– Öltözz ki drágám – lépett Agrippina a hálóterembe.
A nő hűvösen nézett körbe. Soha nem szerette ezt a szobát. Olyan meztelenkedésekre emlékeztették, melyeknek nem ő volt a kezdeményezője. Ez akkor is igaz volt, ha mindezt önszántából végezte. Valójában a szándék dönt el mindent. Az sorolhat be egyazon cselekedetet éppúgy a rosszba, ahogy a jóba is. A tettek csak üres vázak. A szándék tölti fel őket súllyal. Márpedig ő soha nem szándékozott hálni a császárral. Kellett, de akarni nem akart.
– Miért? – kérdezte Claudius.
A férfi az ágy mellett állt. Most kelhetett fel délutáni szunyókálásából. Magas, erős testén nem látszott meg a kór, mely néha gyötörte. Agrippina különösen utálta ezért. Talán leginkább annak okán, hogy ha úgy hozta volna a sors, akár még szerethette is volna a férfit. De nem úgy hozta. A történelmet emberek írják, akik együtt sodródnak egy saját maguk által keltett örvényben. Nem hetet arról, hogy a férfi az őrvény túloldalán fulladozik éppen.
– Azért, császárom, mert a mai lakoma fontos lesz.
– Úgy? – kérdezte a férfi.
„Úgy?” Ki ez? Költő? Drámaíró? Hát nem császárnak szülte egy anya? Bárcsak ne szülte volna. Vagy dehogy is. Öröm ez. Ha az előtte álló férfi nem lenne császár, akkor ő sem lenne hamarosan az, akivé válni szeretne. Szóval minden visszavonva. Legyen csak császár költő. Ma még lehet.
– Úgy. Komolyan készültem rá. A fél napomat a konyhában töltöttem a büdös rabszolgáid között.
– Nem kellett volna – legyintett a császár.
– De igen. Meg kell ünnepelnünk eme nagy napot.
– Nem látok nagy napokat mostanában, asszony – nézett rá a férfi nyugodt, de nem túl bíztató pillantással.
– A mai pedig az. Az istenek úgy döntöttek, és én is érzem.
– Megkérdezted őket?
Agrippina bólintott.
– És mit mondtak?
– Azt, hogy a világ fordul, és bár ez nem látszik azonnal, de a mai nap Róma életében nagy jelentőséggel bír. Ezért mondom, hogy öltözz ki. Én is a legszebb ruhát veszem fel.
– De mit mondtak még?
Agrippina halványan elmosolyodott. Az öreg tényleg nem szerette a rejtélyeket.
– Azt mondták, hogy a nap feketébe hull, és egy új, lángvörös nap kel fel, mely beragyogja Rómát. Az új nap pedig oly erős lesz, hogy mindent felperzsel, ami útjába áll. Azt hiszem, hogy ez rólad szólt. Hiszen ma indulnak meg a kutak, császárom.
– Fontanalia – bólintott a császár.
– Az, uram. Új kezdetnek örülhetünk.
– És még mit mondtak?
Agrippina sarkon fordult, de az ajtóból visszanézett. Azt a mosolyt használta, amit anyjától tanult. Minden császári anyának kell egy mosoly. Neki is volt egy.
– Azt majd a lakoma után elmondom egészen közelről.
Claudius félrebiccentette a fejét. „Na, mi van, kecske, sót szimatolsz?”, kuncogott fel Agrippina és kisietett a szobából.
A vacsora úgy zajlott, ahogy kellett. Locusta tette a dolgát. Halotus tette a dolgát. És Claudius… ő ette a dolgát.
Az ágyban hempergésre nem került sor, ez így volt betervezve. Claudius a vacsora után egyenesen a hálótermébe ment és gyorsan elszenderedett. Nem kellettek neki titkos suttogások semmilyen női szájból. Túl sokat evett. És ez így volt jó.
Hajnal felé járhatott, amikor jött a hír. Agrippina csendesen követte szolgát, aki Claudius hálóterméig kísérte. Kint még nem hajnalodott.
A szobában már bűz volt. Ez természetes velejárója a méregnek. Locusta előre szólt. Azt is mondta, hogy ez majd elleplezi a valódi okokat, így Agrippina elintézte az egészet egy gyors fintorral.
– Hogy van az én császárom? – lépett az ágy mellé.
A párnák között összegömbölyödött férfi már alig élt. Úgy nyögött, mint egy vemhes szamár.
– Miért? – kérdezte nyögve Claudius.
– Mit miért?
– Miért tetted ezt velem?
Agrippina azon tűnődött, hogy talán játszania kéne még. Húzhatná az időt. Sőt, akár végig tettethetné, hogy nem érti, miről van szó. De nem volt hozzá kedve. Olyan sokáig színlelt.
– Mert itt volt az ideje – mondta szinte lágy hangon.
– Miért? Ennyire gyűlölsz?
A nő egy ideig csak nézte, ahogy a férfi vonaglik. Locusta jól kevert.
– Nem. Nem gyűlöllek. Használtalak és már nem kellesz.
– Használtál?
– Igen. Mint egy kapát, vagy egy szolgát.
– De miért? Miért nem hagytál…
– Élni? Most mondtam. Már nem kellesz. Tudod, így járnak az uralkodók, akik nem elég kegyetlenek ahhoz, hogy öljenek. Azokat megölik. Császár vagy. Mármint még egy pár percig. Azt hitted, hogy megúszhatod kegyetlenkedés nélkül? Hogyan? Ez már nem a köztársaság. Az leáldozott. Ez már az uralkodás kora, császárom. Itt a hatalomért már nem szavaznak, hanem ölnek. És aki nem öl, az meghal.
– Én…
– Tessék?
A férfi néhány percig csak a hasát fogva nyöszörgött. Távozott is belőle némi vacsora.
– Én nem vagyok olyan.
– De igen. Csak nem ismerted be magadnak. Egy császár uralkodik. Ő dönt. Sokszor kegyetlen, sokszor jóságos, többnyire igazságtalan, mert azt nézi, hogy neki mi a jó. Egy császár nem törődik a néppel, csak akkor, ha azt éppen jónak látja saját céljai miatt. Egy igazi uralkodó önmagát építi, és mindent félredob, megöl, elpusztít, ami nem szolgálja őt. Te nem vagy igazi uralkodó. Ezért kell menned.
– És ki jön? Csak nem…
– De igen, ő. Lucius. És Néró lesz a neve. Őt majd ismerni fogja a világ. – Agrippina kinézett az ablakon. Róma fölött lassan pirkadni kezdett. – De nem csak azért, mert nagy lesz. Hanem azért, mert azzá teszem általad. Minden ember nagy, ha törpék között áll. És én téged törpévé teszlek ezer évig.
Claudius felnyögött. Nem lehetett eldönteni, hogy a szavak, vagy a méreg bántotta jobban.
– Hogy…?
– Nyomorékká teszlek. Szélütötté, hülyévé, idiótává, gyengévé.
– De nem… vagyok…
– Most még nem. De öt perc múlva, hogy nincs benned élet, már azt mondok rólad, amit akarok. És én pontosan tudom, hogy mit szeretnék rólad mondani. Azt, hogy nem voltál jó császár, hogy senki voltál, gyenge, puha, nyomorék, nyáladzó állat, hogy nem volt benned meg a császárok irgalmatlan kegyetlensége, hogy nem voltál uralkodó. Azt, hogy még mindig élt benned a köztársaság emléke, melyben bárki szavazgathatott kényed kedve szerint. De ez most kihal Rómából. Veled, császárom. Innentől az uralkodik, aki fent van, és aki képes akkorát taposni, hogy egy birodalom is megfulladjon a lába alatt. Innentől Néró jön, aki nagy lesz és híres. Ezért teszlek kicsivé.
Claudius jajongva húzta magát magzati pózba. Agrippina mellé ült. Bírta a szagot. Ez az új korok dicsőséges szaga volt. Aki a legfölülre vágyik, annak ez a szag szinte kötelező. Meg kell szoknia. Sőt, szeretnie kell. A halál és a szar, a jajgatás és a panaszkodás együtt jár az uralkodással. Már aki tényleg uralkodni akar, és nem csak mímeli azt.
Claudius nem szólalt meg többet. Egyre üresebb szemmel nézett a világra. Szegény ember, nem volt elég erős erre a posztra. A trónra születni kell. Nem lehet azt útközben kitanulni. Ezért szült ő fiút. Olyan embert, aki magára is istenként tekint születésének pillanatától. Ezért jön most Néró a sorban. És Róma felvirágzik.
Kint kivilágosodott.
Agrippina még nézte egy ideig az élettelen testet, ahogy a római nap rávilágított mindarra, amit egy valaha volt császár hátrahagyott maga mögött. Nem volt szép látvány. De sebaj. Új napok jönnek. Dicsőséges napok.
*
Október 13.
Claudius császár halálának napja (Kr.u. 54)
A Fontanalia római ünnep napja (a kemény nyári aszály után életre kelő források és kutak ünnepe)
„Öltözz ki” nemzetközi nap (ünnepeld úgy, hogy vegyél fel szép ruhát)
Claudius császár Kr.u. 54-ben halt meg. Nagy valószínűséggel utolsó felesége ifj. Agrippina ölte meg. Agrippina a házasságuk után saját fiát (Lucius, a későbbi Néró) tolta Claudius orra lá, aki képes volt azt örökbe fogadni, sőt, saját vér szerinti fiát, Britannicust, háttérbe szorítva (később őt is megmérgezték) őt jelölte meg trónörökösnek. Ezt követően Agrippina a kor egyik híres méregkeverőjével Locustával és a császári kóstolóval, Halotussal, szövetkezve megmérgezte a császárt. Claudius halála után Seneca (mivel Claudius száműzte a fiát), bosszúhadjáratba kezdett. Rövid írásokban, Claudiust ócsároló pamfletekben hülyének, papucsnak, idiótának írja le. „Mikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható, és a kezei szintén elég gyengék voltak.” Claudius valóban beteg volt. A tudósok nem tudják eldönteni, hogy gyerekbénulás vagy agyvérzés tünetei voltak rajta láthatóak, azonban ez nem akadályozta őt az uralkodásban.
Az, hogy Claudiust valójában az egész világ ilyennek látta 2000 éven át, tulajdonképpen Senecának köszönhető. Lám, ott is működött az „akié a média, az formálja a világot” elve. A valóság nem számottevő.
Claudius levelezéseiből egyébként egy intelligens, értelmes, törődő ember portréja rajzolódik ki, szívesen vitatta meg ügyeit köznemesekkel és a rabszolgák sorsával is törődött, de erről többnyire még ma sem tud senki. Bezzeg arról, ami Néró személyében utána következett, mindenki tud.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!