Prelúdium és Fúga

Prelúdium
Összeszedte az eszközöket. Tepsi, nyújtófa, dagasztótál. Összeszedte az alapanyagokat: liszt, tojás, vaj, élesztő, joghurt, cukor, só, tej, sajt. Kikészítette őket az asztalra, mely nem volt túl nagy, de mégis minden elfért rajta. Felsorakozott a zenekar, egymásra nézett a tojás és a liszt, az élesztő beleszagolt a tejbe, a cukor biccentett az élesztőnek, a só intett a sajtnak, aki már szóba elegyedett a tojással. És a joghurt? Hozzá nem szólt senki, és ő sem beszélt. Úgy ült az asztal hátsó traktusában, mint valami idegen, mely bár nem beszéli a helyiek nyelvét, mégis sokat tud, sőt, talán többet is, mint azok, akik együtt élnek és halnak. Csend lett, de a vaj nem bírta tovább, füttyentett a lisztnek, aki átkiabált a tojásnak, és együtt röhögtek a nyújtófán, aki még meg sem moccant, de már összeveszett a tejjel. A hangok, zajok, csattanások és pisszegések keveredtek, zsongtak és zsibongtak. És illatok szálltak fel, összehajoltak, de csak az illatok, még senki sem karolt senkibe, még nincs sehol a test és a szenvedély, ezek ígérete lebeg a levegőben. Csak suttogások és a látvány létezik, melyben benne van az elemek egymásmelletti szigorú rendje, a rend jól látható összefüggéseiben pedig ott rejtezik a jövő. De mindez még csak egy utalás, egy gondolat, terv, a jelen csodás készülődésben csupán ígéret, de mégis gyönyörű, csillogó, ízes, pazar akkord, mely egyszer megnyitja a mennyek kapuját.
Fúga
Estére jönnek a gyerekek. Imádják a pogácsát. Különösen Gustav. Ebadta kölyök. A tej kézmeleggé vált. Éppen jó. A cukor felrepült és beleszállt a tejbe, úgy oldódott, mint valami varázslat. Estére jönnek a gyerekek. Imádják a pogácsát. Gustav különösen. Úgy habzsolja, mintha soha többet nem ehetne belőle. Az élesztő feloldódott a cukros tejben, majd szeretkezni kezdtek, ők hárman.
Estére jönnek a gyerekek. Közülük Gustav imádja a pogácsát leinkább. Habzsolja. Félő, hogy megfájdul a gyomra, de leállíthatatlan. Magdolnát sem kell félteni. Ezek ketten kifalnák a világól az embert. De mennyire jó nézni őket! A liszt befogadja a sót. Suttognak. A tojássárgája rájuk ugrik. Poros országútra esett pár csepp eső csupán. De hirtelen vihar támad. A por megmozdul és megadja magát a joghurtnak, aki derült égből csapott le a tájra. A por már aranysár. Estére jönnek a gyerekek, és mindent megesznek. Gustav és Magdolna a legfalánkabb, és minden kétséget kizárólag a legédesebb két kölyök. Dávid csak szemezgetni fog. A két ördöghöz képest csak csipeget, de az szakértő csipegetés lesz. Művészi, kimért, kritikus mozdulatokkal válogatja ki majd azt a három darabot, amit majd a tányérjára tesz. És úgy eszi majd őket, mint egy művész, vagy egy professzor, aki az aranysár szakértője. Az aranysár már pörög és duzzad, marasztalja az dagasztóedény, de annak oldala már nem eléggé határozott ahhoz, hogy csapdába ejtse a masszát, melyben erőssé vált az összetartozás. A tojás, a vaj, a liszt, a cukor, a tej, az élesztő már érzi, hogy ők az egység, a születő istenség forró teste. Már tudják, hogy ők a lényeg, a teremtés illatos, szagos fizikája, ahol az atomok egyre szorosabban karolnak, csimpaszkodnak egymásba, hogy aztán valamikor megszülessen belőle a…!
…
Estére jönnek a gyerekek. Gustav és Magdolna az evőbajnokok, Dávid a tudós művész, és Fülöp, aki egyetlen egy darabot eszik majd meg. De azt úgy, mintha mannát enne. Áhítattal. Gustav addig hatot töm magába, Magdolna talán négyet, Dávid egyet, míg Fülöp egyetlen egyet harap a pogácsa szélébe. Egy kis sajtot csíp le a sarkából, ahol a sajt lefolyt a tepsi aljára és keménnyé sült. Gustav nevetni fog Fülöpön, Magdolna majd kezében egy pogácsával megtámadja a könyvespolcot, Dávid pedig megpróbál a felnőttekre figyelni. És Fülöp mikroszkópikus pontossággal ízlel majd meg minden lisztatomot. A lisztes deszka elkészült a nászra, és az aranysár ráhuppan. Szusszan egyet, mintha lelke lenne – de hát van –, majd terül, lomhán, kéjesen, és a hátán megugrik a nyújtófa. Az egység, a test ellenkezik, de hiába. A szigorú elemeknek nem lehet ellenállni. Nyúlik, de a test elemei nem sikonganak, élvezik a mozgást, az erőszakot, mely nem is erőszak, inkább formába tessékelés. Piheg a nyújtófa, piheg az aranysár, piheg a nyújtófa!
…
Estére jönnek a gyerekek, a Gusztáv, Dávid, Magdolna, a nyújtófa megindul, az aranysár kéjesen ellenkezik, sajt hull őszi falevélként a felületre, sajt, melyet Fülöp apró harapással választ majd le a pogácsa aljáról. Aztán billenés, a tengelyek megmozdulnak, a sár már nem sár, hanem egy falevéllel borított lapos sziget, mely rettenetes erők hatására felemelkedik, megtörik, majd újra érkezik a nyújtófa, hogy rendet teremtsen, Dávid beszélget, Gustav új darabot rabol a tányérról, a szoba, a konyha zsibong, zsong, mozog, fordul!
…
Estére jönnek a gyerekek. Éles szaggató vág rendet a szigeten. Gustav habzsol, Magdolna könyveket lapoz és eszik, Gustav rosszalkodik és eszik, Dávid nem eszik: elemez, Fülöp nem eszik: ízlel. A sziget aranygöröngyökké válik. Milliárd kis sziget, hátán napsütéses hullott levelek. Az egység szétszakadt, de mégis valahogy minden rendezettebb, emberibb, valóságosabb. A halmok sorakoznak, Gustav belekötött Magdolnába. Magdolna válaszol valamit. Nevetnek. Fülöp is nevet. A szaggatott hadsereg menetel. Dávid is nevet. A hadsereg vár a születésre, a megtestesülésre. Fülöp is nevet, és beleharap a pogácsájába. A születés izgalmat kelt. A földhalmok kíváncsian emelkednek az ég felé. Izgatottan várják a pillanatot, amikor metamorfózisuk végül értelmet nyer. Ő is nevet a gyerekekkel. Kicsordul a könnyük. Magdolna újra megszólal. Dávid úgy nevet, hogy leesik a székről, Gustav még egy szemet elvesz a tálról, de nem eszi meg, mert ő is kacag. Nevet a világ, és közben harsányan, éles sütőajtó csattanással világot lát a világmindenség új jövevénye, melyet ujjongva üdvözöl minden élő, de főként a gyerekek: Gustav, Magdolna, David, Fülöp.
*
1686. március 31-én született J. S. Bach. Azt hittem, hogy majd egyszer kiszeretek a zenéjéből, de mostanra már tudom, hogy ez lehetetlen. Ha a matematika hordozza a világ titkainak kulcsát, akkor Bachnál van a zene csúcsa. Ez persze személyes vélemény, de mégis igaznak tartom. Ha néha leülök a zongora elé, és szánalmas kísérletet teszek arra, hogy A Fuga Művészetét megszólaltassam, minden pillanatban érzem, mit jelent a fogalom: nem emberi. Vannak a világon néhányan, akik nagyobb összefüggések birtokába jutnak, akik mélyebben megértik az univerzum rendjét. Bach ilyen volt. Bizonyos értelemben véve nem volt ember. Marslakó lehetett.