Píszí

Amália még a metrón bekapcsolta az álcázóját. Többen felnéztek a képugrásra, de aztán ügyet sem vetettek rá. Mindenki akkor vált digitális bőrre, amikor csak akar. És senkinek semmi köze ahhoz, hogy miért teszi ezt az illető. Az ember külalakja éppúgy hozzátartozik a személyiségi jogaihoz, mint a szólásszabadság: egyik sem valóságos, mégis fontos elem. Az új forma teljesen általános és nemtelen volt. Az arc az ízléséhez képest kissé vékonyra sikerült, de az alkata egy kategóriával ugrott feljebb. Jó lenne ilyen karcsúként élni, és nem csak annak látszani. Megfogadta, hogy holnaptól fogyókúrázni fog. De legalábbis kocogni. A kezében tartott táskája fülén enyhén vibrált a kép. Van még mit javítani az álcán, még akkor is, ha az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a minőség. Még öt év és a kutya sem tudja megmondani: ki visel digitális leplet, és ki nem. Az lesz ám a meglepetésekkel teli szép világ.

A metró megállt. Reklámok tucatjai ugrottak rá, hogy igénybe vegye az állomáshoz közeli szolgáltatások valamelyikét. Felnevetett, amikor egy divatüzlet egyszerre nézte őt nőnek és férfinak. „Ha nem tudod, vagy nem akarod eldönteni, mi vagy, nem is kell…” súgta fülébe a reklám. Az biztos. Most aztán tényleg nem kell. Ez a lényeg.

A metró tovább lendült vele. Még öt megálló és élete legfontosabb eseménye helyszínére érkezik.

– Állásinterjú? – szólalt meg mellette egy nő.

Idősebb volt. Elegáns, kemény arc, melyre kiült a hosszú évek alatt felgyűlt tapasztalat. Ő valószínűleg még abban a régi korban született, amikor nem volt sem álca, sem szándék arra, hogy az szükséges legyen.

Bólintott.

– Az igen. És hova?

Semmi kedve nem volt beszélgetni, de vannak helyzetek, amikor az ember nem tud kikerülni bizonyos dolgokat. Egyébként pedig pont egy ilyen elkerülhetetlen megmérettetésre utazik éppen. Nem árt egy kis gyakorlás.

– A CORP-hoz.

A nő elismerően bólintott: – És álcában kell lenni, mi?

– Ez az előírás.

– Úgy van. A píszí már mindenhol előírás. Az a baj, hogy a fejekben nincs píszí kapcsoló. Akkor ruha sem kéne.

– De most már kell – mosolyodott el Amália. Belenézett a metró sötét ablaküvegébe. A mosoly ott volt: uniszex arckifejezés egy uniszex arcon. Kicsit sajnálta. A saját mosolya ezerszer jobban nézett ki. De talán éppen az a mosoly akadályozná meg a céljaiban. Jobb a biztonság, a középút, a sima adat, minden mellékzönge nélkül. Bárcsak ilyen jó alakja lenne, mint ennek az álcának.

– Az biztos, hogy kell. És nem is tartom hülyeségnek – beszélt hozzá tovább a nő. – Régen egy nő az állásinterjún utcahossznyi hátránnyal indult. Nem szakmailag, hanem nemileg. A puszta tény, hogy méhe volt, hátrébb sorolta egy osztállyal a szerencsétlent. Emlékszem, amikor engem felvételiztettek a CORP-hoz.

Amália meglepődve nézett a nőre: – Maga is?

– Persze. Harminc évig. Nemrég mentem nyugdíjba. Részlegvezető voltam a fejlesztésen. Soha nem mehettem feljebb.

– Miért?

– Mert méhem volt. Tudja a píszí egy dolog, a valóság pedig egy egészen más kávéház. A píszí egy elv, az előítélet pedig egy zsigeri reakció, mely úgy adódik át generációról generációra, mint egy figyelmeztetés: vigyázz ennek méhe van.

– De miért? – fordult a nő felé Amália.

– Miért? – nevetett fel a nő. – Hát mert a férfiak és a nők különböznek. Ez az ok.

– De ettől még nem kellene álcában mennem interjúra.

– Akkor maga nő – mosolyodott el a hölgy. – Eddig nem tudtam. Lehetett volna férfi is.

– Lebuktam.

– Hát le. Ezt az interjún ne kövesse el, mert nincs esélye.

– Tudom – bólintott Amália uniszex álcájában. – Pedig a szakmában jó vagyok.

– Az semmit sem jelent. Figyeljen ide! Ha sikeres felvételit akar, akkor egy időre felejtse el, hogy méhe van.

– Csak férfit vesznek fel? Én úgy hallottam, hogy…

– Dehogy. Felvesznek nőket is, csak nem mindegy hogy hova és milyen lehetőségekkel. Ha jó helyet akar, akkor legyen egy kicsit amnéziás. Vagy legalább tagadja meg egy kicsit magát.

Amália bólintott: – Ez elég szörnyű. Hogy még most is… – Nem folytatta a mondatot. – És nem tudom, hogy miért.

– Most mondtam, azért, mert méhe van. Ez egyszerű. Amióta világ a világ a nők és a férfiak különböznek. A férfiak erősebbek. Puszta erőfölényük teszi lehetővé, hogy alacsonyabb rendűnek lássák a nőket. A gyengébb az erősebbtől függ. Ezt érzi még mindig a legtöbb férfi. Mármint azt, hogy ő az erősebb.

– Ez marhaság, ismerek nőket, akik…

– Nem azt mondtam, hogy igaz, hanem azt, hogy ezt érzik. És ez az érzés azt is súgja nekik, hogy mivel erősebbek, így okosabbak is.

– Ez meg tényleg marhaság…

– Lányom. Ne nekem mondja, hanem nekik. A lényeg, hogy ezt képzelik, és mivel ezt képzelik, el is hiszik. És mivel okosabbnak és erősebbnek képzelik magukat, ezért úgy hiszik, hogy nekik kell irányítani. Ez persze logikus: egy gyenge hülye miért lenne vezető? Ámbátor vannak ilyenre példák szépszámmal. Mindegy. A lényeg, hogy ők irányítanak pusztán azért, mert többégükben nagyobb követ tudnak felemelni a földről, mint a nők. Erre a szimpla tényre épül fel a hazugság egész rendszere: az, hogy okosabbak, intelligensebbek, rátermettebbek. Hogy nekik joguk van a nőre. Ez él bennük még most is. És persze a méh. Akinek méhe van, az elméletileg képes szülni. Aki pedig szülni tud, az veszélyes.

– Veszélyes? – nevetett fel Amália.

– Most nevet, de valójában ezt gondolják. Tudja, miért? Mert ők nem tudnak szülni. Tehát a nő képes valamire, amire ők nem. Ezért aztán úgy hiszik, hogy ez a képesség bőven elegendő egy nőnek, nem akarjon többet. Érti? Én nem tudok szülni, gondolja egy férfi, a nő igen. Akkor elégedjen meg azzal. Én úgyis erősebb vagyok. Hagyja csak rám a hatalmat, a gondolkodást, a vezetést, a döntéseket, a tudományt, a felfedezést. Vagyis mindent, amire én is képes vagyok. Az a helyzet, hogy a férfi nem tudja elviselni, hogy a nő többre képes, mint ő, úgy, hogy eközben többnyire azokat a dolgokat is meg tudja tenni, amit ő – a kövek emelgetését leszámítva. Nem szereti egyenrangúként maga mellett látni a nőt. Kényelmetlen érzése támad. Ezért aztán úgy véli, hogy a szülés pont elég elfoglaltság neki.

– Most már azért nem…

– Akkor miért van álcában? – nevetett fel az öreg hölgy.

– Pont azért, mert nem akarják megtudni, hogy mi vagyok.

– Igen, és azért nem akarják megtudni, mert tudják, hogy ha megtudnák, akkor nem lennének képesek pártatlanul dönteni. Mert érzik, hogy a zsigereikben ott mocorog „az én erősebb vagyok, tehát én magasabb rendű vagyok” gondolat ősi kódja. Ezért van az álca.

Amália a metró kijelzőjére nézett. Már három megállója a cég alatt utaztak, de csak a következő viselte a CORP FŐÉPÜLET nevet.

– Én kikapcsolom! – mondta halkan. – Lássák csak…

– Ne! – szorította meg karját az öreg hölgy. – Ne! Majd egyszer. Még nem. A kód lassan mosódik ki. Most állás kell magának. Először vegyék fel. Vegyék fel egy jó helyre.

Amália bólintott.

– Akkor tettesse a férfit! És ne haragudjon rájuk. Nem gondolkodnak. Nekik is zsigerből jön az egész.

Amália elszántan bólintott.

A metró megállt.

– Hát… köszönöm!

– Sok sikert – válaszolta a nő. Most mintha fiatalabb lett volna. Vagy csak Amália látta annak.

oOo

A főépület alatti csarnok hatalmas volt. Csak számára látható nyilak mutatták az utat a liftekhez, majd a fenti folyosók labirintusán át a felvételi szobához. Út közben több száz uniszex álcát látott maga körül és ez megnyugtatta. Az lenne a jó, ha mindenki abban lenne.

Bent három ember ült. Mind a hárman álcában voltak. A píszí megkövetelte.

– Akkor kezdjük – mutatott az asztal elé tolt székre a középső alak.

Amália bólintott és leült.

A beszélgetés jó fél órán át tartott. Főként szakmáról volt szó, és érezte, hogy kellő módon megállta a helyét. Aztán a kérdezők lassan kifogytak a kérdésekből. Elcsattant néhány személyes kérdés is. Ügyelt arra, hogy semleges maradjon. Nincs méhem, súgta magának néha egy-egy válasz előtt.

– Nos! – állt fel a középen ülő alak, aki a kérdések zömét feltette. – Akkor ennyi volt. Hamarosan értesítjük – mondta és kezet nyújtott.

Amélia felállt és erőteljesen megszorította a felkínált jobbot. Ezzel nem lesz gond, az biztos. Évtizedek óta teniszezik, olyan szorítása van, mint egy birkózónak. Az alak álcája elmosolyodott, és ez Amáliát reménnyel töltötte el. Elindult az ajtó felé. Már félresuhant előtte a panel, amikor hátulról újra megszólította valaki.

– Hölgyem, még valamit!

– Tessék – fordult meg azonnal.

A középső férfi álcájának szája pengevékony kis mosolyra húzódott. Nem volt félelmetes, a szoftver nem engedte, de Amália ereiben mégis megfagyott a vér.

– Semmi – mondta az alak.

Amália biccentett, és kisietett a folyosóra. Szájában keserűvé vált a nyált. Köpni akart, de nem tudott hova… vagy kire.

*

november 25. A nők elleni erőszak megszüntetésének napja