A mínusz kilencvenharmadik

Flórának hívták a kilencvenharmadik embert, aki a Marsra lépett. A leszállóegység szinte döccenés nélkül landolt az északi sark közelében. Parancsnok lévén ő döntötte el, hogy a legénység mikor nyitja ki az ajtót és lép ki a felszínre. Átfutotta a műszerek adatait, ellenőrizte a külső érzékelőket és várt néhány percet, hogy ne csak ő, de a többiek is felkészüljenek a pillanatra. Végül is a hajón lévő mind a hét fő még azon első száz ember közé tartozott, akik egy új bolygóra tették a lábukat.

– Nos? – kérdezte a siettetés bármilyen árnyalata nélkül a másodtiszt, Alen.

– Még egy pillanat – válaszolt Flóra.

Keresztneveket használtak már hetek óta. Szükségtelen modorosság volt rangjelzéseken és egyéb formalitásokon lovagolni. Szűk családdá váltak, olyan emberekké, akiknek a Mars most már bármi másnál többet jelentett.

Alen és a maradék öt földi ember csendben várakozott a parancsra, ami aztán végül elhagyta Flóra száját.

– Gyerünk, nézzük meg, hogy mit rejteget ez a kis vörös zsarnok.

Alen bólintott és megkezdte a kiszállási protokollt. Öt percükbe telt, hogy a hajó ajtaja kinyíljon, és ők ott álljanak a leszállóegység peronján.

Flóra lépett le előként a porba, és bár érezte a mozzanat fenségességét, mégsem tudta teljesen átadni magát a pillanatnak. Zsigereiben megfeszült valami, mely ugyan nem rontotta el az élményt, de mássá tette. Talán jelentőségteljesebbé. De csak talán.

Néhány lépés után felfedezte a földgerincet, mely mögött ott sorakoztak a bázis aprócska épületei. A lapos tetők alig látszottak ki a homokdűnék közül. Meg kell majd kerülniük a gerincet. Jobb nem átmászni rajta. Pláne, hogy a hozott konténerekkel ez lehetetlen lenne.

– Nos? – állt mellé Alen, mintha csak ezt az egy szót ismerné.

– Nem tudom. Az antennák mindenesetre nincsenek fent a tetőn.

– Talán a vihar…

– Vagy a robbanás – bólintott Flóra.

– Inkább a vihar – mondta magabiztosan Alen. Flóra pontosan tudta, hogy ezzel leginkább saját magában próbálja meg maximumra tekerni a remény hangerejét.

– Igen. Inkább a vihar – válaszolt Flóra és a férfira mosolygott.

A kipakolás gyorsan lezajlott. A legénység értette a dolgát, és minden mozdulatot megsürgetett a bizonytalanság, mely egyre sűrűbbé vált tudatukban.

A holdjáró már magabiztosan zümmögött, amikor Flóra beült Katarina mellé az anyósülésre.

– Indulhatunk – mutatott a gerinc felé.

Katarina gázt adott. A jármű nekiveselkedett az útnak. Vörös porfelhő kísérte robogásukat.

– Azért ez szép – jegyezte meg valaki a hátsó sorokból.

A holdjáró eljutott a gerinc lelaposodó széléig, majd egy éles kanyar után befordult a másik oldalon. Katarina gyors tempót diktált, de Flóra tudta, hogy ebből nem lesz baj. Jó kezekben voltak. Katarina kiváló pilóta volt. Kiváló és feszült. Az út kanyarogni kezdett a hullámos földgerincek szorításában. Negyed óra kellett ahhoz, hogy az állomás konténerei végre felbukkanjanak. Három épület vékony folyosókkal összekötve.

A jármű lefékezett, majd megállt.

Egyetlen szó sem hagyta el az űrhajósok száját. Flóra szeme, a többiekéhez hasonlóan, elsőként a főépületre ugrott. A majd húsz méteres konténerépület kellős közepén oldalt és a tetőn hatalmas lyuk tátongott, melynek szélét szélesre kinyíló acélszirmok csipkézték. Hatalmas robbanás lehetett, mely belül keletkezett. A szatellitantenna az állomás előtti téren hevert. Homok gyűlt össze a tányérjában.

– Azt senki sem… – szólalt meg Alen, de nem fejezte be a mondatot.

– Meglátjuk – biccentett Flóra az állomás felé.

Katarina gázt adott.

Flóra a központi zsiliphez lépett. Akár a robbanási nyíláson át is besétálhattak volna a főépületbe, de ezt valahogy senki sem tartotta helyesnek.

A panel reagált és megkezdte a zsilipelési folyamatot.

– Ez jó hír. Az elektronika él – biccentett Flóra megkönnyebbülten. Elsősorban ettől tartott, mióta felszálltak a Földről. Ha csak szerkezeti károk keletkeztek az állomáson, azzal könnyedén boldogulnak, de ha az elektronika is megsérült, akkor rövid életük lesz a Marson. Ez a kérdés pedig úgy tűnt, most eldőlni látszik.

– Hála Isten! – fújtatott egyet Alen megkönnyebülten.

A legénység kurjongatni kezdett, amikor az ajtó annak rendje és módja szerint kinyílt.

Flóra belépett a zsilipbe, Alen követte, és néhány másodperc múlva már a főépület közepén álltak. Onnan jól látszott a kint parkoló marsjáró, melyből a legénység többi tagja pakolta ki éppen a szállítmányt. Flóra körbenézett. A melléképületek ajtajai nyitva álltak, és ez egyértelművé tette az egész helyzetet.

– Mikor csináljuk? – kérdezte Alen.

– Talán ezzel kéne kezdenünk. Aztán jön az eseményelemzés, a kárelemzés, az adatok begyűjtése és elküldése. Ahogy a protokoll előírja.

Alen bólintott.

#

Az állomás korábbi legénységének begyűjtött tetemeit fél óra alatt kivitték az épületek mögé. Katarina közben egy markolóval kiásta a sírokat.

Flóra csak akkor jött elő, amikor már minden készen állt a szertartásra. A legénység csendesen várakozott a sírok előtt.

– Nos. Bár kellett volna, de én tudatosan nem készültem ilyen beszéddel – szólalt meg Flóra –, ezért csak pár mondatot szólnék. Elődeink fekszenek itt. Ők voltak az emberiség marsi kolóniájának hetedik leszármazottai. Sajnos ezen a bolygón még nem természetes halálban mérjük a generációkat, de reméljük, hogy áldozatuk, összegyűjtött tapasztalataik, bátor helytállásuk lehetővé teszi, hogy mi legyünk az utolsó névtelen generáció ezen a bolygón. Mi, az emberiség hetedik hajójának legénysége azok az emberek, akik a mínusz kilencvenharmadiktól a mínusz kilencvenkilencig lajstromozott számmal léptek erre a bolygóra. Mi legyünk az utolsók azok közül, akik az első Ember előtt megvetették lábaikat a Marson.

Flóra egy másodpercig csendben maradt. Tekintete átsuhant a temetőn, melyen hetvenhat sír húzódott egymás mellett katonás rendben, majd oszoljt parancsolt.

A legénység sietve és megkönnyebbülve a dolga után nézett.

Flóra még nem mozdult.

– Szerinted kiderül valamikor? – kérdezte Alen.

Flóra észre sem vette, hogy a férfi nem ment vissza az épületekhez.

– Nem – válaszolt magabiztosan Flóra. – Nem. Mi nem vagyunk itt. Méghozzá az emberiség nevében nem vagyunk itt.

– Azért ez vicces – nevetett fel Alen.

– Az vagy sem, az emberiség álszent öntudata nem teszi lehetővé azt, hogy mi itt legyünk – mutatott sírok felé Flóra. – Összeroppanna az érzékeny lelke.

– Hát mindjárt sajnálni kezdem – nevetett fel Alen. – Szegény emberiség. Ha rajta múlna, akkor talán ki is pusztulnánk.

– Azt nem tudhatod – vont vállat Flóra.

– De tudhatom – bólintott magabiztosan Alen.

– Nem. Az emberiség egy gyerek. Érzékeny a lelke. Lásd így!

– Nem. Nem fogom, parancsok. Az emberiség egy felnőtt. Méghozzá egy álszent és képmutató vénember.

– Gyerek!

– Öregember.

– Na jó. Javítsuk meg az állomást, aztán megvitatjuk ezt egy kis whisky mellett. Láttam, hogy az elődeink hagytak pár üveggel.

Alen bólintott és elindult az állomás felé, aztán hirtelen megtorpant.

– Szerinted a mínusz századik lesz az Első ember a Marson? – nézett Flórára.

– Nem hiszem. Szerintem kell még hozzá legalább harminc.

– Annyi nem. Kilenc.

– Harminc.

– Kilenc. Max tíz.

– Fogadjunk! – nyújtotta kesztyűs kezét Flóra. Alen elfogadta a kihívást.

– Remélem, mi megérjük!

– Én büszke leszek rá.

– Parancsnok! Ugyan már!

– De tényleg. Ő lesz az első, akiről tudnak. Azért az is komoly érdem. – A távolban homokvihar készülődött. – Gyerünk! Be kell foltozni azt a lyukat – intett a bázis felé Flóra.

A temető fölött süvíteni kezdett a marsi szél.

**

A legtöbb szakértő szerint számtalan technikai akadályt kell leküzdeni ahhoz, hogy biztonsággal küldhessünk embert a Marsra. És ez egy ideig még komolyan hátráltatja a küldetést, mivel az ember élete a legdrágább, óvni kell, vigyázni rá. Az emberiség nehezen heverné ki, ha az első küldetés azonnal egy ember halálával járna. Ez komolyan visszavetné a lelkesedést. Feltéve, hogy tud róla. Mert ha nem… Kit érdekel, ha nem látszik? Senkit.