Klotild és a jel

Klotild, amióta az eszét tudta mindig figyelt a jelekre. Az élete részévé vált, mint a reggeli kávé vagy a kutyasétáltatás. Általában nem kellett különösen odafigyelnie, az univerzum, vagy más létsíkok, esetleg az intelligens káosz – hogy melyik mellett tette volna le végső voksát, azt még nem tudta eldönteni – mindig meglehetősen egyértelmű jeleket küldött a számára. Így volt ez akkor is, amikor a második kutyája meghalt, akkor is, amikor az a postás meghozta azt a bizonyos levelet. A jel mindig megérkezett éppen időben. Néha napokkal korábban jött és figyelmeztetett, néha utána köszönt be hozzá, és azt üzente, hogy ami történt megtörtént nem szabad túlzottan mellre szívni a dolgot. Az élet már csak ilyen: zajlik és néha kellemetlen irányokat vesz. Az üzenetek mindig beszédesek voltak. Ezt különösen élvezte. Egy kismadár szállt az ablak előtti fára – kismadarakat egyébként igen gyakran küldött hírvivőként az Univerzum – néha egy távoli kürtszó, vagy egy hirtelen tavaszi hózápor formájában jött a jel. Figyelj! Ne sírj! Hamarosan ez történik, vagy éppen amaz. A jel jött és ő megértette. Így beszélgetett az világegyetemmel.

Életének egén sötét felhők gyülekeztek. Túl félelmetes volt minden ahhoz, hogy az Univerzum kimaradjon a buliból. Herpi – teljes nevén Herpeszke, de ezt Klotild senkinek nem árulta el – napok óta nem volt túl jól. Papagájhoz képest komoly kort ért meg, és most eljött az ideje, mint ahogy minden lénynek egyszer eljön. Herpi némán gubbasztott a kalitka alján, és Klotild tehetetlen volt. Az öregség nem betegség. Két nap múlva Herpi lelke végül távozott a multidimenzionális létsíkok valamelyik kellemesebb vidékére. Klotild kicsit sírt, de nem vitte túlzásba. Herpinek jó élete volt, szerették, törődtek vele, soha nem unatkozott, és a papagájok átlagához képest ősöreg volt, amikor asztrálisan elrebbent végre erről a világról egy másik felé.

Aznap jó idő volt. Klotild nehéz és mégis könnyű szívvel matatott a konyhában. Herpire gondolt, a sötét fellegekre, a lélekre úgy általában, és szőrmentén belement abba a kérdésbe is, hogy vajon a nagy testű lényeknek nagyobb kiterjedésű-e lelke, vagy a lélek egységméretű, mondhatni szabvány, mely esetben teljesen mindegy, hogy ki hal meg, a lélek ugyanannyi helyet foglal el ott, ahová kerül. Elmerengett egy kicsit, de nem igazán barátkozott meg a gondolattal, hogy Herpi lelke pont akkora, mint mondjuk az övé. A feltételezés kényelmetlen volt. Valójában azt sem tudta volna igazán megemészteni, hogy esetleg a szomszéd Irén lelke is pont ugyanakkora, mint az övé. Irén egy tapló, idegbeteg nő volt, kizártnak tartotta, hogy kettejük lelke pont egy méretű legyen. Újra Herpire gondolt, és arra a meggyőződésre jutott, hogy kis madarának kicsi a lelke. Herpié valószínűleg akkora lehet, mint mondjuk egy mogyorósbonbon. Elmosolyodott az ötleten. A jel még nem érkezett meg, de tudta, hogy ami késik nem múlik. Hamarosan jön majd az üzenet, hogy az élet tudomásul vette Herpi távozását, nincs semmi baj, így kell ennek lennie, ez az élet rendje. Majd megérkezik a jel, és ő biccent egyet, hogy köszi, megérettem.

A konyhába élesen besütő tavaszi nap már eleve felért egy távirattal, de ő tudta, hogy nem erről van szó. Ennél azért az Univerzum sokkal konkrétabb. Kismadár – nyilván. Vagy esteleg egy hirtelen jégeső, talán egy váratlan csomag. Majd tudni fogja, amikor itt lesz. A vágódeszkán heverő csiperke vakító fehér fényben vibrált. Délben gombapörkölt lesz. Szívesen azt mondta volna, hogy Herpi kedvence, de Herpi soha nem evett gombapörköltet, inkább ő szerette nagyon. De amikor ette, Herpi is boldog volt. Hallani lehetett a dumájából. A lények így függnek össze egymással. Láthatatlan szálakon kapcsolódnak össze. Érzéseikkel, hangulatukkal, gondolataikkal egy fel nem fogható, mégis létező egységet teremtenek, minden mindennel, melynek aztán végsősoron az Univezum nevet adják. A világ egyetlen egység. Összefüggő hálózat. Így van értelme az üzeneteknek is.

A résnyire nyitott ablakon madárcsicsergés szállt felé. Nem, ez még nem az, de már közel van. Aztán egy fekete, jelentős méretű, tavaszi légy döngött be a résen, hogy aztán lomha pályájának végén a gombák mellett kössön ki.

– Fúj, köpőlégy! – csapott oda a hirtelen kezébe kerülő kislábassal Klotild. Aztán persze le kellett takarítani az asztalt és a lábas alját is. Elég undorító volt.

Nekikezdett a gombának és várt.

De aznap nem jött jel.

Sőt, másnap sem.