Maximilian a székre mutatott miközben roppant fáradtság hatalmasodott el rajta. Lehet, hogy kiégés. A fene se gondolta volna, hogy ez ilyen gyorsan zajlik le. Reggel még semmi baja nem volt.
– Szeretnék egy kicsit jobban látni – ült le a vizsgálószékbe a következő ügyfél. Középkorú nő volt mérgesre hajló szájszéllel, sünre vágott hajjal.
Maximilian bólintott, miközben azon tűnődött, hogy összesen hányszor hallotta már ezt az óhajt. Több ezerre taksálta a számot, de persze soha nem lehet biztos az ember semmiben.
– Ez érthető – bólintott komolyan, mintha elgondolkodott volna a kérésen. – Megkérdezhetem, hogy miért?
– Mert a látás fontos.
– Az igen. Nagyon fontos, de mielőtt elkezdenénk az eljárást, mégis jó lenne tudnom, hogy mit szeretne kezdeni a jobb látással.
– Kezdeni? – nézett fel rá az ügyfél. Szép kék szeme volt.
– Hát igen. Tudja, akkor ér valamit egy új képesség, ha valamire használni is fogja. Feljavíthatom a látását nagyjából – Maximilian az előzetes vizsgálati adatokra pillantott – negyven százalékkal.
– Remek – vigyorodott el a nő.
– Persze, az. De vajon mit kezd majd vele?
– Hát látok.
– Most is lát. Ez nem elég?
– Nem.
– Rendben, de miért? Azt ugye megértem, hogyha látásának normális kapacitását akarná elérni. Mondjuk a bejövő lehetséges információnak csak a felét képes a szeme valami probléma miatt beereszteni, és ezt szeretné orvosolni. Rendben. Húzzuk fel százra. De ha már most minden rendben van, miért lenne jó száznegyvenesen látni?
– Hát… – rázta meg fejét a sün. – Talán azért, mert az jobb.
– Jobb? Miért lenne jobb?
– Mert akkor többet látok.
– És az jobb?
– Nyilván.
– Én ezt nem értem – fonta össze két karját mellkasa előtt Maximilian. – Miért lenne jobb? Maga bagoly?
– Én? Na… gondolja, hogy az vagyok?
– Nem. Szerintem még repülni sem tud.
– Hát nem. Ember lévén…
– Ezért kérdezem. Minek plusz negyven százalék? Mert ha történetesen bagoly lenne, vagy nősas, akkor megérteném. Jobban lát a sötétben, többet eszik. Nem mindegy, hogy milyen messziről és magasról szúrja ki a zsákmányt. De mivel ön ember, szerintem a mobiljában és étlapokon választja ki táplálékának nagy részét, ami fél méterre sincs a szemétől. Szóval nem értem, hogy minek a javítás. Vagy tegyük fel, megpiszkálnánk a hullámhosszt és láthatna infra tartományban. Minek? Maga kém?
– Nem vagyok kém.
– Akkor melegvérű élőlényekre vadászik sötétben?
– Nem.
– Vagy nyílászáró specialista.
– Nem. Egyik sem vagyok. Én csak…
– Akkor minek akar éjjel is látni? Mert meg kell mondjam, hogy nem lesz jobb a dolog. Sőt, sokkal rosszabb lesz.
– Rosszabb?
– Hát igen. Gondoljon bele. Dupla annyit látnivaló, az dupla annyi munka az agyának. Már délben aludni akar majd.
– Maga most le akar beszélni erről?
– Én? Nem. Csak érdekel, hogy miért akar jobban látni. Mi a cél? Mert ha nincs cél, akkor nem értem az egészet.
– Hát én… – hebegett a nő.
– Kitaláltam. Maga órás.
– Az mi?
– Ja. Akkor nem az. Az órás régi szakma. Abból az időből, amikor még kis fogaskerekek és rugók hajtották az órákat.
– Komolyan?
– Komolyan. Oda nem ártott egy jó kis szem. De ha nem az…
– Hát nem.
– Azt is el tudom képzelni, hogy meg akar bolondulni.
– Nem akarok megbolondulni.
– Pedig úgy meg lehet. Az agya hozzászokott egy adott mennyiségű információs szinthez, amit képes értelmesen feldolgozni. Most pedig megkapja a dupláját, vagy még többet. Kiégnek a relék, az már biztos. Aztán majd jön hozzám, hogy a fele is elég lenne.
– Azt azért nem hiszem.
– Pedig igen. Vannak olyanok, akik azért meditálnak sötét szobákban, hogy minél kevesebb képet kapjanak kintről. Hogy lenyugodjon a tudatuk. A maga tudata nyilván fel fog pörögni. Talán ha okosabb lenne, akkor lehet, hogy kibírná, de így…
– Hé! Most lehülyézett?
– Nem. Nem igazán. Csak azt mondom, hogy maga egy átlagos, na jó, egy átlagosnál kicsit gyengébb értelemmel rendelkezik. Már így rénézésre. Persze lehet, hogy tévedek… bár nem hiszem. Magának néha az is sok, amit csak úgy simán lát. Minek még negyven százalék? Több adat, nagyobb pörgés. Nagyobb pörgés, gyors kiégés.
– Jó, akkor én megyek.
– Tessék. Ennyi plusz információ és már is menekül. És ha felhúzom a látását? Akkor mi lesz? Ott ömlik az adat, nem csak csordogál. Ha az agya nem szokott hozzá a munkához, az igazi terheléshez, akkor le fog fagyni. Vagy csak kikapcsol.
– Az agyam?
– Persze. Letiltja majd az egész rendszert, hogy ne égjen ki teljesen. Mint a motor hőbiztosítéka. Vagy maga sokkal értelmesebb, mint ahogy kinéz? Az lehet – vont vállat Maximilian és úgy sejtette, hogy ez volt az utolsó munkanapja a rendelőben.
– Nem. Vagyis mit beszélek. De.
– Aha. És hová lesz az a sok gondolkodás? Valami kutatásban van benne?
– Nem.
– Nobel-díjra hajt?
– Nem.
– Nyilván, mivel ott főleg az értelemre kéne bővítés, nem a szemre. A szem csak egy kapu, amin bemegy a legtöbb adat. Amitől mindez értelemet kap, az az agya. Egy átlagos agyhoz bőven elég egy átlagos látás. Vagy magának nagy agya van, csak nincs még kihasználva? – Maximilian a leletekre nézett. – Nem. Semmi különös.
– Én ezt nem hallgatom tovább.
– Akkor minek akar jobban látni? Persze a hallását is felhúzhatjuk, de azt sem érteném jobban, mint a látását. Minek? Talán ha edzene egy kicsit.
– Szemtorna?
– Dehogy. Az agyát. Azzal lát igazán. Ha egy kicsit gyúr rá és kitalál valami értelmes indokot, akkor még azt is mondom, hogy van értelme. De így?
– Figyeljen ide – állt fel a sün vöröslő arccal. – Maga sérteget engem.
– Én? Én csak megkérdeztem, hogy minek akar úgy látni, mint a bagoly. Mert most azt hiszem, hogy merő szórakozásból. Pedig ha megcsinálom, akkor nem fog olyan jól mulatni, azt nyugodtan elhiheti nekem.
– Maga már csak tudja.
– Hát én tényleg tudom. Láttam már hülye baglyot, akinek nem volt szárnya, de mobilja igen. –
A nő keze ökölbe szorult. – És mindezt mért? Mert azt hitte, hogy elég erős az agya… Vagy várjon, tudom a megoldást.
– Tényleg? – fujtatott egy nagyot a nő.
– Aha. Felnyomom a látását, és leveszem az agyát a felére. Úgy sokkal többet és jobban fog látni, de ez egyáltalán nem fogja zavarni, mert nem tudja majd értelmezni. Az egy jó megoldás. Akkor lehetne bagoly is. Az is elég… egyszerű. Persze csak ha megtanul repülni és szereti a nyers pockokat.
A nő keze lendült egyet és Maximilian a padlón kötött ki.
– Au! Ez fájt.
– Megérdemli – morgott a nő.
– Hát gondolom, igen – tapogatta meg az orrát.
– Miért húzott fel? – kérdezte a sün most már sokkal békülékenyebb hangon.
– Hát… tudja… mindegy – legyintett Maximilian.
– Mondja csak el. Érdekel.
Maximilian még mindig a padlón ülve beszélni kezdett.
– Maga ronda. A haja koszos, vagy egy hónapja nem mosta, a fejbőre hámlik, a bőre is piszkos, a pattanásokban por és kosz ül, a füle zsírtenger, a szemében a csipa… hát az már tényleg undorító. Nem is beszélve a körmeiről, arról a kráterről, ami a jobb felső szemfogán tátong, a nyakán azokról az ijesztően kék erekről, az orrából kilógó erdőről. Úgy egy kilométerről jó nőnek tűnne, de így közelről… Azt hiszem, hogy hányingerem van.
A nő kikerekedett szemmel, szótalanul bámult rá.
– És hamarosan gyomorfekélye lesz az írisze szerint – tette még hozzá Maximilian. – Pedig maga szép. Vagyis az lenne, ha nem látnám ennyire jól.
A nő mereven megfordult és az ajtó felé lépkedett.
– Akkor nem toljuk fel azt a látást? – kiabálta utána Maximilian.
– Nem. Férjem van. Szeretnék még párszor ránézni – mondta a nő anélkül, hogy visszanézett volna.
Maximilian bólintott és megpróbálta helyre tenni különös szögben álló orrát.
– Megint egy elégedett ügyfél? – hajolt be az ajtón Rosa, az asszisztense.
– Aha! Jól ment – bólintott Maximilian. – És Róza! Taknyos vagy!
*
Október második csütörtöke: A látás világnapja.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)