Csak egy rövid gondolat a novella előtt:
December 24-ig két hétre (max. 80 hely) kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3), melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.
Köszönöm a türelmet! És most a novella.
Lefrissítés
A bolygó sematikus ábrája kiterítve lebegett előttük. Egyikük sem akart megszólalni, holott mindketten tudták, hogy mi lesz a következő mondat.
A szavaknak tényleg van ereje, mert a szavak gondolatokat takarnak, és gondolatok sok esetben cselekedetté érnek. A cselekedetek pedig érett gyümölcsként esnek le az anyag világába, ahol mindennek súlya van és kölcsönhatása.
– Én ezt nem akarom – szólalt meg végül Küllikki.
Buzád nagyot sóhajtva nézett a nőre. Mint a stáb legtöbb tagja, ők is földi nevet választottak maguknak. Élénk, beszédes, jó nevek voltak.
– Én sem Küllikki, de nincs más választásunk. Volt elég idejük gondolkodni. A cselekvésre is hagytunk bőven…
– De akkor is – fakadt ki a lány bosszúsan.
Buzádnak minden egyes másodperc, míg Küllikki arcát nézhette, ünnep volt, bár Küllikki minden bizonnyal nem így érezte. A két hete történt incidens még mindig érződött a lányban. Ártatlan kis mozzanat volt, de Buzád azóta is bánta az egészet. Egyszerűen félreértette a lányt. Ártatlan csók volt, nem is tervezte. A helyzet hozta, de Küllikki azóta sem állt vele szóba, hacsak nem hivatalos ügyekről volt szó.
– Ez van. Most bevezetjük – vont vállat Buzád.
– Most? – nézett rá megrökönyödve Küllikki.
– Most. Minek várjunk? Minél előbb, annál több esélyük van, és az így sem túl sok.
Apró piros pontok mutatták, hogy hol van szükség beavatkozásra. Vérvörös mezőben úszott az egész térkép, mintha magának a bolygónak a torkát vágták volna el.
– Nem lehetne inkább valami vírus? – kérdezte Küllikki.
– Nem – csóválta meg fejét Buzád. – Az alig oldana meg valamit. Erőteljesebb beavatkozás kell. Sajnálom, de a lényeghez kell nyúlnunk. Törlünk mindent, amit kell.
A lány nem válaszolt. Csendben figyelték, ahogy a vörös pöttyök mezőkké érnek össze.
– Az egyedekből is? – kérdezte Küllikki.
Buzád, bár semmi kedve nem volt hozzá, mégis felnevetett. – Nem. Dehogy. Csak a külső tárolókat, de abból szinte mindent.
– És mennyi ideig?
– Négy nemzedék. Talán öt. Ebéd után visszajövünk és megnézzük, mi lett.
– Ez akkor is kegyetlen. Mégis legyen vírus.
– Küllikki, még nem vagy projektgazda. Majd, ha az leszel, dönthetsz.
A lány nem válaszolt, de az arcára jól kiült minden.
Buzád az órájára nézett. – Na, jó! Akkor felejtésre fel! – mondta, és elindított egy segédprogramot.
A térképen mozgolódás indult.
– Gyere! Ma spenótfőzelék van. Földi. Nagyon finom.
– Én a szobámban eszem – válaszolta nyersen a lány.
Buzád kimérten bólintott, majd elindított egy másik programot is. Megtehette. Hivatali besorolása felhatalmazta bizonyos beavatkozásokra, ha a projekt úgy kívánta, márpedig a morál sokat számít egy ilyen munkában. Persze jelenteni kell, de egy jelentést ezer módon is meg lehet írni. Ebben igen jó volt.
– Küllikki! – szólt a lány után.
– Tessék, Buzád – fordult meg a lány mosolyogva.
– Ma spenótfőzelék van ebédre. Földi. Nagyon finom. Jössz?
– Veled, főnök? Bárhová!
Az emberiség először megdöbbent, aztán pánikba esett. De egyik sem ért semmit. Elsőként a számítógépekből tűnt el az összes adat. Visszaszerezhetetlenül, végérvényesen köddé vált minden. De nem csak a hálózat, az egyedülálló gépek is haszontalanná váltak. Üresek voltak, mint kagylóhéjak a tengerparton. Aztán a könyvek tetemes része is elveszett. Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Leszámítva néhány túlélő kötetet, az emberiségnek egy napon belül az a tudása maradt, amit meg tudott jegyezni. Minden egyéb köddé vált.
Furcsa idők jöttek. Ősiek, kegyetlenek. És az emberek megtanulták nagyra értékelni az információt.
***
Nem becsüljük azt a töméntelen mennyiségű információt, ami körbevesz minket. Azt hisszük, hogy mindig így volt, mindig így lesz. Sokszor nem gondolunk bele, hogy a nem fejekben tárolt információ bár a miénk, mégis törékeny, halandó forma: megsemmisülhet, ha nem figyelünk oda.
Nem tudatosítjuk magunkban eléggé, hogy a könyvek (és utódaik, a digitális tárhelyek) nem csupán tárgyak, de a tudás hordozói. Fizikai hiányuk megdöbbentő hatással lenne az emberiségre. És egy emberiséget érintő amnézia bekövetkezte nem is olyan elképzelhetetlen. Még csak marslakók sem kellenek hozzá.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)