Mimike a pikniken

Kedves Olvasó!
Ha tetszenek az írások, melyeket immár 2018-óta olvashatsz. Kérlek, támogasd tagságoddal az alkotást. Több írást kapsz, én pedig lehetőséget, hogy tovább írhassak.

Köszönöm!
V. Lóránt

Pierre jó negyed órán át várakozott a rue Poussin parkhoz közeli végében. Egy elnyűtt, kétnapos újságot olvasott, amit egy padon talált. A hírek többsége még élt, így érdeklődve forgatta a lapokat, melyeket kissé elnyűtt a reggeli eső. Az erdő felől éles károgás tudatta vele, hogy a varjak már régen felébredtek, és nekifogtak a fészeképítésnek.
Alig volt tíz óra, de ő már éhes volt, és örömmel gondolt arra, hogy hamarosan enni fog. A pikniknél nincs jobb dolog a világon. Pláne, ha az embernek csak enni kell cipekedés nélkül. Kihúzta mellényzsebéből az óráját és rápillantott. Jöhetne már Édouárd, gondolta, és mintha maga a gondolat indított volna el valamit a világ szövetében váratlanul egy lovaskocsi húzódott a járda mellé.
– Pierre! Elnézést – kiabált ki a kocsiból Édouard. Mint mindig, most is vigyorgott.
– Nem ügy. Olvastam – csapta hóna alá a lapot Pierre és bevetette magát a kocsiba.
– Ő itt Mimi – mutatott a nőre Édouard lelkesen.
A nő szép volt. Már nem hamvas, sőt, érett.
– Mademoiselle – csókolta meg a nő kezét Pierre.
A nő vihogott kicsit, és Pierre arra gondolt, hogy talán mégis fiatal, csak túl sok minden történt vele ahhoz, hogy ne látszódjon meg rajta az élet.
A kocsi elindult.
– Kedves Mimi, mondja, mit keres két ilyen kujonnal egy sötét kocsiban kedd délelőtt? Nincs magácskának jobb dolga?
Mimi újra elnevette magát. Most asszonyosan.
– Nem, uram. Nincs. Éppen itt szeretnék lenni, Édouarddal és magával.
– Ez biztos? Egy ilyen kedves és magabiztos nőnek minden bizonnyal…
– Csak hogy tudd, barátom, mielőtt folytatnád – vágott a szavába Édouard. – Mimike a mi hőn szeretett Jacques barátunk jegyese.
– Nocsak! – húzódott szélesre Pierre szája. – Csak nem?
– De igen, és hamarosan a felesége is leszek – kacsintott rá Mimi.
– Tényleg? Akkor még jobban felmerül itt a kérdés, hogy mit csinál velünk kedd délelőtt egy szűzies menyasszony.
A nő kacagott egy sort. Édouard kezét a nő térdére tette és úgy válaszolt Mimi helyett.
– A szűzies menyasszony éppen kiéli magát, hogy egy ideig kellő szűziességet tanúsíthasson, vagy félreértettem, Mimike?
Mimike megrázta a fejét, hogy itt semmi félreértés nincs szó.
– Áh, értem. És mondja, Mimi, mindehhez mit szól az ön jövendőbelije, a mi hőn szeretett barátunk, Jacques?
– Semmit – vont vállat Mimi.
– Vagyis csupán annyit, hogy áldását adta a mi kis piknikünkre – kacsintott Pierre Édouard.
– Az áldását?
– Azt ám! Teljes, és megfellebezhetetlen áldását.
A kocsi elé fogott lovak ritmusa lanyhult, majd megtorpant.
– Hohó! Megjöttünk – kiáltott fel Édouard és kipattant az útra.
Mimike lépett le másodikként a lépcsőn és halkan, de jóváhagyólag felsikkantott, mikor Pierre megmarkolta egy pillanatra a fenekét.
Mégiscsak hamvas. Vagy sportol, gondolta Pierre.
A Bois de Boulogne mélye csendes volt. Jó fél órán át gyalogoltak a fák között, mire Édouard kijelentette, hogy végre megérkeztek. A közelben egy kis tó kéklett. Egy parasztlány mosta éppen magát a vízben.
– Margot is itt van? – kérdezte Pierre, a lány felé biccentve.
– A piknikre jött. Gond? – kérdezte Édouard.
Pierre úgy vélte, hogy gond, hogy nem erről volt szó, de aztán hagyta magát meggyőzni a lombok között beszűrődő napfény által. Élni kell az életet, és az ember minél jobban ellenáll a sodrásnak annál szarabbul érzi csak magát.
– Dehogy – intett röviden Margot felé, aki visszaintett és tovább mosakodott a lágyan zöld vízben.
Beszélgetni kezdtek. Az új színház került terítékre, Jacques töretlen idealizmusa, és az a harag, amit minden alkalommal átél, ha ez a töretlenség valahol mégis csorbát szenved. Beszélgettek a lóversenyről és a mai képtelen divatról.
– Apropó ruhák, nincs itt túl megleg? – kérdezte Édouard.
Mimi vihogni kezdett és lassú, de biztos tempóban megszabadult az összes ruhájától. Pierre végre megszemlélhette a nőt annak teljes valójában. Nem hamvas. Érett. Az talán még jobb, gondolta miközben elmerengett a sors kegyetlen és csodálatos szeszélyén, mely ezt a nőt éppen erre a kedd délelőtti csodás piknikre sodorta.
– Attól félek, hogy Jacques mégiscsak haragudni fog, hogy így itt… mi hárman… – sóhajtott könnyedén Pierre.
– Jacquesnak nem kell mindent részletesen tudnia – legyintett Mimi.
– Majd én beszámolok mindenről a kellő szavak kíséretében – kurjantott fel Édouard. A hangra valahol nagyon távol egy kutya válaszolt rémülten.
A madarak serényen csicseregtek. Pierrenek megkordult a gyomra, de tűrtőztette magát. Mimike szép volt, és kívánatos. Az idő telt, és nyúlt, mint valami végtelenségig feszülő gatyamadzag, vártak és végül – ez is a kedd délelőtti sors munkája volt – maga Mimi vágta el azt egy éles szóval.
– Nem arról volt szó, hogy piknik lesz? – kérdezte.
– De úgy ám! – válaszolt Édouard, miközben Pierre tekintetét kereste.
– És? Hol a kaja?
– Nem magácska hozta? – nézett rá Édouard mosolygó szemekkel.
– Én? Nem!
– De igen – vonított fel Pierre.
Aztán Mimike is vonyított, de az a hang semmi sem volt a két vérfarkaséhoz képest.
Aztán egy ideig csak a piknik zajai lengték körbe a fákat.
*
Június 18. Nemzetközi piknik nap
A piknik kifejezést – mint ahogy magát a szokást is – valószínűleg a franciáknak köszönhetjük. A francia pique-nique kifejezést az angolok is gyorsan átvették. Első angol nyelvű megjelenése 1748-ból származik. Magát a szokást a forradalom elől menekülő francia arisztokrácia terjesztette el a világban. Mindenkinek megtetszett. Nyilván.
A fenti kép Édouard Manet munkája. Címe: Le Déjeuner sur l’herbe (Ebéd a füvön, 1862)