Az ajtó nem ajtó volt, mégis kinyílt. Aztán eltűnt, de valahogy mégis nyitva maradt. Érthetetlen volt, de gyönyörű. Érezte, hogy testét, tudatát elárasztja a fény, aztán az is semmivé vált.
– Hát eljöttél – mondta valami, vagy valaki ünnepélyesen. Az is lehet, hogy saját maga volt. Ki tudja? Az ilyen helyeken már nincs semmi, ami bizonyos lenne és mégis minden egyértelmű. Vagy nem.
– El – mondta ő.
– Itt állsz a nirvána előtt.
Tudta, hogy ott áll. Ezért dolgozott ennyi ideig.
Bólintott.
– Belépsz? – kérdezte a hang.
– Minden vágyam – mondta ő.
– Akkor inkább ne.
– Ezt hogy érted?
– Most mondtam, hogy a nirvánába lépsz be.
– Oké, értettem.
– Nem hiszem.
– Miért?
– Az előbb azt mondtad, hogy „minden vágyad”.
– Hát mert minden vágyam.
– De ott nincs vágy. Mármint bent. Elenyészik.
– Nyilván nincs vágy. Pont ez a vágyam, hogy ne legyen vágy.
Egy ideig csend volt.
– Azt ugye tudod, hogy a vágytalanságot vágyni elég nagy marhaság – szólalt meg a hang.
– Miért lenne az?
– Mert ebben a formában, ugye, ez így elérhetetlen. Hiszen folyamatosan csinálod, amit nem akarsz csinálni. Azért guggolsz, hogy ne guggolj többet. Azért iszol, hogy ne igyál többet. Érted? Önellentmondás. Mennyivel egyszerűbb lenne egyszerűen nem csinálni. És passz.
Elgondolkodott. A hang nem mondott hülyeséget.
– Jó, ez igaz – válaszolt végül. – Akkor most mi legyen? Mehetek, nem mehetek?
– Ha lemondasz a vágyakozásról, akkor nyilván mehetsz, hiszen ott nincs ilyesmi, bevinni meg nem lehet.
– Rendben, nem viszem be.
– De hogyan nem viszed be, ha nálad van?
– Leteszem.
– A vágy nem egy tescos szatyor, amit letehetsz. Ezt te már tudod, eddig eljutottál. Hivatalosan nem is mondhattad volna, hogy „minden vágyam”.
– Véletlen volt.
– Elég gáz véletlen – mondta a hang.
Időtlenség csordogált ide-oda egy ideig,
– Tegyük fel, hogy leteszed – szólalt meg végül a hang.
– Mit?
– A vágyadat, hogy bemehess.
– Leteszem.
– Na persze… De tegyük fel, hogy sikerül.
– Tegyük.
– Akkor mi a fenének akarnál bemenni? – kérdezte a hang.
– Ezt hogy érted?
– Minek mennél be? Hiszen már nem vágysz rá. Miért nem jó neked itt is?
– Hát most… – hebegte ő. – Jó, én értem, hogy ez egy kis logikai probléma. És fel vagyok készülve rá.
– Tényleg?
– Igen. Mármint tudom, hogy a vágy maga az akadály. És ha leteszem, akkor már nincs vágy… és ha nincs vágy, akkor az már maga AZ. Szóval értem én. És ezért már nem is vágyom arra, hogy bemenjek. Kösz a segítséget.
– Szuper, akkor ne menj be. Be is csukom az ajtót.
– De be akarok menni.
– Á-á! Csaltál.
– Nem csaltam.
– De igen.
…
– Jó, csaltam – bólintott ő.
– Akkor nincs nirvána. Bocs. És egyébként is minek mennél be? Nincs ott semmi.
– Nincs?
– Hát nincs. Legalábbis semmi olyasmi, ami tetszene neked.
– Nem tetszene a végső cél?
– Nem igazán. Mert ugye ha tetszene valami, akkor lenne olyasmi is, ami nem tetszene. Akkor meg csak azt néznéd, ami tetszik, és aggódnál, hogy olyasmit nézel, ami nem tetszik, szóval megint jönne az egész mizéria, és már kint is lennél újra. Szóval bent semmi sincs, ami érdekes, ami kedvelhetsz, amit szeretnél, amit most szeretsz. Hidd el, az egész dög unalmas. Egy nagy semmi.
– Azért csak van valami.
– Van. De uncsi.
– Én úgy tudom, hogy bent végtelen öröm van. A legnagyobb boldogság.
– Ja, az tényleg van. Igaz.
– És ezt elfelejtetted megemlíteni.
– Hát el, mert ugye, ami végtelen az valójában nincs.
– Ezt nem értem – mondta ő. Most érezte először kellemetlenül magát a beszélgetés alatt.
– Hát figyi! Bent minden végtelen öröm. Érted?
– Nem értem. Vagyis értem, de nem értem, hogy az miért baj.
– Mert ha bent minden végtelen öröm, akkor ugye semmi más nincs. Akárhová nézel, azt látod.
– És az baj?
– Nekem nem. Neked… hát… Na figyelj! Képzelj el egy helyet, ahol csak fény van. Semmi más. Csak csodálatos, vakító, fehér fény.
– Elképzeltem. Gyönyörű.
– Dehogy gyönyörű. Hiszen ha csak fény van, akkor nem látsz semmit. Vak leszel. Fényvak, már ha van ilyen fogalom. Az öröm is ilyen. Ha mindennek örülsz, az iszonyatosan unalmas dolog, ugyanis akkor semminek sem örülsz. Mert hát mindennek örülsz. És még ott van a gondolkodás is.
– Ott van?
– Hát nincs ott. Ez is vele jár.
– Mivel?
– A nirvánával. Ott aztán nincs duma és agyalás.
– Nincs?
– Nincs. Beszéd sincs a gondolkodás után. Ha lenne, akkor öt percen belül bosszankodnál valamin. Azt meg ott, ugye, nem lehet.
– Aha – gondolkodott el ő.
– Hát ja.
– Akkor mi van?
– Alapjában véve? … Semmi. Mert ha lenne, akkor az felizgatna. Az meg nyilván szabályellenes.
– Semmi?
– Semmi. Vagyis persze minden van, de semmi érdekes, semmi, ami bármire is rábírna. Egy extatikus dögunalom, már ha fogalmazhatok így. És persze te sem vagy.
– Mármint?
– Mármint te, akivel most éppen beszélek?
– Nem vagyok?
– Miért lennél? Ha lennél, akkor gondolatatid lennének, meg vágyaid, meg akaratod. Azok meg tiltottak ott bent, azonnal kirúgnának. Szóval gondolatok, én, emlékek, vágyak, érzések, meg a többi hülyeség kuka. Nincs bent helyük.
– Akkor mi van?
– Mondtam már. Semmi. Vagyis valami, de az nem te vagy. Valójában fel sem ismered majd, hogy mi van, mert nincs, aki felismerje. Minden feloldódik a mindenben vagyis a semmiben, vagyis az örömben. Egy unalmasan feloldódott, homogén massza leszel. Persze boldog, de arról sem tudsz majd. Vagyis csak arról tudsz majd, de az ugyanaz, mintha nem tudnál róla. Ez sima logika. Ha csak egy valami van, akkor nincs is semmi.
Lötyögött az idő.
– Na, belépsz? – kérdezte hang. – Mármint spontán, mert a lényeg, hogy ne is akarj bemenni, mert ha akarsz, akkor lebuksz. Sőt, az sem jó, hanem akarsz bemenni, mert akkor akarsz valamit, mégpedig azt, hogy nem akarsz valamit. Vágod?
Nem vágta. Vagyis asz elméjével értette, de lassan minden ködössé és zavarodottá vált.
– Ja, és még valami – folytatta a hang. – Ha bemész és a boldogság felold téged…
– Várjunk csak. Mi van?
– Felold téged a boldogság. A nirvána. Nem tudtad?
– Mit?
– A nirvana egy oldószer. Ez a neve. A vágyat oldja. Boldogság hatóanyaga. Úgy is mondhatnám, hogy a vágy WD-40-e. És mivel a vágy tart össze téged, vagyis te a vágyad vagy, ha belépsz a nirvanaba, akkor az rövid időn belül szanaszét old. Mármint az énedet. Simán le lehet majd törölni téged bármilyen felületről. És még csak foltot sem hagysz. Ami megmarad belőled, az pedig már nem te vagy, csak valami plazma, vagy nirvana semleges szubsztancia. Vili?
– És semmi én?
– Talán marad valami. De az le lesz szedálva rendesen. Csak nézel majd kifelé a fejedből és semmi sem húz majd fel. Mintha kaptál volna egy marék Xanaxot. Minden nyugis, minden sima, piano az egész. Csak semmi idegeskedés.
– Aha!
– Nos, akkor eldobod a szatyrod? Már persze, ha képes vagy rá spontán, mert szerintem nem fog menni.
Gondolkodott.
– Ne agyalj. Az is szabályellenes. Csak ront a helyzeten – mondta a hang.
Talán hosszú idő telt el. Talán nem.
– Na jó. Megyek – mondta a hang. – Jött egy másik jelentkező is. Dolgom van: kapunyitás, kérdezősködés, miegymás. Ha esetleg kérdeznél valamit, kiabálj.
– Várj! – kiáltott fel ő.
– Mi van?
– És ha nem old fel?
– Mi?
– A nirvana? A Wd-40.
– Az kizárt.
– De ha mégis. Ha esetleg megmaradok én. A gondolatok, a vágyak, az emlékek. Ha sikerül úgy bent léteznem. Az milyen lenne?
– Maci a málnásban, mi? – kérdezte a hang.
– Olyan lenne, mint macinak a málnásban?
– Kábé.
– Jó, akkor bemegyek.
– Te figyelj? Nem akarsz inkább meghalni? Az is pont olyan, mint a belépés. Csak utána legalább lesz valami. Mert itt bent még idő sincs. Tényleg. Csak örökké tartó nézelődés..
– Meghalni? – kérdezte ő.
– Aha. Elintézem, ha akarod. Itt és most. Szerintem neked az jobban állna. Valahogy mozgalmasabb fazonnak tűnsz, mint az átlag nirvánások.
– Tényleg?
– Egyértelműen. Legyen inkább a halál. Az is oldószer, de utána, ha megszáradsz, akkor újra fel lehet majd ragasztani téged.
– Hova?
– A világra. Ahol legalább történik valami érdekes. Na?
Az ajtó nem látszott. Valójában semmi sem látszott. Negyvenhat időtlenségig gondolkodott.
– Te figyelj – mondta végül, amikor végzett.
– Igen? – szólalt meg a hang.
– Akkor legyen az, hogy…
*
Február 15. Nirvána-nap
