Az autó két falu között állt meg. Valérián káromkodott egyet, ami egyébként nem volt szokása.
– Most mi van? – kérdezte Adél. Nem igazán izgult. A fiú értett a műszaki dolgokhoz. Sőt, ezen kívül még sok minden egyébhez. Talán ezért szeretett bele.
– Most az van, hogy kifogyott az alga.
– Tankoltál?
– Persze, hogy tankoltam.
A következő falu határa már látszott az út kanyarulatában, de ahhoz nem volt elég közel, hogy gyalog nekiveselkedjenek a távnak. Nyár volt, délidő, és nem volt náluk napjáró ruha. Garantált lenne a baj, ha kióvatlankodnának a napra.
– Akkor mi van?
– Nem tudom. Az algák rendben vannak, a fotoszintézis oké. Holnapig kellene gurulnunk megállás nélkül, hogy lelassuljunk.
– Az jó – mosolyodott el Adél.
– Az nem jó. Valami komolyabb baj van a kocsival.
Egy váratlanul jött szél homokot fújt a szélvédőre.
– Akkor csináld meg.
– Nem tudom csak úgy megcsinálni. Ez nem egy talicska, hogy kicseréljem a kerekét – csattant fel idegesen a fiú.
– Jól van, nem kell úgy begurulni.
Miközben Valérián a műszerfal kijelzőire meredt és lefuttatott néhány parancsot, Adél a homokdűnéket bámulta.
– Tudtad, hogy régen két falu között általában szántó volt?
– Aha.
– Vagyis minden zöld volt ilyenkor. Tök zöld. Amerre a szem ellátott. Fotoszintetizált az egész világ.
– Ja, igen.
– Te meg beültél egy nyitott kocsiba. Nyitott volt a kocsi, Valér, érted? Nyitott. Láttam róla filmet. Úgy hívták, hogy kaborlé. Nem volt teteje. Ha esett az eső, akkor ráesett a fejedre. És semmi bajod nem lett tőle. Persze volt felhúzható teteje, de nem húzták fel. Frászt. Csak úgy autókáztak az esőben, a baromi nagy és zöld tenger közepében. És megálltak piknikezni. Kivették a kaborlé hátuljából a piknikkosarat, fogtak egy plédet és leterítették a zöld rétre. El tudod ezt képzelni? Rálépsz a földre és zöld növényen taposol, ameddig a szem ellát. Ráteríted a plédet, ráteszed a piknikkosarat, aztán ráfekszel a plédre és leér a lábad róla, bele a zöld növényszőnyegbe. Érzed a lábujjaiddal, mert lerúgtad a cipődet. Aztán meg nézed az eget. Csak úgy hanyatt fekve, szabad szemmel, nézed az eget, meg a felhőket. Fehér, nagy tornyos felhőket A kaborlé meg ott áll lehúzódva az út mentén. Csak úgy oldalt, a füvön, hogy a többi esetleg arra járó autó ne menjen bele. Te meg bort iszol. Szőlőből. Aztán amikor kinézegetted magad, összecsomagolsz, beülsz a kaborléba, és elindulsz az úton, a zöld mezők között. A hajadat fújja a szél, a nap süti az arcodat, de nem fáj. Érted? Nem fáj. Sőt, jó. És ahogy szabadon süvítesz előre nem arra gondolsz, hogy de jó lesz megérkezni, hanem arra, hogy de jó lesz még sokág autókázni, csak úgy a semmiért, csak az élvezetért, a szélért, azért, hogy az úton érjen az aranyszínű alkony. Aztán este félrehúzódsz, betérsz egy fogadóba, kiveszel egy szobát, és a vacsora után rátapadsz a térképre, és azt találgatod, hogy merre menj a következő nap. De nem azt nézed, hogy melyik a leggyorsabb út, hanem azt, hogy melyik legszebb. És nem baj, ha napokkal több időbe telik majd, mert te autókázol, csak úgy szabadon, céltalanul, csupán azért, hogy az úton légy a kaborléddal, a zöld dombok és hegyek között. El tudod ezt képzelni?
– Na, kész! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Valérián. – Az energiacella le volt zárva. Még jó, hogy nem robbantunk fel.
– Még jó. És akkor most rendben van?
– Persze. Indulunk. Ne aggódj, mindjárt a faluban leszünk. Le van foglalva a szállás, és van fedett medencéjük is.
– Az jó.
Az autó nekilódult, és hangtalanul gyorsult fel a szokott sebességre. Gyorsan közeledett a falu.
– Te, én úgy szeretek veled autózni – nézett Valérián Adélra. – Egyébként mit is mondtál? Nem tudtam odafigyelni.
– Semmit – rázta meg fejét Adél.
Szeme előtt egykedvű ritmusban suhantak el a homokdombok.
*
Január 29. Az autó világnapja
