Megállt a tornacsarnok előtt. Az ólmosszürke ég havat ígért, mely nem volt ellenére a decemberi hidegnek. Ferenc csendben méregette a Főreál tornaterméből kiverődő sárga fényt. A Marko utcai épület mindig nyüzsgött, még akkor is, amikor éppen szunnyadt. A fiatalság életereje valahogy beszivárog a falakba, átitatja a barna téglaépületet, amitől az egész csak úgy remeg, rezeg, mint valami hangszer húrja.
Még nem ment be. Vállán telten duzzadt a hátizsák, mely most nem csupán a tornacipőtől és a tornárruhától volt kerekded. Valami különös, félelmetes, mégis könnyed titok lapult a trikó és a nadrág társaságában.
– Na? – lépett mellé Stobbe. – Most mit bámulsz?
Stobbe soha nem kertelt, nem vesződött kerülőutakkal, és semmiképpen sem foglalkozott szentimentális érzésekkel.
– Várj még!
– Hideg van, esni fog, és látni akarom a fejüket – vágta rá Stobbe.
– Én pedig át akarom érezni a pillanatot.
– Itt? – nevetett fel Stobbe. – Bent, komám, bent. Majd átérezzük a melegben, amikor meglátjuk a fejüket. Engem ez érdekel.
Konflis húzott el mellettük.
– Gyere már!
– Most komolyan nem érted? – rázta meg fejét Ferenc. – Ez történelmi pillanat. Mint amikor Kolumbusz Európába hozta a kukoricát Amerikából. Egyszer történt ilyen, és azóta kukoricát eszik mindenki. Vagy amikor Galilei felfedezte a Jupiter holdjait, vagy amikor Champollion megfejtette a rozetta követ…
– Nem képzelsz ebbe egy kicsit túl sokat?
– Nem – ingatta fejét kimérten Ferenc. – Nem. Ez nagy dolog. Amit most teszünk, az történelem. Lehet, hogy nem lesz belőle azonnal vihar, de akkor is mi kezdtük el. Legalábbis tudomásom szerint.
– Az már csak így van, de ha nem megyünk be, akkor megfagyunk és mégsem mi kezdjük el – verte hátba Stobbe Ferencet. – Na?
Besétáltak a főkapunk, a portás biccentett feléjük, majd átvágtak a csarnokon, megcélozták a főfolyosót. A tornaterem zaja már messziről elérte őket.
– Átöltözünk? – kérdezte Ferenc.
– Minek? Gyerünk egyenesen be. Én nem tudok tovább várni.
Ferenc megállt a terem csukott ajtajában.
– És ha nem tetszik nekik?
Stobbe hangosan felnevetett.
– Most hülyülsz! Az előbb Galilei voltál meg Kolumbusz, most meg be vagy rezelve, hogy az egész nem jó semmire?
– Nem vagyok berezelve, csak… úgy örülnék neki, és nem tudom…
Stobbe nagyon sóhajtott, Ferenc felé fordult és két karját rátette a fiú vállára. – Emlékszel, hogy mit mondtam, amikor befejeztük?
– Azt, hogy tetszett.
– Nem. Azt mondtam, hogy ha nem csináljuk tovább, akkor azonnal öngyilkos leszek. Ezt mondtam. Lángolt a pofám. Életemben nem voltam még olyan izgatott. Szóval ne szórakozz velem, itt megeszem a kalapom és a tiéd is, ha ezek nem szedik szét a termet.
Ferenc grimaszolt egyet, majd bólintott, és megmarkolta a tornaterem kilincsét.
Bent a szokásos edzés folyt. Tornárok izzadtak mindenütt. Ferenc első pillantásra felmérte, hogy az alkalom megfelelő lesz. Talán nem is lehet jobb.
– Itt van Alfréd, a Karesz, Malaky, nézd, Jóska is meg az István, mind a három Sturza és a Rezső. Ha ez nem jó pillanat, akkor semmi sem az – nézett körbe elégedetten Stobbe. – Na, akkor csináljuk?
Ferenc bólintott, levette hátáról a zsákot, kinyitotta és kivette belőle a titkot.
– Csak így? – nézett Stobbéra.
– Csak így. Nézzük meg, mi lesz.
Ferenc felemelte a titkot, majd füttyentett egyet. A teremben szinte mindenki feléjük nézett.
– Hoztam valamit! Rúgni kell – kiáltott el magát. – Most indul el a történelem – súgta Stobbénak.
– Akkor induljon!
Ferenc a terem középre hajította a labdát, ami pattogva jutott el Hajós elé.
– Ez mi a nyű? – kérdezte az egyik Sturza.
– Rúgni kell – kiáltotta Stobbe vigyorogva.
És rúgni kezdték. Aki ahol érte. A labda észvesztő tempóban pattogott a teremben. Hajós indiánüvöltéssel vetette rá magát minden alkalommal, amikor a közelébe jutott. Úgy tűnt, Malaky eddig még életében nem használta a lábát, mert perceken belül a három Sturzából kettő már sántított. Rövid időn belül a birkózók testi előnyre tettek szert, de az úszók azonnal visszavágtak. A terem visongott, mint egy lánygimnázium. Nagyjából öt perc múlva kitört egy ablak, de ez senkit nem érdekelt. Vagy húsz tornár tülekedett kamaszos hévvel a barna golyó körül. Üvöltve rúgták egymást, magukat, és néha a labdát is. Kilőttek további két lámpát és egy ablakot.
– Vademberek – röhögött Stobbe.
– Szerintem élvezik – mosolyodott el Ferenc.
– Élvezik? Ha összedőlne a suli, azt se vennék észre. Nézd!
Hajós éppen bődületes nagyot rúgott a labdába, ami úgy találta arcon Malakyt, mint egy ágyúgolyó. Malaky elterült, a társaság üvöltve vágtatott át a földön éledező sebesültön. Malaky is feltápászkodott és utánuk rohant. Amikor újabb ablak esett áldozatul, Iszner fülsértő hangon fütyülni kezdett és nem hagyta abba, míg a társaság le nem állt.
– Feri, ezt honnan hoztad? – lihegett Hajós.
– Zürichből. Oda meg Londonból hozták.
– És mi ez?
– Football.
– Mi? – kérdezte Malaky kipirult arccal. Orrából szivárgott a vér, de ez egyáltalán nem érdekelte.
– Football – válaszolta Ferenc. – Ez egy játék. Lábbal rúgják a golyót, amit labdának hívnak.
– És jól játszuk? – kérdezte Hajós.
– A leghatározottabban állíthatom, hogy nem – nevette le magát Ferenc. – De elmondom a lényeget, ha valakit érdekel.
– Te most szórakozol? – hördült fel Weisz lágvörös arccal.
– A lényeg – sietett a terem közepére Ferenc –, hogy csak lábbal lehet rúgni. A pálya két végén van egy keret, az a kapu, oda kell berúgni a footballt. Benn áll egy tornár, az megfoghatja kézzel is a labdát. A többiek nem. A csatár elvezeti a labdát a kapuig. Mutatom!
Ferenc belerúgott a labdába, de az nem pattant el tőle. Hajós felé futott. Lába előtt ott pattogott a játékszer. Hajós nekilendült. Jobb lábával előre kanalazott, hogy elpöckölje azt, de ekkor Ferenc jobb lábfejének kis mozdulatával először jobbra gurította a labdát, majd amikor Hajós már igazi tornár terpeszben volt, lábfejének belső részével balra pöccintette azt, ami átgurult Hajós két lába között és újra Ferencnél kötött ki, aki tovább sietett vele.
A terem felhördült, majd üvölteni kezdett.
– Ez mi a nyű volt? – kérdezte a középső Sturza. Ő még nem sántított.
– Ez egy csel volt – fordult vissza feléjük Ferenc.
– Csel? Ez nem csel volt – rázta meg fejét Hajós.
– De ez az volt.
– Nem, nem az volt. Ez varázslat volt, barátom. Igazi varázslat, és addig haza nem megyünk, míg meg nem tanítod nekünk.
Ferenc Stobbéra nézett, aki úgy vigyorgott, mint egy vadalma. – Na, Kolumbuszom, akkor mutasd szépen meg azt a cselt, mert én sem értem teljesen.
*
Ray Ferencet Svájcban angol diáktársai megismertették egy új sporttal. A neve Football volt. Ferenc 1896. telén hazalátogatva Budapestre elhozott egy eredeti labdát. Ez volt Magyarországon az első football labda. 1896. decemberében a játékszert levitte a Marko utcai Főreáliskola torantermébe, ahol a Budapesti Torna Club számos atlétája edzett. Többek között Iszer Károly, Hajós Alfréd, Malaky János, Stobbe Ferenc, Harsády József, Weisz István, a három Sturza-fivér és Coray Rezső is.
Ray és barátja, Stobbe Ferenc egyszerűen bedobta a labdát a tömegbe. Pillanatokon belül vad és önfeledt rugdalózás kezdődött. Néhány ablak, lámpa és sérülés után Iszer (a klub vezetője) leállította a játékot és felkérte Rayt, hogy magyarázza el a szabályokat.
A magyar labdarúgás pedig kezdetét vette.
Az első hivatalos nyilvános labdarúgó mérkőzést 1897. május 9-én (vasárnap) játszotta a BTC két csapata (birkózók, ökölvívók, úszók, kerékpározók). Pár éven belül számos klub egyesület látott napvilágot. Az 1901. február 17-én rendezett első magyar bajnokság első gólját Ray Ferenc rúgta, így ő lett a Magyar Bajnokság történetének első gólszerzője.
A képen a Budapesti TC csapata 1897-ben, az első nemzetközi labdarúgó-mérkőzés idején, balról jobbra: Stobbe, Klebersberg, Harsády, Hajós, Iszer, Lindner, Ray, Ramaszéder, Ashton, Pesky
Ray középen állt a Svájcból hozott labdával.