Megérkezés

A hajó belépett a légkörbe, és Baltazár olyan erősen szorította Floransz kezét, hogy a nő felszisszent.

– Eltöröd! – kiabálta át a hajtóműveket.

– Bocsánat! – nézett rá a férfi rémülten.

Floransz elmosolyodott és intett szemével, hogy nincs nagy baj.

A hajtóművek pokoli sivalkodásba kezdtek, ahogy átfúrták magukat a sztratoszférán.

– Nem lesz baj – kiabálta a férfi, bár tudta, hogy a hang nem jut el felesége füléhez. Most a nő szorította meg a férfi kezét. Akkor mégis értette a bíztatást.

– Közeledünk! – szólalt meg a hajó pilótája a fülükben. – Figyelem, vészhelyzeti póz.

A raktér utasai összekuporodtak.

Baltazár a fejüket lehajtó embereket nézte. Floransz nem engedelmeskedett. Még egyetlen űrkomp egyetlen utasa sem élte túl a zuhanást. Akkor már jobb emelt fővel becsapódni. Ebben már az úton megegyeztek. Két ember, felemelt fejjel nézett el a fejüket reménykedve a képzeletbeli homokba dugó embertömeg felett.

A gép rázkódni kezdett, és képtelenségnek tűnt, hogy egyben maradjon.

Baltazár Floransz szemébe nézett. A nő kedves, éterien nyugodt mosolya valahogy kizökkentette őket az események sodrából.

Idáig eljutottak, pedig a Földről nem volt könnyű elemelkedni. Egyetlen ismerősük sem jutott ilyen messzire. Az ő testük valahol az anyabolygón hevert, vagy körülötte keringett a szétesett komp darabjaival egyetemben. Az utolsó járművek már nem csupán a felszállással küszködtek, hanem azzal, hogy kijussanak a bolygót egyre sűrűbben körülvevő törmeléken. De nekik sikerült. Eljutottak a hajókig, átevickéltek az űrön, és most újra egy kompban ülve az utolsó akadályt próbálják éppen átugrani. És ha nem sikerül? Hát akkor emelt fővel válnak semmivé. Valahol úgyis vége lesz az útnak. Lehet, hogy éppen most.

A hajó pokolian rázkódott. Floransz beverte fejét a falba, de csak felnevetett. Baltazár is nevetett, és elhatalmasodott rajtuk valamiféle időtlen, téren kívüli felszabadult öröm, ahol semmi sem számít igazán és mindennek lehet örülni.

A komp pörögni kezdett, és a legtöbb utas rémülten felkiáltott. Floransz tovább nevetett. Nem rajtuk. Mindenen.

Aztán hirtelen egyetlen másodperc alatt minden normalizálódott. A remegés megszűnt, a zaj alig hallhatóvá apadt. Átjutottak a nehezén.

– Sikerült – szólalt meg fülükben a kapitány. A bejelentést megkönnyebbült üdvrivalgás fogadta.

– Én nem féltem – mondta Florasz.

– Ja, én sem. Csináljuk meg még egyszer!

A körülöttük ülők felnevettek a poénon.

Öt perc múlva landoltak.

A raktár ajtaja sziszegve nyílt ki a hajó hátuljában. Szinte egyszerre tápászkodott fel a tömeg. Felnyalábolták zsákjaikat. Egyetlen, összesen tíz kilót nyomó zsák volt engedélyezett. Tíz kilóba pakolták össze az életüket az emberek. Ha ennyi, hát ennyi. Majd ezzel kell újrakezdeni.

Utolsóként léptek ki a betonra. A landoló terület sivár volt. Az ég lilásvörös.

– Ezt azért még meg kell szoknom – bújt Floransz Baltzárhoz.

– Hát ennél nagyobb bajunk ne legyen – vigyorodott el a férfi.

Elindultak a távoli épületek felé. Több komp álldogált a betonon. Mindegyik üres volt. Egy idieg azokat kerülgették, majd a talaj hirtelen lejteni kezdett, és néhány méter után egy mély árokban folytatták tovább az útjukat.

– Romantikus – dünnyögte Baltazár.

– Hülye vagy – legyintett Floransz nevetve, de hangja nem volt felhőtlen.

A mély betonárok kanyarogni kezdett, mint valami elágazás nélküli labirintus.

– Hallod? – torpant meg Baltazár.

Floransz is megállt. Elhaladtak mellettük az eddig lassabban gyaloglók is, és így teljesen utolsókká váltak.

Emberi morajlás visszhangja jutott el hozzájuk az árok falairól visszaverődve.

– Mi ez? – kérdezte Floransz.

– Emberek – vont vállat a férfi.

– De…

Floransz nem fejezte be a kérdést.

– Nem tudom. Odaérünk, meglátjuk. Flo, túléltük a leszállást. Nehogy már egy kis tömeg megállítson. Ügyesek leszünk, okosak, értelmesek.

– Ahogy mindig – bólintott Floransz.

– Ahogy mindig – szorította meg a nő kezét a férfi.

Újra elindultak. Három sarkot egyedül tettek meg. A morajlás egyre elősebbé vált, és amikor kiléptek az árokból, pokoli módon felerősödött.

Floransz lába a földbe gyökerezett. Egy óriási térre érkeztek, ahol sok tízezer ember gyülekezett. Szinte mindenki kiabált. A tér valójában egy gigantikus medence volt, melynek oldalfalai húsz méter magasra nyúltak, ahol masszív drótkerítésben folytatódtak tovább, fel és fel, úgy tűnt, hogy egészen az égig.

Éppen szemben velük, a betonfal fölötti kerítésen egy óriási, több száz négyzetméternyi vászon lógott le a kerítésről. Festékkel írták rá a szavakat. Floransznak az első gondolata az volt, hogy nem kevés festékre volt szükség a transzparens elkészítéséhez, aztán érezte, hogy Baltazár megfogja a kezét. Ujjait a férfi ujjaira kulcsolta és úgy nézték tömeget és a fölöttük lengedező vörös festékkel felhordott üzentet:

—

MOCSKOS MENEKÜLT EMBEREK! TAKARODJATOK HAZA!

—

– Mi nem kiabálunk, ugye? – kérdezte Floransz.

– Nem – rázta meg fejét a férfi.

Bár nem akarták, de elszorult a torkuk.

*

Június 20. Menekültek világnapja

**

Úgy hiszem, egy ember akkor válik bölcs felnőtté, amikor mások szemével is látni tudja a világot. Aki erre nem képes, az mindig valaki vagy valami (legyen az ideológia, eszme, vagy egy erős akaratú ember) bizonyos mértékben tudatlan gyermeke marad.