Laura felállt a vezérlőpulttól, és nagyot nyújtózkodott. A hajó tette a dolgát, neki órák óta semmi intézni valója nem volt, de mivel szeretett a pilótafülkében ücsörögni, hát kivárta a műszak végét. A hajó egyetlen utasa szintén egy nő volt, Erinának hívták és kemény volt, mint egy kő. Leginkább azért, mert egy hibernációs kamrában várta, hogy Laura leszálljon a Marsra és eljuttassa őt Dr. Leonidászhoz, akit a Naprendszer legjobb sebészének tartottak.
Két nap volt a megérkezésig, és az idő igencsak lassan telt Laura számára. Megnézett egy teljes sorozatot, majd sakkozott egyet a hajóval – megint nyert az az átkozott –, végül beletemetkezett egy könyvbe, ami jóval lassabb és alaposabb élményt nyújtott, mint bármilyen film.
A vészjelzés annyira váratlan volt, hogy Laura egy pillanatig csak bámult maga elé.
– Jelentést? – kérdezte inkább, mint parancsolta.
– Törpeaszteroidák keresztezik az utunkat – jelentette ki azonnal a hajó.
– És ez veszélyes?
– Nem.
Laura a plafon felé nézett, de inkább nem mondta ki az első két szót, ami eszébe jutott.
– Akkor miért riasztottál?
– Mert a vészjelzési protokoll szerint a helyzet veszélyessé válhat.
Laura bólintott, és tulajdonképpen igazat adott a hajónak. Valóban jobb megijedni, mint darabokra szakadni az űrben. Szóval legyen csak idegbeteg a hajó, neki attól még nem kell aggódnia.
– És mikor találkozunk velük?
– Öt perc, tíz másodperc múlva… öt perc…
– Jó értem. Valami, amit még tudnom kéne?
– Nincs – válaszolta a hajó, és Laura mintha sértődöttséget érzett volna ki a hangjából.
– Azért szólj, amikor megjönnek – mondta Laura, és kisétált a vezérlőből. – És köszi!
Akkor is jobb jóban lenni a hajóval, ha az nem igazán érez semmit. Aki elég sokat van az űrben, az tudja, hogy idővel még egy egyszerű berendezés is felvesz magára valami különös réteget, melyet akár személyiségként is értékelhetne az ember.
– Nincs mit – válaszolta a hajó, és Laura akkor is megkönnyebbülést érzett a hangban, ha ezt senki más nem hallotta volna meg.
Besétált a kabinjába, és zuhanyhoz készülődött. Aszteroida ide vagy oda, koszosan nem maradhat, mert bár az űr tiszta, de egy hajóban akkor is van kosz. Ez is az élet egyik nagy misztikuma: megmagyarázható ugyan, de mindenki tudja, hogy van mögötte valami titok, amit soha senki nem mond ki.
Levette a ruháit és beállt a fülkébe.
– Szia, cicus! – szólalt meg mögötte egy hang.
Laura olyan hangot hallatott, amitől ő maga is megrémült, aztán jobb könyökével hátravágott, de a mozdulatot nem tudta teljesen végigvezetni, mert valahol félúton elakadt.
– Cicus, már csak nem versz meg?
– Ki a frász vagy te? – kérdezte még mindig visítva Laura, és megpróbált hátrarúgni, de a támadás ismét meghiúsult.
– Cicus, ne verj már!
– Ki vagy? – lihegte Laura.
– Én vagyok a vágyálmod.
– Az kizárt!
– Pedig de.
– Ki akarok innen menni!
Laura érezte, hogy az eddig hátára simuló test eltávolodik tőle és ő egyedül marad a zuhanyfülékben. Amilyen gyorsan csak tudott megfordult, és maga elé tartotta a zuhanyrózsát.
A kabin közepén egy mezítelen férfi állt. Úgy tűnt, éppen utódokat kíván nemzeni.
– Ez mi? – hebegte Laura.
– Mármint? – kérdezte a férfi.
Laura lefelé nézett, aztán kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen.
– A szaporítószervemre gondolsz, cica? Ha igen, akkor az egy szaporítószerv.
– Tudom, hogy az. Egy: nem arra gondolok, bár nehéz, mert rám mutat. Kettő: nem vagyok cica. Ne hívj így! Három: arra gondolok, hogy ki vagy, és főleg, mit keresel itt?
– Huh, de mennyi kérdés, édesem.
– Édes sem vagyok.
– Mókuskám?
– Tudod mit, sehogy ne hívj!
– Úgy nehéz lesz beszélgetni.
– Akkor hívj Laurának.
A férfi bólintott.
– Rendben, Laura. Akkor vegyük sorba. A harmadik és a negyedik kérdés volt kérdés csupán. Hogy ki vagyok, azt már mondtam: a vágyálmod.
Laura felnevetett. – Azért erre ne vegyél mérget!
– Ne?
– Ne. Nem mondom: jól nézel ki, de azért ez nem minden nálam, és a vágyálmom nem akar megerőszakolni váratlanul egy egyszemélyes zuhanyban, ahol én sem férek el… egyébként meddig tudod így tartani?
A férfi széttárta a kezét: – Ez a negyedik kérdés válasza. Bármeddig, mert azért vagyok itt, hogy magomat beléd ültessem, és ezzel ünnepeljük ez életet.
Laura nagyot nyelt.
– Jó. Akkor tisztázzuk. A magodat legjobb esetben is egy cserépbe ültetheted, az meg itt nincs. Az életet pedig inkább ünnepeld a hajón kívül. Majd integetek.
– Laura, te nem érted. Megváltozik az életed.
– Az életem már megváltozott, amikor az előbb néhány ér elpattant az agyamban. Ennél jobban az elkövetkező időkben nem szeretném megváltoztatni.
– Nem?
– Hát egészen biztos, hogy nem.
– És az élet? Csillagom…
– Csillag sem vagyok, maradjunk a Lauránál.
– Laura. Meg kell értened, hogy az univerzum az élet ünnepe. Ezért vagyok itt. Ha mi, akik élnek, nem szórjuk szét a magot, akkor az élet sorvadni kezd. A világegyetem osztódni vágyik.
– Akkor szólj az univerzumnak, hogy egy kicsit később fog osztódni.
– De miért? Hiszen itt vagyunk mi ketten. Ünnepeljünk, és legyenek utódaink – tárta szét lelkesen karját a férfi. Laura tátott szájjal nézte az előtte álló lelkes férfitestet.
– Megtennéd, hogy nem rám célzol vele?
– De hiszen te vagy a kehely!
– Ne hívj kehelynek! Maximum stampedli lehetnék, de momentán az sem akarok lenni.
– Te vagy a másik felem.
– Az igencsak meglepne.
– Te vagy ennek a zord naprendszernek az első anyja.
– Ja, úgy a hétmilliárdodik, és tessék most már kikapcsolni azt az… eszközt, mert idegesít.
– Nem tehetem, kicsim – lépett egy lépéssel közelebb a férfi. – Laura arra gondolt, hogy ha még egy lépést tesz, akkor ezt a jelenséget, a nemzőszervénél fogva fogja kihajítani a hajóból. – Ennek a naprendszernek utód kell!
– Nem hinném, hogy szüksége lenne rá. Vagyunk már vagy tizennégy milliárdan, husikám.
A férfi arcán most először látszott bizonytalanság.
– Mármint hogy?
– Mármint hogy dugig van velünk a Naprendszer, és hidd el, egyáltalán nem vágyik arra, hogy te még intenzívebben magozzál itt velem.
– De… – húzta fel szemöldökét a férfi. Az eddig vad szerszám hirtelen nyugodni látszott.
– Végre! – sóhajtott fel Laura.
– De… hiszen az a rendszer…
– Már dugig van, Adonisz. Nem kell több élet bele.
– Biztos?
– Olyan biztos, mint ahogy mi nem fogunk soha egyesülni. Sehogy. Semmikor.
A férfi becsukta a szemét, és úgy maradt.
Laura egy ideig nem mert megszólalni, aztán lassan kilépett a zuhanyfülkéből.
– Elaludtál? – kérdezte végül, amikor már kellő távolságban áll tőle. A férfi továbbra sem válaszolt. Akkor sem, amikor Laura felöltözött, majd a férfi mellett elhagyta a kabint.
Az kabin ajtajának becsukódása után a vezérlőbe sietett, és úgy döntött, hogy mindezt most azonnal jelenteni fogja a Mars-állomásnak, de amikor bekapcsolta a csatornát, inába szállt a bátorsága. Mit mondjon? Egy termékenyítőbolond jelent meg a semmiből, és be akarta porozni, hogy ki nem haljon a naprendszer? Nem túl hihető.
– A fenébe! – csapott a pultra mérgében, majd felállt és egyenesen a kabinjához sietett.
Az ajtó hangtalanul siklott félre. Laura hunyorogva nézett be. Nem szívesen nézte volna meg újra a férfi lelkesedését, de erre nem is volt lehetősége. A férfi helyén csak egy kis kupac por volt.
Laura megállt a kupac előtt.
– Azért jól néztél ki. Szép gyerekeink lettek volna – mondta, és kilépett a fülkéből.
A Marsig az vendékfülkében alszik. Aztán biztos, ami biztos, nagytakarítást csinál a hajóban, és megpróbálja elfelejteni az egészet. Talán csak a hormonok voltak. De ha tényleg az univerzum akart gyereket, hát akkor sok sikert, csak talál magának egy üresebb naprendszert.
*
Június 30. Nemzetközi aszteroida nap.
„Pánspermia: (görög pas/pan, összes/mind) (sperma, mag) egy hipotézis, miszerint az élet „magjai” jelen vannak mindenhol az Univerzumban és a földi élet is ilyen magvakból jöhetett létre, valamint ugyanígy más lakható bolygók is megtermékenyülhettek. Az elmélet gyakran jelenik meg sci-fi történetekben.”
„Első említése i.e. 5. századi görög filozófus, Anaxagorasz nevéhez fűződik. Egészen 1743-ig rejtve maradt, ekkor feltűnt Benoît de Maillet írásaiban, aki azt feltételezte, hogy egysejtű szervezetek hullhattak le az űrből, melyek később kialakították a mai élővilágot. A 19. században egy modernebb formában került elő Jöns Jakob Berzelius (1834), Kelvin (1871), Hermann von Helmholtz (1879) később pedig Svante Arrhenius (1903) munkáiban. A pánspermia elméletben létrejöhet mind intersztelláris (csillagközi), mind interplanetáris (bolygóközi) távolságokon.
Nincs meggyőző bizonyíték sem a pánspermia mellett, sem ellene, de a csillagközi pánspermiát nagyon valószínűtlennek tartják a hosszú (több millió éves) úton felmerülő túlélési nehézségek miatt. 2006-ban azonban a mérnök Thomas Dehel új erőt adott a hipotézisnek, mikor azt állította, hogy a magnetoszférából kidobott plazmoidok megfelelő sebességre gyorsulhatnak ahhoz, hogy a Földről felemelt néhány spórát átjuttathassák csillagközi távolságokon mielőtt az utazás hatásai végzetesek lennének.”
/wiki/
Elemzési adatok és hirdetések megtekintése
Bejegyzés kiemelése
Az összes reakció:
64
Oberon álma 2. rész(8)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
Mélységi mámor!(4)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)