Pandemonium

Henriett a tengerfelé nézett. Látta a sávot, és akaratlanul is összeszorult a gyomra. Aznap nem akart úszni, bár jó idő volt. Egy könnyed sétát tervezett reggeli után, ebéd előtt. Ahogy kijön a lépés. A sirályok már élénken portyáztak a fövenyen. Erős meleg ígérkezett. Újra a tengert kémlelte. Még mindig ott volt az a zavaróan piszkos sáv, amit az imént megpillantott, és újra émelyegni kezdett. Az emlékek viharos gyorsasággal rohanták meg. Nem tudott ellenük védekezni. Megtorpant és hagyta, hogy a látvány visszavigye ötven évvel korábbra. Azon a napon is jó idő volt, amikor egyetlen halvány kis hajszálon múlt az élete, és egy csapásra minden megváltozott.

Beletúrta mezítelen lábát a melegedő homokba, és a lábfejét érő simogató melegre koncentrált, hogy visszatérjen a jelenbe.

A fiatal pár éppen a zavaros sáv közepe előtt álldogált. Fürdőruhában voltak, egymás kezét fogták. Henriett egy pillanatra nem kapott levegőt. Nem hitte el, amit lát, vagy talán nem akarta elhinni. Ezen normális esetben elgondolkodott volna, de most nem maradt túl sok ideje. Futni kezdett.

Mire a parthoz ért, a pár már térdig a vízben állt. Még mindig egymás kezét fogták.

– Hé! – kiáltott rájuk.

– Mi van? – fordult meg a férfi.

– Ne menjenek be, itt nagyon veszélyes úszni.

– De hát ez a strand része, nem?

– Igen, de akkor is veszélyes. Jöjjenek ki!

A férfi a nőre nézett, az visszanézett rá és egyszerre nevették el magukat.

– Tudunk úszni, néni – mondta a lány.

– Az nem számít.

– Azért kicsit mégis számít – nevetett rá a férfi.

– Nem számít. Maguk egy szívóhullám közvetlen közepében állnak.

– Szívóhullám? – nevette el magát a lány és rákacsintott a férfira.

– Hivatalos nevén visszahúzó áramlat. Nem látják a vizet? Más a színe. Több a hab…

– Jól van, néni, minden rendben lesz.

– Nem lesz minden rendben. Akármilyen jó úszók, egy perc és kint vannak a nyílt vízen. Hát nem látják?

– Néni, nyugodjon meg – mondta a lány. – Nem lesz baj.

– De baj lesz. Ne menjenek be.

– A néninek hatóságnak tetszik lenni? – kérdezte a férfi némi gúnnyal a hangjában.

– Micsoda? Nem… én…

– Akkor bízza csak ránk a dolgot – mondta a férfi, a víz felé fordult, elrugaszkodott és úszni kezdett.

– Kislány. Akkor te ne menj vele – kiáltotta Henriett. – Veszélyes. Értek hozzá. Ez a szakmám.

– Hullámtudós a néni, vagy micsoda?

– Hullámtudós? Nem…

– Akkor? – nevetett fel a lány. – Ne tessék izgulni, nem lesz baj. Megnéztük a neten, és itt lehet úszni.

– Általában igen, de két napja erősebbek a hullámok…

– Megnéztük a neten, néni, most mondtam. Biztonságos. Ne tessék parázni.

– Én nem parázok… azt sem tudom pontosan, hogy mi az…

– Ne aggódjon. Nem lesz semmi baj – a lány a víz felé fordult. – Hé! Megvárnál? – kiáltotta a férfi után.

– Kislány. Ne! Meg fogtok halni! – kiabálta Henriett.

– Ugyan már fordult vissza a lány. Maga szerint igen, szerintünk meg nem.

– Ez nem vélemény kérdése.

– Minden csak vélemény kérdése – nevetett fel a lány, és tempózni kezdett a férfi után.

A visszahúzó áramlat húsz méterre a partoktól kapta el őket. Öt percen belül olyan mélyen voltak az óceánban, hogy a fejük sem látszott.

Henriett a zsebébe nyúlt, bár tudta, hogy otthon hagyta a telefonját. A parton hiába megy tovább, ilyenkor még senki sem jár erre a sirályokat leszámítva. Úgy húsz perc, mire hazaér. Akkor majd telefonál. Alig lesz esélyük. Vagy nem is lesz egyáltalán.

Elindult a ház felé. Ahogy kaptatott felfelé a hófehér homokon, eszébe jutott a lány – valószínűleg életének – utolsó mondata. „Minden csak vélemény kérdése.” Aztán eszébe jutott egy másik szó.

Pandemonium.

„Igen, szóval elkezdődött”, gondolta. „Beköszöntött a Pandemonium kora.”