A Jóembert bármikor meg lehetett keresni. Meg is keresték sokan. Hogy hogyan ragadt rá a Jóember név, azt senki sem tudta. Nyilván úgy, hogy jó ember volt. Sokszor volt fent a neten, riportokban bukkant fel, könyvei jelentek meg.
„Adni”
Ez volt a jelszava. Elég egyszerű volt ahhoz, hogy mások is megértsék.
*
Tina és Bernárd megállt a szerény kis ház kertje előtt.
– Akkor? – kérdezte Bernard.
– Akkor! – bólintott Tina és ellenőrizte a karjába épített eszközt.
– Még mindig azt mondom, hogy ez csúnya dolog lesz – jegyezte meg a férfi.
– Csúnya, de hasznos. És nem tart örökké. Megbeszéltük: egy év, egy nappal sem több. És pusztán kutatási célból csináljuk, hogy megértsük végre.
– De ez akkor sem etikus.
Tina megvonta a vállát: – Viszont sok mindent megmagyaráz majd. Egyébként is. Etika? Ha nem vetted volna észre, mi mesterségesek vagyunk. Nekünk szabályaink vannak, nem etikánk, amit bármikor máshogy lehet magyarázni. És nem, Bernard, nem értek veled egyet. Azért csináljuk, mert tudnunk kell, hogy mi lesz az eredménye. Ezen azért elég sok múlik. Példának okáért a jövőnk. Ennyit csak megér a dolog.
Bernardnak egy halom érv futott át mesterséges agyán, de végül nem kommunikálta azokat. Tinának igaza volt. De attól még nem volt biztos benne, hogy helyes-e, amit tesznek.
A Jóember – ahogy minden csütörtökön – időben bukkant elő a házából. Átsétált a kerten és kilépett az utcára.
– Jó napot! – mosolygott Tináékra.
– Jó napot, uram. Egyetlen pillanatra megállíthatnánk? – kérdezte Bernard.
– Persze. Kivéve, ha nem tart túl sokig, mert várnak a kávézóban.
– Nem tart túl sokáig – szólalt meg Tina. – Csak egy kérdésünk lenne. Meg tudná mondani, hogy mi az önzetlenség?
– Csak ennyi? – nevetett fel a Jóember.
– Igen – bólintott komolyan Tina. – Elolvastuk minden könyvét, megnéztük minden nyilatkozatát, és ezt a kérést még mindig nem értjük teljesen.
– De hiszen annyiszor részleteztem.
– Igen, de valami mégsem stimmel.
– Mi nem stimmel?
– Az önzetlenség fogalma. Ott valami hiba van szerintünk.
– Nincs benne semmi hiba – mosolyodott el a Jóember. Élőben még kedvesebb volt a mosolya. – Az önzetlenség az adás legfontosabb jellemzője. Mert lehet úgy adni, hogy az ember elvár tőle valamit.
– Így van! – bólintott komolyan Tina.
– De!
– De?
– De ha önzetlen vagy, akkor nem vársz el semmit. Akkor nem várod azt, hogy kapj is valamit. Egyáltalán nem vársz vissza semmit azért, amit adtál. Semmit. Mert ha visszavársz, akkor az üzlet csupán semmi más. Tranzakció. De ha úgy adsz, hogy nincs elvárás, hogy akár azonnal el is mész onnan, hogy akár nem is tudják, hogy ki volt az, aki adott. Na, az az igazi önzetlenség.
– Aha! Értem – bólintott Tina. – És ilyen létezik?
– Nem hiszi, hogy létezne ilyesmi? – mosolygott rá a Jóember.
– A megfigyelések nem támasztják alá ezt az elméletet.
– Ez nem elmélet. Ez gyakorlat. Csinálni kell és valósággá válik.
– Értem. És maga csinálja?
– Igyekszem, amennyire lehet.
– De mintha nem menne igazán.
– Tényleg? – szaladt fel a Jóember szemöldöke.
– Hát igen. A megfigyeléseink szerint…
– Maguk megfigyelnek engem?
– Csak távolról. Semmi tolakodás.
– Még jó. Egyébként kicsodák maguk? Riporterek? Elég szemtelenek, szóval szerintem azok.
– Nem – lépett közbe Bernard. – Mi segíteni akarunk önnek.
– Nekem? Miben?
– Az önzetlenségben. Úgy gondoljuk, és ez nekünk is hasznunkra lenne, hogy ha esetleg kipróbálná…
– Nem értem magukat. Én önzetlen vagyok. Nyilván nem mindig, de a legtöbb esteben igen. Úgy adok, hogy nem kapok viszont semmit, de legalábbis nem várok viszont semmit…
Tina egy gyors mozdulattal megragadta Jóember csuklóját. Egyetlen apró kis hullám szalad végig a testén, de ez is elég volt.
– Mit csinált velem? – kérdezte a Jóember.
– Önzetlenné tettem. Most tényleg az lett. Ha nem zavarja, akkor megfigyelnénk magát így…
– De zavar. És egyébként is… miről beszél itt nekem?
– Az önzetlenségről! Mostantól egy évig valóban önzetlenné tettük.
– Egy érintéssel?
– Persze – bólintott Tina. – Aprócska kis módosítás az idegrendszerében…
– Az idegrendszeremben?
– …mely azt okozza, hogy nem érez semmit, amikor másnak ad valamit. Semmit. Nincs többé elégedettség, nincs többé jó érzés, önképerősítés, nincsenek jóleső fantáziák, nincsenek bizsergető pillanatok, semmi sincs. Semmi. Csak ad és ezzel tényleg vége, nem érez semmit utána. Nem kap érte semmit. Se kint, se bent. Önzetlenség, tudja: nem vár vissza semmit. Hát most nem is kap – mondta egyszuszra Tina, és egy lépést hátra lépett Jóembertől. – Mehetünk – nézett Bernardra, aki sietve fordult Jóember felé.
– Ne aggódjon, csak egy év. Aztán minden visszamegy a régibe.
– Ezt nem kellett volna elmondanod. Így csökkentetted a kísérleti eredményeket.
– Nem baj. Ennyit azért tudhat – vont vállat Bernard.
Erős lépésekkel indultak el a buszmegálló felé. Jóember összezavarodva nézett utánuk. Túl gyorsan gyalogoltak ahhoz, hogy utolérje őket. Megrázta a fejét. Túl gyorsan és túl sok minden történt az elmúlt pár percben. Hogy mi, azon majd később alaposan el kell gondolkodnia. Megvárta, hogy a két alak beforduljon a sarkon, és elindult a kávézó irányába, ahol már vártak rá. Egy barátjának barátja – nem emlékezett a nevére – kért tőle találkozót. Sokan szerettek vele beszélgetni, és ő soha nem mondott nemet. Az ember ott segít, ahol csak tud, az idő nem számít. És különben is, mindig élvezte az ilyen találkozókat…
A beszélgetésre gondolt…
Lassulni kezdtek a léptei…
