Múzeum megnyitó 2044

1.

Az első múzeumot 2044-ben alapították. Amikor megnyitotta kapuit, Alexandra már nem élt, de mivel a technológiát csak ő birtokolta és mivel a program csak a belépés után vált letölthetővé, így az egész világ kivárta az idejét és ott nyüzsgött a megnyitón. Ilyen az ember: ha kell, akkor képes a türelemre. Csak arra van szükség, hogy más módszerrel ne lehessen célba érni.

A megnyitóünnepséget a városi múzeum több száz éves lépcsőjén tartották. A már egy éve halott Alexandra az oszlopok mögül bukkant fel. Fiatal volt és energikus. A tömeg ujjongva, őrjöngve tapsolt. Életükben most először láttak saját, vagy digitális szemeikkel feltámadott embert. Méghozzá pontosan akkor, amikorra azt Alexandra megjósolta.

Kamerák tízezrei szegeződtek rá, és emberek milliárdjai fogadták be a látványt, ahogy a világ legnagyobb koponyája, az, aki végtelen zsenialitásában megvalósította az ember legnagyobb vágyát, a második élet lehetőségét, megnyilatkozott előttük. Az ígéret tehát valóság: létezik feltámadás, csak megfelelő tudás kell hozzá. És persze egy múzeum, amiről senki nem tudott semmit. De a titok mindjárt lelepleződik. Ezt ígérte Alexandra.

A legtöbb jelenlévőbe beszorult a lélegzet, amikor a nő feltette a kezét és beszélni kezdett.

– Hölgyeim és uraim. Úgy látom, hogy elég sokan gyűltünk össze ezen a szép estén. Ennek szívből örülök. Tanulás a jövő az információ pedig közkincs. Ez a gondolat mocorgott szüntelen a fejemben, amikor a feltámadáson gondolkodtam. Vajon hogyan érhetném el, hogy a második élet küszöbének átlépésekor ez legyen számunkra a vezérelv? Hiszen, amikor elsőként megszületünk, mást sem csinálunk éveken, évtizedeken át. Tanulunk és tanulunk és tanulunk. Tanuljuk a világot, tanuljuk a jelent, a szabályokat, a fogalmakat. Tanul a testünk és tanul az értelmünk. De egy leélt teljes élet után mi lesz az, ami újra rávesz minket a tanulásra? Nos? Vajon mi lehet az, ami erre képes? Mi lehet az, ami egyszerre tart meg minket és terelhet akár egy egészen más irányba? – kérdezte Alexandra majd csendben maradt.

A tömeg pisszenni sem mert. Alexandra kivárta a megfelelő pillanatot, majd folytatta:

– Mondhatnánk, hogy a világ változásai mindig is tanítani fognak, és ez bizonyos mértékig igaz is. De úgy gondolom, hogy egy valami taníthat minket mindennél jobban: mégpedig mi magunk. Éppen ezért alapítottam meg a Múzeumot. Azt a protokollt, amely minden egyes olyan emberben automatikusan lefut, aki felvállalja az újjászületést és a második életet. A Múzeum lesz az, ami éles határvonalat húz a múlt és a jövő közé. A Múzeum lesz az, ami programozása szerint kitörölhetetlenné válik az újjászületés pillanatában. Nem véletlenül írtam fel az épület homlokzatára a szöveget: Aki vállalja az elsőt, az megkapja a másodikat. A jelen csak a múlt megértésével válik befogadhatóvá és érthetővé. Hogyan léphetünk tovább egy következő életbe mindezek nélkül? Sehogy. Éppen ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a második élet feltétele a Múzeum. Mert a jövő ára a múlt. Aki ezt nem fogadja el, annak nem jár új élet.

A tömeg feszengett, és a mondatok felét sem értette. Alexandra arca ünnepélyessé és komollyá vált,

– Kedves megjelentek, kedves emberiség! Hamarosan megnyitom a Múzeum kapuit. Aki hozzá akar jutni a második élet lekódolt csomagjához, sétáljon be, és kövesse az utasításokat majd vegye át a második életét. Már amennyiben elfogadja a feltételeimet. Én így tennék. Tegyék önök is! – Alexandra kitárta mindkét karját, mintha repülni készülne. – Hölgyeim és uraim! A Múzeumot ezennel megnyitom.

Orkán erősségű taps hömpölygött végig a tömegen. Alexandra eltűnt az oszlopok mögött, de a lépcsősoron senki sem indult el felfelé. A Múzeum egy másik térben vált hozzáférhetővé, melyet nem a testtel, hanem a testhez csatolt hálózati kapcsolattal lehetett eléri. Emberek milliárjai léptek a világ összefüggő digitális terében kaput nyitó Múzeum bejáratához.

2.

Félix egyedül jött. Úgy volt, hogy Szandra is jön vele, aztán a lány meggondolta magát. Félix annyiban hagyta a dolgot. Talán jobb is így. Végül is a feltámadás meglehetősen intim dolog.

A Múzeum tíz méter magas tölgyfa kapuja hangtalanul tárult fel előtte. Nem látott embereket. Valószínűleg maga Alexandra tette egyszemélyessé az élményt. Jó ez így. Egy modern előtérben találta magát, melynek közepén egy plexikapu állta útját.

– A belépéshez regisztráció szükséges – szólalt meg mellette egy nő.

Alexandra volt teremőrnek öltözve.

– Maga az igazi Alexandra, vagy csak egy hologram?

– Én Alexandra vagyok és most egy hologram is. Ez csak az fogja megérteni igazán, aki feltámadt.

– Értem. Vagyis értem, hogy nem értem – bólintott Félix.

– Akkor?

– Csak bekukkantok.

– Az csak regisztrációval lehetséges.

Félix egyetlen pillanatig hezitált, majd megadott egy hasonló regisztrációkra fenntartott kulcsot.

– Sajnálom. Csak a teljeskörű személyes azonosító megadásával engedhetem tovább – tárta szét karját Alexandra.

– Micsoda? Azt nem adom ki senkinek.

– Akkor nem látogathatja meg a múzeumot – mosolyodott el a nő.

– De akkor mindent tud rólam. Még az álmaim is, nemhogy a bankszámlám.

– Ez a belépő ára – mondta a nő. Nem volt sem ideges sem ingerült. Mintha nem is érdekelné a dolog.

Félix öt percig gondolkodott, mire áteresztette a tűzfalán a kódot.

A plexifal szélesre tárult.

Addig tartott Félix rossz érzése, míg elérte a következő termet. A tíz méter magas csupasz falon a múzeum sematikus térképe jelent meg előtte, piros x-el jelezték, hogy ő hol áll. A termekben kiállított tárlatok felirata fényesen ragyogott a puszta levegőben. Tanulmányozni kezdte a térképet.

– A francba – súgta alig hallhatóan, majd szeme csapongani kezdett tárlat-címek között.

BEVÉSŐDÉSEK, ANYAI INFORMÁCIÓK, FÉLELMEK, FÓBIÁK, LEGFONTOSABB TULAJDONSÁGOK, KUDARCOK, ÖRÖMÖK, ÖRÖMFORRÁSOK, ÉLETÚT IDŐREND SZERINT (ez nagy terem volt), TITKOK, NEM TUDATOS TITKOK, SZEXUÁLIS FANTÁZIÁK, SZEXUÁLIS EGYÜTTLÉTEK IDŐREND SZERINT, ÉLETÚT ÉRZELMI GÖRBÉJE IDŐREND SZERINT, VÁGYAK, VÁGYÁLMOK, LELKIISMERETFURDALÁSOK, SZÉGYENEK, SZERELMEK. Egy hatalmas teremben: GONDOLATOK IDŐRENDI SORRENDBEN, GONDOLATOK TÉMA SZERINT, ELTITKOLT BŰNÖK, BEVALLOTT BŰNÖK, és a tárlat-lista csak hömpölygött és hömpölygött a szeme előtt.

– Ez mi? – kérdezte megrökönyödve Félix. Nem vette le szemét a falról.

– Ez maga. Vagyis a Múzeuma, a tárlatai. Amikor majd eltávozik az elsőből, minden itt jelenik meg. A termek benépesülnek. Itt lesz felvonultatva az első élete – szólalt meg mellette Alexandra.

– Az egész?

– Az egész. Minden egyes részlete. Ez lesz Félix Múzeuma.

– Felétéve, ha akarom a másodikat.

– Igen. Ez a feltétele. Meglepődne, hogy mennyit tanulhat magáról és mások mennyit tanulhatnak magából. Aki megosztja magát, az jutalmat kap.

Félix torka elszorult.

– És mindenki…

– Igen. Mindenki. Az jön be ide, aki csak akar. A látogatás ingyenes, és állandó. Maga közkincs lesz.

– Én nem akarok közkincs lenni. Pont az nem akarok lenni.

– Akkor nem akar második életet sem. A kettő együtt jár. Ez a szabály. Én hoztam és betartom.

– Azért én bezárnék pár termet.

– Nem lehet.

– És Marcallina? Azt is megtudják? – kérdezte Félix. – Mi lesz, ha kiderül Marcellina? Az nagyon ciki. Az nagyon-nagyon ciki!

– Nem hiszem, hogy Marcellina lenne a világ legcikibb titka – mondta Alexandra komoly hangon.

– Azért nem hiszi, mert nem tudja, hogy mi történt.

– Hát akkor ne éljen kétszer. Lesznek páran, akik így döntenek, abban biztos vagyok. És néhányukat meg is értem. Vannak dolgok, amiket nemhogy két, de egy életen át is nehéz elviselni. Talán Marcellina is ide tartozik. Nem tudhatom. A kijárat arra van.

Félix bólintott, de nem mozdult meg.

– Ha viszont a folytatás mellett döntött, akkor nyomja meg azt a gombot – mutatott előre Alexandra. A fal tövében egy konzolt állt, a konzolon egy vörös gomb virított. Úgy nézett ki, mint az ipari gépek vészmegállító nyomógombja, amire baj esetén rácsap az ember. – Ha megnyomja, akkor a program letöltődik magához, és majd egyszer a jövőben, amikor kilép az elsőből, ezeken a termeken megy át a másodikba, hogy útközben feltöltse múzeumának üres tárlóit. Gondolja át, és döntsön – mondta Alexandra és magára hagyta Félixet, aki még percekig bámulta a falat.

A gomb úgy nézett rá, mint valami hipnotizőr.

Izzadni kezdett a tenyere és bár meglehetősen utálta Alexandrát, a világ legokosabb emberét, arra gondolt, hogy tulajdonképpen szerencséje van, amiért nem azok közé tartozik, akiknek valóban van okuk félni attól, hogy Múzeumuk legyen.

Aztán becsukta a szemét és nému büntudattal, suttogva ejtette ki a szavakat: – Bocs, Marcellina!

…

*

Május 18. Múzeumok nemzetközi napja