Magyar Kolumbusz

Megállt a tornacsarnok előtt. Az ólmosszürke ég havat ígért, mely nem volt ellenére a decemberi hidegnek. Ferenc csendben méregette a Főreál tornaterméből kiverődő sárga fényt. A Marko utcai épület mindig nyüzsgött, még akkor is, amikor éppen szunnyadt. A fiatalság életereje valahogy beszivárog a falakba, átitatja a barna téglaépületet, amitől az egész csak úgy remeg, rezeg, mint valami hangszer húrja.

Még nem ment be. Vállán telten duzzadt a hátizsák, mely most nem csupán a tornacipőtől és a tornárruhától volt kerekded. Valami különös, félelmetes, mégis könnyed titok lapult a trikó és a nadrág társaságában.

– Na? – lépett mellé Stobbe. – Most mit bámulsz?

Stobbe soha nem kertelt, nem vesződött kerülőutakkal, és semmiképpen sem foglalkozott szentimentális érzésekkel.

– Várj még!

– Hideg van, esni fog, és látni akarom a fejüket – vágta rá Stobbe.

– Én pedig át akarom érezni a pillanatot.

– Itt? – nevetett fel Stobbe. – Bent, komám, bent. Majd átérezzük a melegben, amikor meglátjuk a fejüket. Engem ez érdekel.

Konflis húzott el mellettük.

– Gyere már!

– Most komolyan nem érted? – rázta meg fejét Ferenc. – Ez történelmi pillanat. Mint amikor Kolumbusz Európába hozta a kukoricát Amerikából. Egyszer történt ilyen, és azóta kukoricát eszik mindenki. Vagy amikor Galilei felfedezte a Jupiter holdjait, vagy amikor Champollion megfejtette a rozetta követ…

– Nem képzelsz ebbe egy kicsit túl sokat?

– Nem – ingatta fejét kimérten Ferenc. – Nem. Ez nagy dolog. Amit most teszünk, az történelem. Lehet, hogy nem lesz belőle azonnal vihar, de akkor is mi kezdtük el. Legalábbis tudomásom szerint.

– Az már csak így van, de ha nem megyünk be, akkor megfagyunk és mégsem mi kezdjük el – verte hátba Stobbe Ferencet. – Na?

Besétáltak a főkapunk, a portás biccentett feléjük, majd átvágtak a csarnokon, megcélozták a főfolyosót. A tornaterem zaja már messziről elérte őket.

– Átöltözünk? – kérdezte Ferenc.

– Minek? Gyerünk egyenesen be. Én nem tudok tovább várni.

Ferenc megállt a terem csukott ajtajában.

– És ha nem tetszik nekik?

Stobbe hangosan felnevetett.

– Most hülyülsz! Az előbb Galilei voltál meg Kolumbusz, most meg be vagy rezelve, hogy az egész nem jó semmire?

– Nem vagyok berezelve, csak… úgy örülnék neki, és nem tudom…

Stobbe nagyon sóhajtott, Ferenc felé fordult és két karját rátette a fiú vállára. – Emlékszel, hogy mit mondtam, amikor befejeztük?

– Azt, hogy tetszett.

– Nem. Azt mondtam, hogy ha nem csináljuk tovább, akkor azonnal öngyilkos leszek. Ezt mondtam. Lángolt a pofám. Életemben nem voltam még olyan izgatott. Szóval ne szórakozz velem, itt megeszem a kalapom és a tiéd is, ha ezek nem szedik szét a termet.

Ferenc grimaszolt egyet, majd bólintott, és megmarkolta a tornaterem kilincsét.

Bent a szokásos edzés folyt. Tornárok izzadtak mindenütt. Ferenc első pillantásra felmérte, hogy az alkalom megfelelő lesz. Talán nem is lehet jobb.

– Itt van Alfréd, a Karesz, Malaky, nézd, Jóska is meg az István, mind a három Sturza és a Rezső. Ha ez nem jó pillanat, akkor semmi sem az – nézett körbe elégedetten Stobbe. – Na, akkor csináljuk?

Ferenc bólintott, levette hátáról a zsákot, kinyitotta és kivette belőle a titkot.

– Csak így? – nézett Stobbéra.

– Csak így. Nézzük meg, mi lesz.

Ferenc felemelte a titkot, majd füttyentett egyet. A teremben szinte mindenki feléjük nézett.

– Hoztam valamit! Rúgni kell – kiáltott el magát. – Most indul el a történelem – súgta Stobbénak.

– Akkor induljon!

Ferenc a terem középre hajította a labdát, ami pattogva jutott el Hajós elé.

– Ez mi a nyű? – kérdezte az egyik Sturza.

– Rúgni kell – kiáltotta Stobbe vigyorogva.

És rúgni kezdték. Aki ahol érte. A labda észvesztő tempóban pattogott a teremben. Hajós indiánüvöltéssel vetette rá magát minden alkalommal, amikor a közelébe jutott. Úgy tűnt, Malaky eddig még életében nem használta a lábát, mert perceken belül a három Sturzából kettő már sántított. Rövid időn belül a birkózók testi előnyre tettek szert, de az úszók azonnal visszavágtak. A terem visongott, mint egy lánygimnázium. Nagyjából öt perc múlva kitört egy ablak, de ez senkit nem érdekelt. Vagy húsz tornár tülekedett kamaszos hévvel a barna golyó körül. Üvöltve rúgták egymást, magukat, és néha a labdát is. Kilőttek további két lámpát és egy ablakot.

– Vademberek – röhögött Stobbe.

– Szerintem élvezik – mosolyodott el Ferenc.

– Élvezik? Ha összedőlne a suli, azt se vennék észre. Nézd!

Hajós éppen bődületes nagyot rúgott a labdába, ami úgy találta arcon Malakyt, mint egy ágyúgolyó. Malaky elterült, a társaság üvöltve vágtatott át a földön éledező sebesültön. Malaky is feltápászkodott és utánuk rohant. Amikor újabb ablak esett áldozatul, Iszner fülsértő hangon fütyülni kezdett és nem hagyta abba, míg a társaság le nem állt.

– Feri, ezt honnan hoztad? – lihegett Hajós.

– Zürichből. Oda meg Londonból hozták.

– És mi ez?

– Football.

– Mi? – kérdezte Malaky kipirult arccal. Orrából szivárgott a vér, de ez egyáltalán nem érdekelte.

– Football – válaszolta Ferenc. – Ez egy játék. Lábbal rúgják a golyót, amit labdának hívnak.

– És jól játszuk? – kérdezte Hajós.

– A leghatározottabban állíthatom, hogy nem – nevette le magát Ferenc. – De elmondom a lényeget, ha valakit érdekel.

– Te most szórakozol? – hördült fel Weisz lágvörös arccal.

– A lényeg – sietett a terem közepére Ferenc –, hogy csak lábbal lehet rúgni. A pálya két végén van egy keret, az a kapu, oda kell berúgni a footballt. Benn áll egy tornár, az megfoghatja kézzel is a labdát. A többiek nem. A csatár elvezeti a labdát a kapuig. Mutatom!

Ferenc belerúgott a labdába, de az nem pattant el tőle. Hajós felé futott. Lába előtt ott pattogott a játékszer. Hajós nekilendült. Jobb lábával előre kanalazott, hogy elpöckölje azt, de ekkor Ferenc jobb lábfejének kis mozdulatával először jobbra gurította a labdát, majd amikor Hajós már igazi tornár terpeszben volt, lábfejének belső részével balra pöccintette azt, ami átgurult Hajós két lába között és újra Ferencnél kötött ki, aki tovább sietett vele.

A terem felhördült, majd üvölteni kezdett.

– Ez mi a nyű volt? – kérdezte a középső Sturza. Ő még nem sántított.

– Ez egy csel volt – fordult vissza feléjük Ferenc.

– Csel? Ez nem csel volt – rázta meg fejét Hajós.

– De ez az volt.

– Nem, nem az volt. Ez varázslat volt, barátom. Igazi varázslat, és addig haza nem megyünk, míg meg nem tanítod nekünk.

Ferenc Stobbéra nézett, aki úgy vigyorgott, mint egy vadalma. – Na, Kolumbuszom, akkor mutasd szépen meg azt a cselt, mert én sem értem teljesen.