Legalább ötvenen szorongtak a kis helyiségben. Az ajtó, melyen bejöttek, már bezáródott mögöttük, de a szemközti zsilip még nem nyílt ki.
– Ez így elég szűkös, senki se merjen fingatni! – szólalt meg valaki a tömegből.
Harsány nevetés tört ki, mely inkább a szorongásnak adott menekülési útvonalat, mintsem a felhőtlen jókedvnek.
Egy ideig nem történt semmi, de senki sem szólalt meg. Az úti cél, ahová az űrhajó elrepíti majd őket ismeretlen volt a számukra. Az ember pedig nem szereti az ismeretlent, pláne akkor nem, ha egy megszokott és kellemes dolgot kell kicserélnie helyette.
A hajók két hónapja érkeztek, éppen akkor, amikor a bolygó megbolondult. Néhány nap alatt egymást érték a katasztrófák. Vulkánkitörések, földrengések, cunamik és szélviharok tomboltak bármerre nézett az ember. Mintha a lábuk alatt eddig szunnyadó bolygó hirtelen felébredt volna, hogy vakaródzon egyet. Ekkor landoltak az első hajók. A semmiből jöttek és mentőmellényt nyújtottak a fuldoklóknak. Emberek voltak, de nem ebből a naprendszerből származó emberek. Normál körülmények között a találkozás csodálatos lett volna, így azonban ijesztő volt és zavaros.
A zsilipkamrában várakozással töltött percek összeértek és órákká váltak. A legtöbben leültek a padlóra. Többen szóba elegyedtek egymással, de sokan voltak, akik csak a hátrahagyott múltat siratták magukban. Végül is a teljes addigi életükről volt szó.
Újabb egy óra telt el. Néhányan dörömbölni kezdtek. Az emberek szinte bőrükön érezték a feszültséget.
– Kedves barátaim – jelent meg váratlanul egy idegen a zárt zsilipajtó előtt.
Szép nő volt. Csillogó, kedves mosolya megigézte a közelében állókat.
– Mikor megyünk már? – kérdezte valaki a tömegből.
– Nem sokára átszállhatnak a szállítóhajóba. Csak azért jöttem, hogy megnyugtassam magukat, nincs semmi baj. Minden a terv szerint halad.
Megkönnyebbült sóhaj morajlott végig a csoporton.
– Milyen hosszú lesz az út?
– Elég hosszú, de csak pár pillanatnak tűnik majd. Ne aggódjon semmin, minden ezerszer ki lett próbálva.
– És a gyerekek?
– A gyerekek általában sokkal jobban viselik el a folyamatot, mint a felnőttek, szóval inkább nekik kéne megkérdezniük tőlem, hogy „és a felnőttek?”
Többen felnevettek.
– Milyen lesz ott?
A nő arcán ragyogó mosoly jelent meg.
– Gyönyörű. Tudom, hogy ezt most nehéz elképzelni, hiszen itt kell hagyniuk szeretett bolygójukat, és mindent, ami eddig az életüket jelentette, de higgyék el, odaát ehhez képest egy csoda fogadja majd önöket. Nem tudom másként leírni: gyönyörű lesz. Azt mondják majd, hogy ennél nagyobb szerencse nem létezik a világon.
– Azt kötve hiszem – morgott valaki.
– Igen. Megértem, hogy így érez, de majd meglátja. Én nem ígérek semmit, csak azt mondom, amit tudok, és abban reménykedem, hogy ez mihamarabb be is bizonyosodik majd. Ne féljenek! Nincs miért.
– Maga is velünk jön?
– Én itt leszek végig a folyamat alatt. Nem engedem el a kezüket. Nem is tehetném. Maradok és úgy segítek, ahogy csak tudok. Csak remélem, hogy elég lesz…
– Elég lesz – mondta szelíden egy idősebb nő. – Maga már így is nagyon kedves velünk.
– Köszönöm! – bólintott felé a nő.
A zsilipajtó felől éles sípolás harsant fel. A tömeg izgatottan kapta fel a fejét.
– Ez mi? – kérdezte valaki idegesen.
– Semmi baj. Megkezdődött – mondta a nő kedvesen.
A sípolás megszakadt és néhány másodpercnyi süket csönd következett. Aztán a zsilipajtó egy villámgyors suhanással szélesre tárult. A bent állókat egy szemvillanás alatt szippantotta ki a vákuum, bele a jéghideg, tökéletes semmibe. Még csak nem is kiabáltak.
*
November 11. A kedvesség világnapja.
Úgy vélem, hogy a „legyél kedves” imperatívusza meglehetősen üres dolog, ha nincs mögötte valamiféle pozitív szándék. Az ember szemét módon is lehet kedves. Talán módosítani kellene a napot őszinte kedvesség világnapjára. Persze ki tudja, a hazug és üres kedvesség is lehet néha jó dolog. Bonyolult ez a téma kérem, már-már filozofikus.
Kérlek, olvasd el a lenti felhívást 2 percig tart fel téged:
Kedves Olvasóm!
Ahogy ígértem, fontos 2 percre kérem el az életed, mivel bizonyos értelemben ez egy fordulópont a Közösségi Író kezdeményezés/kísérlet számára.
6 éve írok szabadon és mindenki számára elérhetően a közönségnek, mint Közösségi Író. Ez a 6 év a következő termést hozta:
- 1.130-nál több novella.
- 3 színpadon jelenleg is játszott dráma (Egykutya – Popup társulat, Hőhullám – Liliom produkció, Interaktív – Szatmárnémeti színház), kettő további pedig készülőben;
- 2 regény (egy folytatásos: a „23-as iskola”, a másikat még nem látta senki, de hamarosan fogja);
- 3 kisregény;
- 1 film (hírek hamarosan)!
Ez kb. 3.500 oldalon fért el.
Ahhoz, hogy ezt mind megírhassam, olyan emberek támogatására volt szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ahhoz, hogy tovább írhassak, olyan emberek támogatására van szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ez a két perc erről szól. Kérlek, ha olvasol, olvastál vagy szívesen olvasnál még a jövőben, és emellett úgy véled, hogy a Közösségi Író léte egy életképes kísérlet, támogasd ezt a törekvést. Valójában minden azon múlik, hogy mibe teszünk energiát, pénzt, bizalmat és mit hagyunk elsorvadni.
A támogatásodért, ami egy könyv ára (4.500 Ft) egy ajándékot adok viszonzásul (egy 94 novellából álló, 340 oldalas gyűjteményt, melyet a 2020-as évben született 177 írásból válogattam ki). Én pedig megerősítést kapok, hogy a Közösségi alkotásnak van értelme, a közösségi támogatásnak van ereje, lehet így írni és élni.
Ha elég sokan gondoljuk így: neked egy könyv, az írónak az élet!
Előre is köszönöm és maradok íród:
Varga Lóránt
Közösségi író
