, öcsi, vagy ez túl metaforikus neked a Netflix mellé?
– Assz’em értem.
– Vagy nem.
– Vagy nem.
– Na jó. Figyelj: elmondom egyenesen! Ha arra vársz, hogy történjen valami, akkor te vagy a rossz kertész. Ha nem csinálsz semmit, csak amit eddig szoktál, akkor megint átmész csak fűnyíróval a gyepen és te vagy a rossz kertész. Ha unatkozol, akkor tudnod kell, hogy rossz kertész vagy. Ha viszont jó kertész akarsz lenni, akkor csinálsz dolgokat. Olyan dolgokat, amik kilátszanak a megszokásból, amire emlékezni lehet. Amitől az unalom hirtelen emlékké tud válni.
– Mit? Ne nézzek tv-t?
– Dehogynem! Ki vagyok én, hogy megmondjam? Ha soha nem nézel filmeket, akkor éppen a filmek lesznek a virágok. Ha soha nem főztél, akkor a főzés lesz az. Vagy az, hogy most éppen egyáltalán nem főzöl. Érted? Mindenkinek más. De még ennél is tovább megyek, mert a kertészeti munka még itt sem áll le. Mert csinálhatod azt is, amit eddig. De csinálhatod azt másképpen, és akkor virág lesz belőle. Eszel ugye?
– Mint a disznó. Egész álló nap!
– És hogy eszel?
– A számon át, Jojó bácsi.
– Hülye. Nem így értem. Hogy eszel? Ahogy eddig?
– Aha. A Tv előtt.
– Fűnyíró. Ez csak egy sima gyep. Elmondom én, hogy ma milyen lesz az én vacsorám. De persze ebben munka van. Mert füvet nyírni könnyű, de ültetni már izzadság. Szóval én megfőzöm a vacsit. Eddig még csak gyep virág nélkül. De amikor kész a vacsi, megterítek. Szépen. Mintha karácsony lenne. Vagy a születésnapom. Aztán fürdök és felöltözöm. Nem, eddig sem meztelenül főztem. A lényeg, hogy szép ruhát veszek. Cipőt is. De nem csak én. Az öreglány is. Aztán iszunk egy kis bort. Aztán meggyújtjuk a gyertyákat és leülünk enni. Kés, villa, tányér, tv kikapcsolva, Mozart bekapcsolva. Ugye tudod, mi az a Mozart?
– Na de, Jojó bácsi!
– Szóval tudod. Remek. És aztán, majd később, nem mosogatás lesz, hanem szex.
– Kivel? Janka nénivel?
– Feltehetőleg igen, ha addig meg nem halunk. De ha nem lesz szex, akkor meg romantika lesz. Mindegy. Ami jön. Érted? A ma este lehet egy unalmas, egytucat, fűnyírós vacsi, amire nem emlékszel majd soha, és ezért egy vacsival kevesebbé vált az életed, és lehet egy öltönyös, éttermi, buján emlékezetes vacsora Jankával, amire addig emlékszünk majd, míg be nem köpsz és mehetünk kómába a lélegeztetőgépre. De esküszöm, hogy ott is megfogdosom majd a nővérke fenekét, ha lesz erőm, mert ha kijutok, HA kijutok, akkor arra a kerekded popsira akarok inkább emlékezni, és nem a csőre, amit nyilván úgy sem tudok majd elfelejteni. Öcsi! Az élet kertészkedés, és neked kell dolgoznod benne, mert ha csak vársz, akkor egy baromi uncsi kis feledhető kerted lesz. De persze mehetsz vissza unatkozni is, hátha kiég az agyad és elfelejted ezt a pár hónapot.

– Jojó bácsi…
– Na, mi van?
– Jojó bácsi és Janka néni még mindig?
– Ezt értetted meg az egészből? Istenem! Fiatalság!
– Nem, csak hát ez a kép beégett az előbb, ahogy leírta.
– Beégett? Na, akkor már megérte. A fűnyíró nehezen bánik el a beégett virágokkal, és igen, én és Janka néni… De legalábbis megpróbáljuk. Az is élmény lesz, hidd el, amit öregkorunkra majd mesélhetünk egymásnak. A lényeg, hogy csinálunk valamit, ami kinőhet, és nem várunk, mint a birkák, hogy nőjön végre ki valami. Na, öcsi, akkor mit csinálsz ma valódi kertészként?
– Nem tudom, Jojó bácsi. Gondolkodnom kell rajta.
– Hát gondolkodj, öcsi, ezért van agyad. És holnap meg ne kérdezd, hogy sikerült-e, mert megkergetlek egy lapáttal.
– Úgy sem ér utol.
– Az mindegy. Megpróbálom, és az már eléggé felejthetetlen lesz, az tuti.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!