Megálltam az útkereszteződésben. A bicikli kormánya a kezembe simult. Előttem a felmart beton szélei már erodálódtak. Hiába, a természet nem ismer kegyelmet, bont és bont, mintha csak fizetnének érte. Az árok alján pocsolya gyűlt. Természetellenes vízgyűjtő. Sok eső esett a napokban.
Köd szitált az éppen zöldre váltó lámpa és közöttem, de nem tudtam átkelni a zebrán. Megbabonázott a kereszteződés közepén álló gödör, melyet most már hetek óta néztem. A piros-fehér csíkos fakorlátok, helyenként csak egy oldalra beakasztva a fémoszlopok nem túl szigorú foglalatába. Talán az a komoly szél verhette le őket, ami múlt héten söpört végig a városon. Néhány elhordatlan aszfaltkupac egészítette ki a képet. A lámpa újra pirosra váltott. A következőnél átkelek. Nem nézhetem túl sokáig a gödröt, mert eszembe jut az örökkévalóság, annak nyomán az elmúlás, és a végén ott tartok majd, hogy a halálomra gondolok, és arra, hogy gödör talán pontosan énrám vár.
Az orrom előtt fékezett le egy platós autó. Ketten szálltak ki a járműből. Csíkos ruhájuk munkát ígért. Nem a sajátjukat – nem úgy voltak öltözve –, de legalább valakiét. Talán éppen azon szent pillanatot kaptam el, amikor a semmiből valami válik, amikor a valaha feltárt gödör gazdára lel, és szorgos kezek begyógyítják az úttest nyílt sebét? Lehet, hogy már ma nekiesnek a hónapok óta itt tátongó munkagödörnek?
A két munkás megállt a gödör fölött – egyikük művezető lehetett. Szakértő szemmel néztek lefelé. Lélegzetvisszafojtva figyeltem. Néhány halk szó hagyta el a szájukat, ahogy orvosok osztják meg tudásukat a műtét előtt. Az egyik munkás helyére tette a piros-fehér csíkos fakorlátokat. A másik még mindig a gödröt nézte.
Aztán elindultak a kocsi felé.
– Elnézést – ugrott ki számon a szó.
– Tessék – nézett rám az a férfi, aki a teherautó kormányához igyekezett.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem…
– Hogy mikor tömjük be? – szakított félbe a féri. Gondolatolvasó. Az úttestek varázslója.
– Igen. Nem mintha zavarna, csak érdekel.
– Még egy ideig nem.
– És van oka?
– Valami ütközik valamivel. Meg ember is kell hozzá. Meg gép.
– Nincs? – kérdeztem együttérzőn.
– Nincs. Ez elég nagy munka.
– És mi lenne, ha csak úgy eljönnénk egy páran és betömnék? Ismerek néhány erre lakót.
A férfi felnevetett.
– Hát az furcsa lenne. És illegális.
– Csak mert hogy a nagy dolgok így születnek. Valaki kitalál valamit, és együtt, közösen… érti ugye?
– Értem – bólintott a férfi. Nem volt ellenséges. – Tudja, azt hiszem, hogy a szándék hibádzik valahol. Pedig a világ szándékból épül. Az mintha elszivárogna út közben.
– Hol?
– Valahol. Elmossa a pénz.
„Elmossa a pénz”. Ízlelgettem a mondatot.
– Mióta áll itt ez a gödör? – kérdeztem.
– Fél éve – mosolyodott el a férfi.
– Akkor tényleg a szándékkal van a baj. Fél év alatt elég sok mindent fel lehet építeni.
– Ötvenegy emeletet biztos. A szándék annyira elég.
– Ezt nem értem – néztem rá meglepődve.
– Nézzen utána – nevetett fel mély, öblös hangon. – Na, viszlát jövőre!
A kocsi kifarolt a gödör elől, és eltűnt a forgalomban.
Ötvenegy emelet.
Kutatni kezdtem a szándék után, és estére meg is leltem. Csodálkozva néztem az adatokat és a férfira gondoltam. Aztán pedig a szándékra. Bárcsak több lenne belőle.
*
Az Empire State Building New York város 102 emeletes, 381 méter magas épülete és egyik jelképe, 42 évig volt az USA legmagasabb épülete.
Felhasznált anyagok:
60 000 tonna acél
10 millió tégla
750 000 méter elektromos vezeték
192,5 kilométer csővezeték
több, mint 1600 kilométer telefonkábel
5700 köbméter mészkő és gránit
Építkezés kezdete: 1930. március 17.
Szintek száma: 102
Megnyitva: 1931. május 1.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!