Két Nap

1.

A döntés hajnalra született meg benne, de reggelig nem szólt senkinek. Jobb, ha egy kicsit ülepedik az elhatározás. Felkelt a Tükörnap. Opálos fénye árnyékokkal szórta meg a tájat. Dobber felpislantott az égre. Akárki akármit állít, a Tükörnap soha nem sütött olyan erősen, mint az igazi.
Akárhogy is: idegennek érezte a Tükörnap fényét. Mintha optikai hazugságot látott volna, amikor felnézett. Persze az is volt. Talán azoknak a nemzedékeknek az emlékezete szüremkedett át hozzá, akik még egyetlen Nap alatt éltek.
A terv már legalább száz éve foglalkoztatta ez emberiséget, de mint mindig, az álmok előrébb jártak, mint az anyag. Aztán mégis eljött a nap, amikor bejelentették: a Tükörnap készen áll.
A sötét féltekén nem volt olyan ember, aki a befordítás pillanatában ne az eget nézte volna. Európa és Amerika persze összeveszett, hogy ki legyen jelen, amikor elsőként esik éjszakai napfény a bolygóra. Európa nyert.
Az emberiség 2150 környékére meglelte a fény veszteségmentes felhasználásának módszerét, az emberiség pedig elérte hőn áhított vágyát: végtelen mennyiségű energia állt rendelkezésre anélkül, hogy bármit vagy bárkit meg kellett volna semmisítenie hozzá. Egycsapásra tűntek el a hagyományos meghajtással üzemelő berendezések. A fény maradt az egyetlen üzemanyag, és innen egyenes út vezetett a Tükörnaphoz.
Az emberiség legnagyobb építményét harminc év alatt szerelék össze a Holdfelszínen. Hatalmas csarnokokat építettek erre a célra, melyekben csak mesterséges világítás adott fényt a munkálatokhoz. Ha csak egy halvány napsugár elérte volna valamelyik elemet, a közelben lévők nyomban megérezték volna a Nap felszínén uralkodó viszonyokat. A sötétben végzett harminc évnyi munka filozófiai elmélkedéseknek adott teret. Lám, a fény megszületéséhez sötétség kell, mondták a bölcsek, az emberiség fele pedig bár mélyen átérezte ennek a megállapításnak az igazságát, de semmilyen értelmes következtetést nem vont le belőle. Pedig jól tette volna, ha megerőlteti magát.
A befordítás 2301-ben következett be.
Dobber nagypapája annyiszor mesélt a befordítás napjáról, hogy Dobber sokszor már azt képzelte, ő is jelen volt az eseményen. Nagypapának éppen születésnapja volt, így jobban magáénak érezte az eseményt, mint bárki más. Tízévesen ő is, mint mindenki, aki a szerencsés oldalon tartózkodott, az eget nézte, és várta a fényt. A befordítás kilenc órát vett igénybe. A folyamat húsz percre meg is akadt, mivel a forgatást végző hajtóművek egyike rakoncátlankodni kezdett. Azonban aminek meg kell történnie, az meg is történik. A hajtómű magához tért, és a Tükörnap tovább növekedett. Az emberek lélegzetvisszafojtva bámulták az eget. Mintha egy millió évig tartó teljes napfogyatkozás ért volna véget éppen. Először csak a fényes sarló látszott, majd a forma kiflivé terebélyesedett, végül oválissá, majd teljes koronggá változott. Ekkor már nem lehetett egyenesen belenézni. Tényleg olyan fényes volt, mint a Nap. Első látásra mindenképpen. Az emberek tapsoltak, a világ ujjongott. Ettől a pillanattól kezdve a Föld, leszámítva egy átmeneti, fél óráig tartó, kékes árnyalatban ázó szürkületi időszakot, folyamatos fényárban úszott. A fény pedig energiát szolgáltatott, mely sok milliárd életet táplált.
Az élőlények nehezen szokták meg az új fényviszonyokat, ezért a sötétség lett az egyik legkelendőbb iparcikk. Szinte mindenki ragaszkodott a fénytelenséghez, de ez aligha volt probléma a Tükörnap nyújtotta előnyökhöz képest. Az emberek továbbra is éjszakának hívták azt az időszakot, amikor a Tükörnap világított, függönyeiket, sötétítő paneljeiket behúzták, és elhitették magukkal, hogy kint csak a hold sápadt fénye töri meg az égbolt nyugtató sötétségét.
A Hold soha többé nem sápasztotta fényével mohó gazdájának testét.
Sokan nem kedvelték a Tükörnapot. Nem tudtak megbarátkozni fényével, mely más volt, mint az eredeti Napé. Bár teljes értékű energiát biztosított, mégis sápadtabbnak tűnt. A Tükörnap alatt a világ opálos fényben úszott.
Dobber sem szerette a Tükörnapot. Ösztönösen viszolygott tőle. Most is örömmel figyelte, ahogy a második Nap fénye lassan halványulni kezdett a nyugati oldalon, és ezzel párhuzamosan valami élénk, valóságos fény nyiladozott tőle keletre. Hamarosan beköszönt a harminckét percig tartó szürkületi sáv. Így nevezték el a két nap közötti időszakot, amikor a félfény az úr. Ahol mindennek két árnyéka van, az egyik szürke, a másik kék, ahol az állatok még mindig azt hiszik, hogy végre beköszönt a sötétség, ahol az emberek még mindig érezik belül az állatot, ahol nincsenek színek, ahol felerősödnek az ösztönök és semmi nem az, aminek látszik.
Dobber lekuporodott a hatvanemeletes ház tetején. Jól látszott a Tükörnap fényes csíkja, mely a Föld fáradhatatlan forgása miatt egyre távolabb került tőle. Megvárja a Szürkületet, és csak akkor megy le a többiekhez. Ennyit ők is tudnak várni.

2.

Alig fél percet utazott a lifttel, és máris kilencven emelet mélyen volt. Az épület, hasonlóan a többi sarkköri építményhez, főként a föld hőjét hasznosította rendszereinek ellátásához. A Tükörnap itt csak kisegített. Dobber kilépett a folyosóra. A lift ajtaja szusszant egyet mögötte. Egy csapat diák viharzott el az orra előtt. Valószínűleg iskolába siettek. A föld alatt különös pontossággal tartották be a napszakok rendjét.
Jó itt északon, gondolta. Szabadabb, mit bárhol máshol. A világ szűkmarkúsága ezen a vidéken valahogy nem érvényesült. Az embereknek volt még mosolya az idegenek felé is, és a szavak még hordoztak egy kis kedvességet anélkül, hogy cserébe elvártak volna valamit. Ez volt a Sarki Övezet. Az ő hazája.
Szinte ráérősen sétált a megbeszélés helyszíne felé, pedig tudta, hogy egy tucat ember vár rá. A választ reggel hétig kellett megadnia, és ő nem akart semmit elkapkodni. Túl sokszor látta már, hogy az utolsó másodpercben fordulnak sarkon a dolgok, és indulnak el az ellenkező irányba.
Ahogy belépett a terembe, öt ember talpra pattant. Az ő emberei. Az ezredes ülve maradt, és csak szeme villanásából sütött a rendkívüli türelmetlenség. Úgy kell neki. Ha másért nem, már ezért megéri szerződéses katonának lenni.
– Pihenj! – parancsolta Dobber.
– Tehát? – kérdezte Ulbaaz Okkulan ezredes, és ő is talpra tornászta magát, ami nem kis teljesítmény volt ilyen tömeg mellett. Egy bizonyos rang fölött a katonák teste elfelejti, hogy mit jelent katonának lenni. Tisztelet a kivételnek. Okkulan ezredes nem tartozott közéjük.
– Rendben, vállalom, de ahogy mondtam, még két emberemet magammal viszem – válaszolt Dobber.
– Lehetetlen – ingatta fejét az ezredes.
– Akkor én sem megyek – vont vállat Dobber.
Csend lett.
– Jó – préselte ki fogai között a szót Okkulan.
– Jink és Zola! A többek lelépni!
Hárman azonnal az ajtó felé indultak. Dobber és két embere leült az asztal köré.
– Akkor kezdjük – mondta Dobber fahangon.
Az ezredes két lépést hátrébb lépett. Látszott rajta, hogy nem először beszél emberek előtt, és hogy élvezi, ha figyelnek rá.
– Uraim! Önök az M körzetbe mennek.
Jink és Zola a Föld talán minden szegletében megfordult már Dobber parancsnoksága alatt. Bizonyos értelemben világutazók voltak. A hír mindazonáltal megdöbbentette őket. Jink arca megnyúlt. Képtelen volt leplezni izgatottságát. Zola lopva Dobberre pillantott, hogy vajon az egyenruhás igazat mond-e. Igazat mondott. Az M körzetben, amennyire tudomásuk volt a világ állásáról, legalább száz éve nem járt senki. Senki olyan, aki nem ott született.
Dobber szája sarkában parányi mosoly villant. Ő is hasonlóan érzett, amikor öt órája elé tárták a tervet.
Az egyenruhás újra kiélvezte a megdöbbenés okozta néma pillanatokat, majd folytatta az eligazítást.
– Az önök feladata, hogy behatoljanak M-be, ott felvegyék a kapcsolatot Vencellel – itt az ezredes észrevehetően hezitált egy pillanatig –, akinek segítségével eljutnak majd a SAR-X üzemekbe. Hogy mi lesz ott a dolguk, arról kizárólag Dobber kapitány értesült. Belátására bízom, hogy mikor igazítja el önöket. Az akciót egy személyre terveztük, de mivel Dobber kapitány – itt a megzsaroltak undora ült ki az arcára – úgy döntött, hogy önöket is viszi, ezért a terv módosul. Az út első felét a maghálózaton teszik meg, míg az Észak Közép sáv alá nem érnek. Onnan a felszínen folytatják útjukat. Nincs információnk a területről. Használják leleményességüket. Mint azt Dobber parancsnoknak már elmondtam: nem biztos, hogy visszajönnek. Ezért csak akkor vállalják…
– Vállaljuk – mondta Zola. Ez a munka volt az életük, és minden bizonnyal ez lesz a haláluk is. Csak a mikor volt kérdéses.
– Rendben. Még ma indulnak.
Dobber az embereihez fordult: – 23.00-kor a B-magterminálon.
– Fegyverek? – kérdezte Jink.
– Bot, egy kézifegyver, semmi több. Polgári ruha, mindkét jelöléssel.
Szétszéledtek.

3.

A B terminál kihalt volt. Néhány unottképű gépkezelő lézengett a magányosan várakozó szerelvény környékén. A-tól C-ig a kormány és egyes hivatalok használták a terminálokat. A közönséges utazók a H jelölésű maghálózati szintet vehették igénybe. A B jelölésűt, mint a második legmélyebbre épített, és ezért a második leggyorsabb utazósebességre képes magvasúthálózatot főleg a hadsereg vette igénybe. Az A jelűt pedig olyan emberek, akikről szinte senki nem tudott semmit. Itt szállították szédületes sebességgel a SAR-Y és SAR-X vakcinákat is.
Jink és Zola már a szerelvény előtt várakozott, mire Dobber odaért. Zola sportot űzött abból, hogy megelőzze parancsnokát.
– Akkor indulás – intett a két embere felé Dobber, és belépett a járműbe.
A szerelvényt katonai jármű létére bárki összetéveszthette egy polgári járattal. Ez volt a cél. Leültek, és egymás felé fordították a fotelokat. A kapszula megindult beprogramozott célja felé. Van húsz percük a megérkezésig. Dobber újra elnyomott egy mosolyt. Jól ismerte embereit, és pontosan tudta, hogy majd szétveti őket a kíváncsiság.
– Akkor elmondanám, miről van szó.
– Jézusom, már azt hittem megnémultál – szakadt ki Jinkből.
– Mit tudtok M-ről? – folytatta Dobber ügyet sem vetve barátjára.
Zola megköszörülte a torkát.
– Főleg semmit. Nem lehet bejutni, és nem lehet kijutni. Ott gyártják és osztják szét a SAR-X és SAR-Y vakcinákat. Maximális biztonság, minimális esélyek. Stimmel?
– Stimmel. Ezért megyünk oda. Szabotálnunk kell a SAR-X gyárat, hogy lehetőleg soha ne legyen képes új szállítmányt szétküldeni.
Súlyos csönd nehezedett a kabinra. A B maghálózat szédítő, óránkénti kilencszáz kilométert meghaladó sebességét csak halk szuszogás jelezte, Dobber szavai viszont ágyúdörgésként zúgtak a fejekben. Milliók szenvedéséről, talán haláláról beszéltek.
– Biztos ez? – kérdezte Zola.
– Biztos. De okunk van rá. Nem is kevés.
Újabb csönd következett. Zola megnyomott egy gombot a karfán. A kabin oldalfalán képek jelentek meg. A tenger. Most úgy tetszett számukra, hogy a felszínen haladnak, mivel a jármű élő képeket közvetített fentről. Érezhető volt a feszültség. Eddig is vettek részt rázós küldetéseken, de soha nem volt bennük kétség afelől, hogy helyes, amit tesznek. Még akkor sem, ha – megesett néha – vér tapadt a kezükhöz. De most… Ha teszik a dolgukat, az egyenlő egy tömeggyilkossággal.
Dobber megköszörülte a torkát.
– Figyeljetek! Tudom, hogy rémisztő, amit kérek, de van oka. Nem vállaltam volna, ha nem hinnék benne.
Ebben bíztak a többiek is.
– Dédnagyi?
Dobber elmosolyodott. Igen. Többek között ezért kapta ő a megbízatást. A Dédnagyi miatt, aki még az M-körzetben látta meg a napvilágot. Dobber azon kevesek közé tartozott, akik M leszármazottként gondolhattak magukra.
– Ő is! Zola, mit tudsz a két vakcináról?
– Úgy érted a SAR-X és SAR-Y-ról? M-ben gyártják, ezért olyan védett az a terület. A Nap miatt kell, mindenkinek, aki valaha is a felszínre akar lépni. Ennyi.
– Majdnem ennyi – bólintott Dobber. Kinézett a tengerre. Hamarosan megérkeznek. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy pontosan fogalmazhasson.
Mesélni kezdett…

4.

Az emberek többsége szinte semmit sem tudott a két vakcináról. Azok, akik beleszülettek a két nap sütötte világba, már nem kérdezősködtek. Még azt sem tudták, hogy a vakcina honnan származik, és miért van belőle kettő. Jelentéktelen részletnek tűnt, holott minden ettől a két szertől függött.
Minden.
Azok, akik a Tükörnap előtt születtek, egyáltalán nem törődtek az M körzettel. Ez a terület is olyan volt, mint a többi európai régió. Élte szorgos, unalmas életét, és megpróbált gyarapodni amennyire lehet. Világszerte mindennaposak voltak a politikai feszültségek. Fel sem figyeltek arra, ha valahol erősebb csatározások folytak a pártok között. Ez a természet rendje, ez a politika természete. Ahol nincs harc, ott nincs is valódi politika. Az M-körzet – mely valaha egy különálló ország volt – azonban különbözött a többi területtől. Ők ugyanis komolyan vették a nézeteltéréseket. Véresen komolyan. A politikusok egymásra mutogattak, és a nép gyűlölni kezdte önmagát. Az érzelmek pedig veszélyesek. Ha egy politikus dühödt lett, a követőik is azok lettek, ha egy politikus vad lett, a mögöttük állók is azok lettek. Ha két politikus veszekedett, olyan volt, mintha óriás titánokat irányítottak volna maguk alatt. De erre senki nem figyelt. A titánok saját országukban küzdöttek egymással, folyatták vérüket, szürcsölték nyálukat dühtől habzó szájukon, és alig zavartak más területeket.
A Tükörnap első fényeivel azonban minden megváltozott. Két héttel az egész bolygóra átragadó lelkesedés és általános ünnepség lecsillapodta után megjelentek az első betegek. Kezdetben átmeneti allergiának tűnt az egész. Enyhe bőrviszketés, idegi kimerültség. Az orvosok kenőcsöket írtak fel, és azt javasolták, hogy elsötétített szobában aludjon mindenki, míg meg nem szokja a folyamatos világosságot. A tejfehér színű kiütések – tejfoltoknak nevezték el őket – azonban nem akartak szűnni, sőt, elterjedtek a testen nagy, sápadt területeket hagyva maguk után. A bőr hamarosan úgy nézett ki, mint egy napszítta rongydarab. De ez csak a kezdet volt. A tejfoltok hamarosan viszketni kezdtek, és aki hozzájuk ért, többé már képtelen volt elviselni a fájdalmat. Voltak, akik szó szerint megnyúzták magukat, csak hogy szabaduljanak a kíntól. A tudósok végezték a dolgukat, megnyugtatták a lakosságot. Akik túlzott érzékenységgel reagálnak a fényre – mondták –, sajnos a Tükörnap áldozatai lehetnek, de a többieket ez a probléma nem érinti. Úgy tűnt, igazuk van. Alig betegedtek és haltak meg többen a napfoltok miatt, mint egy átlagos influenzajárványtól. A világ fellélegzett. Túl korán.
Talán a Hold fényében, talán magában a sötétségben volt valami, amire szüksége volt az emberi szervezetnek. Hamarosan kiderült, hogy nem csak a fény táplál, a fénytelenségre is szükség van.
Fél év elteltével a tejfoltok újra megjelentek. Most már mindenki testén. Alig volt kivétel. Még élénken emlékeztek az első áldozatok kínjára, így általános pánik tört ki a bolygón. A tudósok tanácstalanok voltak. Felmerült a Tükörnap felrobbantásának lehetősége is, de mivel senki nem tudta, hogy ezzel visszahúzódik-e a betegség, inkább elvetették az ötletet. Egyébként is: túl sokba került, és nagy haszna van. Sokan a világvégét látták befordulni az emberiség utcájába.
De nem így történt. M-ben, a régi Európa szívében, kifejlesztették az ellenszert. Rögtön kettőt is.
A két vakcina eltért egymástól. A SAR-X meghatározott ideig, megközelítőleg egy évig adott védettséget a fénytől. A másik – SAR-Y – egy egész életre immunitást adott.
Aki az örök gyógyírt választotta, annak fakulni kezdett a bőre. A tejfoltok tovább terjedtek, de nem viszkettek többé. Két hét leforgása alatt a beoltott személy, függetlenül eredeti bőrszínétől, tejfehérré vált.
Az éves védelmet nyújtó vakcina ellenben teljesen megszüntette a foltokat, melyek azonban a gyógyszer hatásának gyengülésével újra megjelentek. M-ben az egyik párt a SAR-Y, a másik a SAR-X gyártását szorgalmazta. A titánok harcba indultak, és az országban polgárháborús viszonyok bontakoztak ki. A vakcinák formuláját – bármennyire is kérte a világ – nem adták ki a kezükből. Egy kettévált, önmagával harcban álló ország kezében volt a világ sorsa. A rettegő, halálfélelemben vergődő emberiségnek szüksége volt a szerre, ezért tárgyalni kezdtek mindkét féllel. A tárgyalások eredményre vezettek. Hamarosan a két párt egymástól függetlenül gyártani és forgalmazni kezdte a vakcinákat. Ki-ki a magét. A világ pedig, függően attól, hogy kivel állt tárgyalásban, hozzájutott a túlélés eszközéhez.
Hamarosan kiderült, hogy a két gyógyszer nem keverhető egymással. Aki a SAR-X-et kapta meg, soha többé nem kaphatott SAR-Y-t, és fordítva. A világ tehát alig három hét alatt két félre oszlott: Tejfehérekre, és Színesekre.
Voltak körzetek, ahol a lakosság túlnyomó része egyféle vakcinát kapott, de voltak olyan övezetek, különösen az északi és déli sarkoknál, ahol az arány majdnem ötven-ötven százalékra módosult. Ennek akkor még nem tulajdonított jelentőséget senki. A túlélés volt a cél, és ez minden egyéb szempontot a háttérbe szorított. Az emberiség színtérképének átrendeződése látszólag csak átmeneti kényelmetlenséget okozott. De az emberek, mint általában mindenben, ebben is tévedtek. A vakcinák megosztották a világot. Öt éven belül mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a tejfehérek és színesek nem képesek közös utód nemzésére. Tejfehér csak tejfehérrel, színes csak színessel lökdöshette át az emberiséget egy újabb generációba.
Az emberiség kettéhasadt.
M-ben tovább termelték a vakcinát. A politikusok és a mögöttük álló, engedelmeskedő tömegből gyúrt titánok mérhetetlen önzésükben a gyógyszer mellé haragot, gyűlöletet is adtak, a világ pedig a gyógyszerrel átvette ezeket az érzelmeket is. Azokon a területeken, ahol csak tejfehérek voltak, nem volt különösebb probléma, de a megosztott részeken hamarosan éles ellentét fejlődött ki a két emberszín között. Fehér csak fehérrel érintkezett. A színesek is közelebb költöztek egymáshoz. Ők is titántestekbe tömörültek és egymásnak feszültek. Egy generáció múltán a világ, éppúgy, mint korábban M, élesen két félre szakadt. Ettől csak az Északi és Déli Sarki Övezet tért el, ahol az emberek valahogy képtelenek voltak túlságosan megvetni egymást. Sőt. A sarkokon élt még néhány olyan ember, aki egy vakcina mellett sem tette le a voksát. Ők földalatti városokban laktak, és soha nem léptek a felszínre. Boldogok voltak és főleg szabadok.
M, a világ sikeres megosztása után, bezárta kapuit. Elkülönítette magát környezetétől, hűvös erődjébe vonult, és nem adott életjelet magáról, leszámítva a vakcinák rendszeresen érkező szállítmányait. A körzet a feledés és legendák homályába burkolózott. A következő generáció már alig tudott róla valamit. Mesék, fantasztikus történetek keringtek róla. Új Atlantisszá vált, mely létezik, de megközelíthetetlen, ahol óriások élnek, ahol a halandók számára nem jut elég hely. M volt a Vakcinák Földje.
És a régmúlt elfelejtődött.

5.

– …A világ pedig, mint egy magára hagyott kazán, robbanásig feszült. Jól tudjuk, hogy az utóbbi években felszaporodtak a SAR gyilkosságok, és a megkülönböztetés egyéb erőszakos formái. – Dobber lekapcsolta a kabin falára kivetített fényeket.
– Gondolom, mindezt a dédnagyidtól tudod – sandított rá Zola.
– Ő még fiatalon M-ben élt, de ezt az eligazításon mondták.
– Miért kell a SAR-X termelést megszüntetni? – kérdezte Jink.
Ő és Dobber színesek voltak. Hármuk közül csak Zola volt tejfehér.
– Hogy lehetőségünk legyen a SAR-Z-re.
– Nem értem.
– A Sarki Övezetben kifejlesztettek egy új gyógyszert. A SAR-X és SAR-Y alapján. Nem ismerem a részleteket, de a lényeg, hogy egyformán hat a színesekre és a tejfehérekre. Képes megszüntetni a különbségeket. Állítólag halványabb lesz az ember tőle, de ennyi.
– És az utódok? – kérdezte Zola.
Fent északon, mely most már sok száz kilométerre maradt a hátuk mögött, színes barátnője volt. Egy barna bőrű lány. A világnak csak ezen a pontján tartották elfogadhatónak az efféle kapcsolatot.
– Mi van velük?
– Ha két halvány összeteszi, amije van…
– Ja, úgy! Igen, lehetnek utódok.
Zola bólintott. Arca pirosba borult. A tejfehérek könnyen elpirultak.
– Miért kell leállítani a SAR-X termelést? – kérdezte Jink. – Egyszerűen piacra kell dobni az új vakcinát.
– Nem engedik!
– Kik?
– M és mindazok, akik tőlük rendelik a vakcinát.
– Tehát a világ.
– Nagyjából.
– De miért nem?
– Talán a lendület lehet az ok, ami egy irányba tereli a dolgok mozgását. A politika többnyire nem racionális – vont vállat Dobber.
– De hát ezzel megoldódna a probléma.
– A probléma most is meg van oldva. Úgy tűnik, hogy ez mindenkinek jó így.
– Leszámítva minket – bólintott hidegen Zola.
– Pontosabban azokat, akik minket küldtek. A terv egészen egyszerű. Valahogy bejutunk M-be, találunk egy SAR-X üzemet, és megtesszük, amit megkövetel a haza. Azért a SAR-X a célpont, mert egyszerre jóval több embert lehet a SAR-Z-vel beoltani, ha az X-ből hiány lesz. A kormányok tehetetlenek lesznek. Még M sem ugrálhat, bár nem tudhatjuk, hogy milyen eszközeik vannak.
A jármű lassítani kezdett. Dobber feltápászkodott.
– Nem mehetünk tovább a maghálózaton. Leszámítva az A-maghálózati szintet, M-be nem visz a föld alatt út.
A szerelvény megállt. Mintha el sem indultak volna. A terminálon itt is unatkozó katonákat láttak. Az Észak Közép Övezet bevándorlási tisztje egy pillantásra sem méltatta őket. Mindennaposak voltak az északról jövő katonai szerelvények, és a két övezet soha nem állt egymással ellenséges viszonyban. A feszültségek már régen nem földrajzi határvonalak mentén húzódtak: a szivárvány elemei vesztek össze egymással.
Beszálltak egy gyorsliftbe.
– Furcsa, hogy mennyire meleg van errefelé – kanyarította hátára hátizsákját Jink.
– Kerítsünk egy járművet.

6.

A felszínen pezsgett az élet. Eltérően a Sarki Övezettől, itt egymást érték a járművek. A járdákon emberek andalogtak, többnyire tejfehérek. Jink halványan elhúzta a száját. Benne is éltek a zsigeri előítéletek, és nem volt boldog, ha sárgásbarna arcbőre messziről kitűnt a tömegből.
Rövid keresgélés után rátaláltak egy SOLCAR kölcsönzőre. Az eladó ragaszkodott ahhoz, hogy részletesen bemutassa a kocsit. Buzgó volt, vagy félt, hogy kirúgják. Nem ellenkeztek. Jobb kerülni a feltünést.
– Merre? – kérdezte Zola, miután beültek a „túracélokra is alkalmas” járműbe. – Mehetünk terepre is.
Nevettek.
– Erre – hajolt előre Dobber, és a koordinátákat átdobta az autó rendszerére.
A kocsi kilendült az útra. Eleinte lassan haladtak. Körülöttük száz méternél is magasabb tű alakú házak magasodtak, melyek mesterséges szőrszálakként borították be a bolygó felszínét. Később jóval magasabban haladt a sztráda, és nőtt a sebesség. Ilyen viszonyok mellett már csak a szőrszáltakaró folyton ismétlődő ritmusát lehetett békésen megfigyelni.
– Milyen lesz M? – bámult ki az ablakon Jink.
Különös hangulatba kerültek – talán az úti cél miatt.
– M nem tartja a kapcsolatot a külvilággal. A pontosan érkező vakcinaszállítmányok az egyetlen jelei annak, hogy még van élet a területen.
– Tulajdonképpen miért zárták el magukat a külvilágtól?
– Senki nem tud semmit. Állítólag azért, mert a két tábor úgy döntött, élet-halál harcot vív egymással. Mint gladiátorok az arénában, rómaiak nélkül. Aki túléli, hazamehet. Leszámítva, hogy már eleve otthon van.
– Ostobaság. Egy csoport sem csinál ilyet – mordult fel Jink. – Egy háború mindig véget ér, amikor az egyik győz. Soha nem irtanak ki mindenkit az ellenségből. Akkor nem lenne kin uralkodni.
– Mégis ezt akarják. Ne feledd: ők találták fel az ellenszert. Nélkülük a Földön már alig lenne emberi élet. Akik képesek arra, hogy megmentsék világot, azok arra is képesek, hogy puszta kézzel, foggal és körömmel marcangolják szét egymást némi véleménykülönbség miatt. A zsenialitás együtt reggelizik az eszelősséggel.
– Azért bent sem mindenki zseni és bolond egyszerre – legyintett Jink.

7.

Több órája utaztak már. Az autó céltudatosan tört dél felé. Alattuk embermilliók élték életüket. Unalmas órák teltek el esemény nélkül.

8.

– Lassulunk – jegyezte meg Jink.
Dobber kipislantott az ablakon. A Tükörnap sápatag sugarait ezer felé szórták a házak fém- és üvegfelületei. Úgy játszottak a fénnyel, mint szél a homokszemekkel. A Tükörnap igenis hazudik – gondolta Dobber –, a valóságot hazudja. A kocsi fele tempóra lassult. A műszerfalat utánzó, sima felületen egy üzenet tudatta velük, hogy a kívánt cél nem teljesíthető, mivel a megadott koordinátákon egy épület áll, de amennyiben megfelel, húsz méteres eltéréssel képes teljesíteni a betáplált koordinátákat. Jóváhagyták a módosítást.
Egy forgalmas utcán szálltak ki, mely semmiben sem különbözött attól, ahol pár órával korábban beszálltak. A világ már csak ilyen kiszámítható. Az égig érő házak tövében emberek nyüzsögtek. Érezhető volt a középövezeti légkör. Alig láttak színes embert az utcán.
– Kezdem magam rosszul érezni – dünnyögte Jink.
Dobber az órájára pillantott.
– Innen gyalogolunk – mondta, és céltudatosan gyalogolni kezdett.

9.

Amikor az ember hatalmas épületek tövében jár, óhatatlanul kicsinek érzi magát, gondolta Dobber. Még akkor is, ha tudja, hogy ő építette fel mindazt, ami föléje tornyosul. Így válik automatikusan a teremtmény uralkodóvá, és az alkotó kiszolgáltatottá. Persze mindenhez hozzá lehet szokni. Az emberek is megszokják a hangya létet, sőt, jól érzik magukat benne. A Sarki Övezetben nem voltak ekkora házak. Ott még megpróbálták saját méreteiket újraalkotni az emberek, feltéve, hogy hatvan emelet még emberi léptéket mutat.
A Tükörnap, mely átmérőjében háromszorosa volt a valódi Napnak, rezzenéstelenül szórta fényét. Egy órán át gyalogoltak, mire útjukat állta egy jobbra és balra is a végtelenbe nyúló összefüggő épület.
– Ez a határsor – mutatott előre Dobber.
– Miért nem jöttünk eddig a kocsival? – dőlt izzadtan egy kirakatnak Zola.
– Jobb ez így – vakkantotta Dobber, és ezzel le is zárta a vitát. Az előttük terpeszkedő szalagházra mutatott: – Ez az.
– Mármint? – kérdezte Jink, és nyakát kitekerve felfelé pislogott.
– A tömb mögött van a határ.
– Hogyan jutunk át? Erővel?
– Művészettel – vigyorodott el Dobber, és elindult a tömb legközelebbi bejárata felé.

10.

Egy szálloda halljába léptek.
– Kívánnak valamit? – kérdezte a recepciós, miközben egy londiner robot siklott szolgálatkészen mögéjük.
– Más övezetből jöttünk – közölte vele Dobber. Zola elnyomott egy mosolyt. Dobber kiválóan adta az ártatlant. Komoly színészi képességekkel rendelkezett.
– Hogyne. Szobát szeretnének? – kérdezte a nő. – Gondolom kettőt tette hozzá, nem tudván leplezni undorát, hogy két színessel beszélget. Szavait inkább a háttérben álldogáló Zolahoz intézte. Ezen a vidéken már nem alszanak együtt színesek és tejfehérek.
– Hármat, ha lehet.
– Hogyne!
A recepciós sima mozdulatokkal terelgette a kijelző értékeit.
– Olyan szobára lenne szükségünk, ami a másik oldalra néz – vetette közbe Dobber nemtörődöm hangon.
A recepciós elképedve nézett fel rá: – Úgy érti, hogy a síkságra?
– Pontosan. Van ilyen szobájuk?
– Nagyon kevés. Senki nem szeret a síkságra nézni. Lehangoló, sőt, egyenesen depresszióssá tesz. A szálloda azon dolgozik, hogy minél kevesebb hátra néző szobát kelljen kiadnunk. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Voltak ügyfeleink, akiknek kezelésre volt szüksége egy éjszaka után. Ha azért kérnek ilyen szobákat, mert spórolni akarnak, akkor meg kell nyugtassam önöket, hogy a befelé néző lakosztályok is pontosan ugyanannyiba kerülnek, persze…
– Higgye el, mi kifejezetten élvezni fogjuk a kilátást. Ezért jöttünk – mosolygott barátságosan Dobber. Készakarva nem vett tudomást arról, hogy a nő leginkább Zolahoz beszél. – Képeket szeretnénk készíteni a síkságról. Fotósok vagyunk.
– Ó, művészek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a recepciós. – A művészek mindig furcsák. Mások. Nagyon mások. Kilenc ilyen szobánk van. Odaadom a száztizedik emeleten lévőket. Onnan remek kilátás nyílik a semmire.
– Lejjebb nincs? A perspektíva miatt.
A recepciós matatott egy kicsit az előtte lévő terminálon.
– De, van egy szoba hatvanötödiken is, és kettő a hatvanhetediken.
– Kivesszük őket két hétre. Előre fizetek – bólintott Dobber.

11.

Kinyitották az ablakot. A hatvanötödik emelet is elég magasnak tűnt, de ezzel most még nem foglalkoztak. Tátott szájjal bámulták a látványt. Előttük tökéletes, rezzenéstelen betonkopárság húzódott a horizontig. Egyetlen kiszögellés, épület vagy növény sem törte meg a teret. Borzongató, és mélységesen lehangoló élmény volt.
– Már értem a recepcióst, ez szörnyen nyomasztó – bólintott Zola.
Még percekig álltak mozdulatlanul az ablak előtt.
– Be kell szereznünk néhány dolgot – törte meg végül a csendet Dobber.

12.

A Tükörnap utolsó óráit vásárlással töltötték. Élelmiszert, hátizsákot és egyéb túrához szükséges eszközt szereztek be egy közeli áruházban. Elmúltak már azok a korok, amikor otthonról kellett cipelni mindent. Jink vezette a társaságot. Mászásban ő volt a főnök. Akkor értek vissza a szállodába, amikor beköszöntött a Szürkület, és a valódi Nap végre átvette az égbolton kiérdemelt helyét.
– A következő Szürkülettel indulunk – adta ki a parancsot Dobber, majd leheveredett az ágyra és percek múlva már aludt is.

13.

A leereszkedés nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt kitervelték. Meg kellett oldani, hogy távozásuk után az ablak bezáródjon, de kívülről is ki lehessen nyitni, ha esetleg lesz szerencséjük visszatérni. Zola oldotta meg a problémát egy a szobában elhelyezett álcarobottal, mely a programozás után felugrott a plafonra, beült az egyik sarokba és láthatatlanná vált.
– Csak nem pókhálózzák ki naponta a szobát – dünnyögött elégedetten Zola a kémberendezés hűlt helyét bámulva.
Jink kezdte a mászást. Egy acéltüskét lőtt az ablak alá, majd átlépett a párkányon. Őt Dobber követte. Amikor már Zola is a falon volt, az eddig láthatatlan robot előlendült a sarokból és bezárta az ablakot.
– Csak ügyesen a takarítónénikkel – intett Zola, és ereszkedni kezdett a többiek után.
A mászás két órán át tartott. Semmi sem zavarta meg őket.
– Szép kis túra volt – nézett fel a falra Jink. – Remélem, felfelé is kifáradunk majd.
Az ablakig kúszó szegek sora valahogy megnyugtatta őket. Ha lesz rá lehetőségük, itt visszajuthatnak.
– Akkor…gyerünk – mondta Dobber, hátára kapta a zsákot és elindult.

14.

A síkság betonból volt. Mintha soha nem érte volna eső, a felszínt öt centis porréteg fedte, mely minden egyes lépésnél úgy háborgott, mint egy sértés a mimózalelkűek világában.
– Követni nem lesz nehéz minket – nézett vissza Zola.
– Előre nézz! – parancsolta Dobber.
– Miért? Megbotlok valamiben?
Jink felnevetett.
Három órai gyaloglás után néztek vissza ismét. Az égig érő házak már nem értek az égig, és előttük sem zavarta meg semmi a látóhatár egyhangú vonalát. Dobbernek olyan érzése támadt, hogy ők hárman a legfeltűnőbb teremtmények a világon. Mint három véres folt a végtelen hómezőn. Kényelmetlenül érezte magát.
– Legalább szürkében vagyunk – mondta Zola. Őt is hasonló gondolatok kerülgették.
Tíz óra gyaloglás után a hátuk mögött alig észrevehető parányi csíkká zsugorodott a város. A Szürkület itt valahogy sokkal gyorsabban jött, mint a városban. A világ egy csapásra váltott kékes árnyalatba. Az ég szürkéskékbe hajlott, de legnagyobb meglepetésükre a beton is hasonló színben sugárzott. Homogén kék fény vette körül őket. Az irányok elvesztek, a horizont eltűnt.
– Megállunk, tegyétek ki az érzékelőket – mondta Dobber, és az órájára pillantott. Az irány megfelelő volt, de ilyen körülmények között nem mehetnek tovább. Pihenniük is kell. Felállították a sátrat. Dobber a látóhatárt fürkészte. Jink és Zola gyakorlott mozdulatokkal tették a dolgukat, de érezhető volt a belőlük áradó bizonytalanság. A sátrat a beton színéhez hangolt álcatakarókkal borították. Emberfia nem volt, aki észrevehette őket, hacsak nem lép egyenesen a sátruk közepébe.
Nehéz álmokkal küzdötték át magukat a következő Tükörnap keltéhez.

15.

Monoton gyaloglásuk második napja is eltelt. A Tükörnap leáldozóban volt. Szemmel is jól lehetett látni a Szürkület közelgő kékes sávját.
– Megállunk! – jelentette ki Dobber.
Jink hálásan dobta le magáról a hátizsákját. Egy pillanat alatt felállították a sátrat, és behúzódtak a folyton felkavarodó por elől.
– Ez mi? – kérdezte Zola.
Kezében önmelegítő fólia volt, annak hajtásában egy leves melegedett éppen.
– Mi mi? – nézett rá Jink.
– Nem érzitek?
Dobber kivette szájából a kanalat.
– Érzitek? – kérdezte Zola. – Tompa remegés.
Igaza volt. A föld, a sátor, a benne lévő tárgyak alig észrevehetően rezegtek, mint egy hangvilla. Dobber megjegyezte magában, hogy Zolanak különös érzéke van a megfigyelésre. Ha ő nem szólt volna, akkor ezt se Jink, sem ő nem veszi észre. De így, a rezgés feltűnővé vált.
– Talán magvasút – jegyezte meg Zola.
– Azért én megnézem – négykézlábolt a sátor ajtajához Jink. Felhúzta a zipzárt, és félrehajtotta a hajszálvékony ponyvát. – Valami van kint – szólalt meg fojtott hangon.
Dobber és Zola is mellé kúszott.
Kint a Szürkület még tartotta magát. Nem látszódott a horizont, az ég pontosan olyan színű volt, mint a beton. Egyetlen kivehető formát láttak csupán. Egy aprónak tűnő tárgy volt a horizonton, mely azonban pokoli sebességgel növekedett.
Dobber visszahúzódott, és kezében látcsővel tért vissza.
– Mit látsz? Mi ez? – kérdezte Zola.
– Nem tudom, de iszonyatosan gyors – mondta Dobber pár másodperc csend után.
Nemhogy a menekülésre, de a meglepetésre sem volt idejük. A tárgy néhány pillanat alatt óriásivá vált, majd melléjük ért. A legalább százötven méter magas és kétszáz méter széles sötétkék tömb zajtalanul száguldott el tőlük ötven méterre. Bőrükön érezték a tömegét, és a szelet, mely az iszonyatos sebesség miatt megcsapta arcukat. A sátor ponyvája félrelebbent. Jink halkan sikoltott, de mire valóban felfogta volna, hogy halálos veszélyben vannak, a tárgy már messze járt.
– Ez mi a jószagú büdös fene volt? – horkant fel Zola.
– Valami, amit éppen csak megúsztunk – dünnyögte Dobber. – Mostantól őrt állunk.

16.

További három napig gyalogoltak a poros pusztaságban. Nyomuk egészen a látóhatárig jól kivehető volt. Nem tehettek ellene semmit. A legközelebbi szél – ha egyáltalán fúj erre valami – majd egyenget rajta egy kicsit.
– Mintha egy rikító jelzőtáblát lengetnénk a fejünk felett – mondta Zola savanykás mosollyal az arcán.
– Látok valamit – szakította félbe Jink, aki apró, ám annál hatékonyabb távcsővel pásztázta az előttük elterülő pusztaságot. A többiek is a látcsöveik után kaptak. Valóban, a horizont mintha egy csíkban kissé megvastagodott volna. Nem álltak ki belőle a felhőkarcolók megszokott fémszőrszálai, de egyenetlen felülete épületekről tanúskodott.
Nagyobb tempóra kapcsoltak, és mire újból beköszöntött a Szürkület, már jól kivehetők voltak a körvonalak. Összefüggő fal, rajtuk ósdi antennák őserdeje meredezett.
– Minek ennyi antenna? – suttogta Zola. – Nincs ezeknek otthon kábel? – Nem tetszett neki, amit lát. Nem félt tőle, de valahogy mégis rossz érzése támadt.
– Elég alacsony házak – mondta Jink. – Nem építkeznek magasra. Ez vagy azt jelenti, hogy elég helyük van, vagy azt, hogy nagyon kevesen vannak.
– Majd meglátjuk. A következő Szürkületben megyünk be – jelentette ki Dobber.

17.

Egész nap az álcák alatt várakoztak. Az előttük elterülő városban semmi nem mozdult. Az ég tiszta volt. Nem láttak magasban suhanó járműveket. Még az antennák sem mozdultak, pedig ha ez a város is a napenergiát hasznosítja, mint a bolygón mindenki, akkor a napgyűjtő elemeknek apránként fordulnia kellene a fénnyel.
A Szürkület beállta előtt négy órával indultak el újra. Gyakran megálltak, látcsövükön ellenőrizték az előttük növekvő várost. Csak a mérhetetlen számú antennán döbbentek meg újra és újra. Életnek, mozgásnak még csak nyoma sem volt. A Tükörnap pállott fénye már közeledett a nyugati horizonthoz. Nemsokára itt a Szürkület.
Akkor értek a falak tövébe, amikor a kékség átvette rövidke uralmát minden szín felett. Futólépésben haladtak a fal mellett, de nem találtak kaput, bejáratot, vagy rést, melyen bejuthattak volna. Jink megállt, hogy elővegye hátizsákjából a mászáshoz szükséges eszközöket.
– Mászunk?
– Mászunk! – bólintott Dobber.
Jink kinézett egy alacsonyabb falszakaszt, ahol kevesebb antenna volt, és belőtte az első pecket a falba. A húsz méter magasságot alig tíz perc alatt tették meg.
Egymás mellé hasalva nézték az alattuk elterülő M-et.
A házak alacsonyak voltak. Egyszerű, már-már puritán tervezésük nem adott fogódzkodót a szem számára. Az utcákon ellenben volt élet. Ismerős járművek robogtak alattuk, a járókelők öltözékei sem tértek el attól, amivel a világ bármelyik pontján találkozhattak volna. Egy teljesen szokványos város tárult a szemük elé.
– Akár otthon is lehetnénk – mormogta Zola.
– Azért nálunk többen vannak – jegyezte meg Jink.
Egy biztos: valami egész másra számítottak.

18.

– Várunk! – jelentette ki Dobber. – A következő Szürkületben megyünk le. Zola, addig találj egy jó helyet az ereszkedéshez.
Zola bólintott, hátrébb kúszott, hogy az utcáról ne vehessék észre, ha feláll.
A tető villámgyorsan kelt életre. Egyszerre mozdult minden antenna. Mintha szél fújt volna. Az oszlopok, tányérok megdőltek, majd az alattuk félresikló résen át visszahúzódtak a tető belsejébe. Néhány másodperc alatt csak a kopár beton maradt.
– Ez mi a fene volt? – hördült fel Jink.
– Nekem ez nem tetszik – húzódott sietve hátra Dobber is a párkánytól, majd felpattant. – Megyünk! Most!
Jink bólintott, előhalászta hátizsákjából a mászóvasakat és a kötelet. A háztető széléhez futott, oda, ahol az utcafront találkozik az arra merőleges sikátorral.
– Itt megoldható – nézett hátra.
– Gyerünk!

19.

Egy oldalsó bejárat előtt érték el a talajt. Jink beállt az ajtóba. Ha valaki kinyitja, vele találkozik elsőként. Akkor majd eldönti, hogy mi legyen. Hőn remélte, hogy az illető köszönni és nem kiabálni fog.
Az ajtó azonban zárva maradt.
Dobber kimerészkedett az ház sarkáig.
A Tükörnap kék fénye összemosta a színeket.
– Nincs adat – jegyezte meg Zola, bizonytalan hangon.
Dobber ellenőrizte a saját kapcsolatát. Zolának igaza volt. Bárhol jártak a bolygón, az adathálózat minden pillanatban rendelkezésükre állt. Soha nem dolgoztak nélküle. A kapcsolat azonban most vak volt. Létezett ugyan, és az alapértékek el is érkeztek hozzájuk, de tőlük nem jutott ki semmi. Csak hallgatni tudtak, beszélni nem. Márpedig aki egy adathálóban nem kérhet adatot, az szinte nem is létezik.
A francba, gondolta Dobber, de ügylet arra, hogy ne látszódjon semmi az arcán.
– Kifelé nem megy semmi – bólintott Jink. – De ma nem lesz szükség esernyőre, ez biztos.
Dobber elmosolyodott. – Jó, akkor így játszunk tovább.
– Megyünk? – kérdezte mögötte Zola.
– Nem. Nézd! Eltűnt mindenki – biccentett Dobber az utca felé. Amióta visszahúzódtak az antennák, rossz érzése nem múlt el.
Az utca egy csapásra vált üressé. Mintha néhány perccel ezelőtt nem tapostak volna egymás sarkára a járókelők.
– Valami nem stimmel – csóválta fejét Jink.
Nem csak az élők tűntek el. Síri csend honolt a falak között is.
– Hol vannak? – kérdezte Zola.
A hátuk mögött megmozdult valami. Sarkon perdültek. Takarítórobot száguldott ki a ház egyik alsó csapóajtóján, szélsebesen zúgott el mellettük, és már-már komikus módon kapkodva kezdett söpörni a ház előtti járdán.
– Jesszusom! – ingatta fejét Jink. – Majdnem lecsaptam.
– A tető! – nézett felfelé Dobber.
A háztetőkön újra tüskerengeteg meredt az ég felé. Valamikor előbújtak az antennák.
A Tükörnap első sugarai sepregetni kezdték a magasabb ablaktáblákat.
– Várunk.
Néhány perc múlva a mesterséges nap jótékony árnyékba borította az eddig kék derengésben ázó sikátort. Negyedóra múlva jelent meg az első ember. Egy nő volt. Mellette egy rozoga, északon is divatos kutya billegett. Aztán egy idősebb férfit láttak a távolban. Egy autó is feltűnt a színen. Az utca újra benépesült. Nem voltak annyian, mint a szürkület alatt, de így is zsúfolt volt az utca.

20.

– Turisták vagyunk – nézett Dobber a társaira.
– Errefelé vannak turisták? – kérdezte Jink.
– Ha nincsenek, akkor improvizálunk.
Kiléptek a sikátorból. Két utcányit haladtak észrevétlenül.
– Megy ez! – súgta Jink.
– Állj! – kiáltotta mögöttük egy férfi.
Azonnal megálltak. Ha futsz, gyanús vagy, ha kedves vagy, megúszhatod. Futni, ütni később is lehet. Dobber fordult meg először.
– Segíthetünk valamiben? – kérdezte segítőkészen.
Dobber előbb érzékelte az ütést, mint ahogy az megtörtént volna. Ha elégszer támadják meg az embert, pusztán a támadó testtartásából is ki lehet találni, hogy mire készül. Testét oldalt döntötte, hogy kitérjen a csapás elől, kezével kinyúlt, hogy az adott pillanatban megragadhassa a fegyvert tartó kezet. A botszerű eszköz elsuhant mellette, de jóval távolabb, mint ahogy arra számított. Ekkor fogta fel, hogy az ütés nem őt vette célba, hanem Zolat. Zola is kitért a csapás elől, de nem kellett visszatámadnia, Dobber már intézkedett. A rendőr megtántorodott, amint támaszkodó lábának térdhajlatát elérte Dobber bakancsa, majd elterült.
Szó nélkül futni kezdtek. Hátuk mögött fülsiketítő sípszó harsant, mely olyan erővel szólt, hogy Dobber ösztönösen füléhez kapta a kezét. Befordultak egy sarkon. A második támadás egy kapualjból érkezett. Középkorú férfi ugrott rájuk. Lendületével lekaszálta lábáról Zolat, aki azonnal továbbhemperedett, és egészen az utca közepéig dobta a férfit. Zola talpra ugrott, de nem volt ideje rendesen körülnézni. Egy fiatal pár rohamozta meg őket. Dobber megsuhintotta a zsákjából előkapott gravitációs botját. Ez és egy pisztoly volt az egyetlen fegyverük. A bot egyszerű, de hatékony eszköz volt. Akit eltaláltak vele, hirtelen saját testsúlyának ötszörösét érezte meg. Mintha egy szekrény esett volna rá. A támadó pár férfi tagja feltűnő gyorsasággal szökellt el az ütés elől. Dobber csak hivatásosoktól látott ilyen reflexeket. Újra ütött, de most már sokkal gyorsabban. A bot a nyakszirtjén találta el a férfit, akit meglepett ugyan a gyors második csapás, de mégsem esett össze tőle. Dobber egy pillanatra megtorpant. Lehetetlen! Nincs ember, aki kibírná a botot. A nő eközben Zolara ugrott, meglepő erővel karolta át a férfi derekát, aki megtántorodott a lökéstől. Jink is a botot használta. A Zolán majomként csimpaszkodó nő hátára vágott, de az tovább szorította a férfit.
– Na! – bökte ki Jink meglepetésében, és újra ütött, ezúttal a nő kezére. A végtag lefittyedt, a nő hörögve eleresztette áldozatát. Zola kiszabadította magát. A férfi eközben futva, hangosan morogva megkerülte Dobbert, és már Zolan volt, mire a nő elterült a járdán. Újabb járókelők csatlakoztak a küzdelemhez. Az utca túloldalán egy rendőrautó fékezett. Öten ugrottak ki belőle. Ez volt az utolsó pillanat, hogy kezükbe vegyék az irányítást. De ehhez több kellett, mint a bot. Vagy fegyvert használnak, vagy feladják a küzdelmet. Dobber az övéhez nyúlt. Jink, aki éppen egy középkorú nőt tépett le Zolaról, észrevette a mozdulatot. Ő is megmarkolta a fegyverét. Eközben újabb három ember ugrott a már földön küzdő társukra. Morgott mindhárom. A rendőrök is odaértek, de ők is csak Zolával foglalkoztak. Jink nem rántotta elő a fegyvert. Bolond, felelőtlen dolog lett volna.
Ezalatt még ketten ugrottak Zolara. Az egyik közvetlenül Jink mellett suhant el. Rá se néztek. Egyetlen cél vezérelte őket: Zola.
Dobber és Jink elborzadva léptek hátrébb. Tőlük két méterre egy emberkupac alján Zola feladta a küzdelmet. Nem mozdult, és úgy tűnt, hogy támadói ennél nem is akarnak többet. Csak arra ügyeltek, hogy a lefogott férfi ne mozdulhasson. Az odaérő rendőrök szakértő mozdulatokkal hámozták ki az embertömeg alól Zolat.
Mi legyen, kérdezte Jink szemének villanásával.
Dobber alig láthatóan megrázta a fejét. Ez volt az egyetlen logikus döntés. Zola nem sérült meg komolyan. Jobb kezét fájlalta ugyan, de ennél nagyobb problémája láthatólag nem volt.
Miközben a rendőrök megbilincselték, Zola Dobberre nézett, aki kurtán bólintott válaszként. Ez van, majd kitaláljuk, hogyan tovább – ez volt a mozdulatban. Zola is biccentett egyet, és hagyta magát elvezetni egy újonnan érkező rendőrautó felé.
A járókelők pedig már egyetlen pillantásra sem méltatták az esetet. Felsegítették egymást, kezet fogtak, és mindenki ment a dolgára. Mire Jink eleresztette gerincéhez dugott fegyverének markolatát, a rendőrautó eltűnt, és ők ketten maradtak.

21.

Eltelt némi idő mire összeszedték magukat.
– Zola után megyünk? – kérdezte Jink.
– Nem, először jön Vencell.
– Hol?
– Azt nem tudom – vont vállat Dobber.
Elindultak. A város hatalmas volt, és mindenhol egyforma. Egy óra gyaloglás után Jinknek úgy tűnt, hogy egy métert sem tettek meg. Nem törődött velük senki. Bár rendszeresen próbálkoztak, egyetlen zárt terültre sem jutottak be.
– Kell egy hálózat – mondta Dobber.
De még mennyire kéne, gondolta Jink. És víz sem ártana már, mert dög meleg van, és az utolsó kortyok már a tetőn elfogytak.
– Idekint nincs – ingatta fejét Jink. Egymás mellett gyalogoltak, mint két barát. – Egyszer sem láttam, hogy bárki csatlakozott volna bárhová is.
– Ellenőrizzük az atmoszférát.
– Egy perce ellenőriztem. Semmi.
– Kizárt, hogy nincs adathálójuk – makacskodott Dobber.
Dobber eleve makacs természet volt, amit hol szeretett, hol gyűlölt Jink. Most éppen gyűlölt.
– Próbáljunk megint bejutni valahova – nézett ki magának Jink egy kapualjat. Nyilván semmi értelme, de azért meg lehet próbálni. Dobber azonban nem figyelt rá: – Utána! – biccentett egy férfi irányába, aki sietős léptekkel szelte át előttük az úttestet, és ő is meggyorsította a lépteit. Jink alig bírt felzárkózni mellé.
– Ismerjük? – kérdezte Jink, amikor végre lélegzethez jutott.
– Nem.
– Akkor minek követjük?
– Megérzésem van.
Jink fújtatott egyet, de ennél többet nem mondott. Dobbernek ugyanis valóban voltak megérzései. Néha értelmetlen dolgok hoznak értelmes megoldásokat. Ez volt az egyik dobberi aranyköpés, mely fölött Zolaval és Herrikkével órákig tudtak röhögni. A férfi ötven perc elteltével eltűnt egy épületben, ahová már nem mehettek utána.
– És? – kérdezte Jink.
– Mi és?
– Bejött az értelmetlenség?
– Az majd később derül ki – mondta Dobber. – Víz is kéne.
– Na végre, hogy eszedbe jut – lihegte Jink. – Egyébként nem volt megbeszélve egy találka ezzel a Vencellel?
– Nem. Vencell nem olyan. Őt meg kell találni.
– Az remek – bólintott Jink.
A Tükörnap lemenőben volt. Zolatól nem kaptak jelet. Vagy kikapcsolták a helyzetjelzőjét, vagy olyan területen tartották, ahonnan készülékének jelzései nem juthattak ki.

22.

A Szürkület rohammal vette be a várost. Egy magasabb épület tövébe húzódtak. A házakból eközben emberek tömegei tolultak az utcákra. A szomjúság most már komoly problémává lépett elő. Dobber egy közeli bejárathoz sétált, mely már ismerős sípolással jelezte a belépés megtagadását. Elnyomott egy káromkodást, és nemet intett fejével Jink felé. Jink lemondóan legyintett. Égető szükségük volt egy adathálózati kapcsolatra, és egy csapra, de úgy tűnt, hogy ehhez feltűnés nélkül aligha férhetnek hozzá. Az utca eközben dugig megtelt. Hangos beszéd hallatszott mindenhonnan. Emberek nevetgéltek, gyerekek rohangáltak. Nyoma sem volt annak a tartózkodó magatartásnak, mely egész nap körbevette őket. A város pezsgett.
Húsz teljes percen át emberáradatban gyalogoltak, de mikor a valódi Nap fénye oldani kezdte a kékséget, az utca éppen olyan gyorsan üresedett ki, mint ahogy megtelt. Az emberek sietve húzódtak vissza kódokkal védett épületeikbe. Percek múltán néhány sietős alakon kívül alig láttak járókelőt.
Jink széttárta a kezét: – Ez baromira ijesztő.
Behúzódtak egy hatemeletes ház tövébe. Egy kisebb térre láttak rá. A Nap győzni látszott az amúgy is egyenlőtlen küzdelemben.
– Azt hiszem, jó helyen vagyunk – mondta Dobber. – Itt van Vencell a közelben.
– Ezt honnan veszed? – nézett rá Jink meglepetten. Dobber képes volt bármikor megdöbbenteni.
– Meg vagytok őrülve? – kérdezte valaki a hátuk mögött.
Megperdültek.
Alig vállszélességű ajtóban egy idősebb nő állt előttük. Őszinte megdöbbenés látszott az arcán.
– Ezt hogy érti, asszonyom? – kérdezte Dobber.
Mélységes megkönnyebbülést érzett, hogy végre elmozdultak a holtpontról. Innen már könnyebb lesz.
– Kint akartok maradni a fehérek napján?
– Azt hiszem, nem – válaszolta tétován Dobber.
– Akkor befelé! – intett a nő, és hátrébb húzódott a nyílásból.
– Hálásan köszönjük – mondta Dobber. Még nem tudta, hogy mit köszönt meg valójában, de a tény, hogy bejutottak egy épületbe, már elég hálára kötelezte.
– Nincs mit.
A nő becsukta Jink mögött az ajtót, mely vékony sípolással nyugtázta a mozdulatot.
– Ti nem vagytok idevalósiak, ugye?
– Nem, asszonyom – vágta rá Dobber. Jobb, ha nő találgat. Úgy könnyebb hazudni.
– Sejtettem. Mit kerestetek kint ilyen későn?
– Nem jutottunk be sehova.
– Aha. Persze ha ilyen ábrázattal még öt percig kint maradtok, akkor alaposan bejutottatok volna valahova – csóválta meg fejét a nő.
– Ilyen ábrázattal? – kérdezte Dobber.
– Színes vagy fiam, mint a szivárvány, eddig nem tűnt fel?
Dobber most értette meg. Jink is felhorkantott.
– Színeseknek nem szabad kint lenniük nappal, ugye? – kérdezte Dobber.
– Ti honnan jöttetek?
– Messziről.
– Az nagyon, de nagyon messzi lehet innen.
A nő megfordult, és korához képest erős tempóban indult el a gyéren kivilágított folyosón. Követték. A folyosó végén egy lépcsőház fogadta őket. Ereszkedni kezdtek. Utána újabb folyosók és lépcsőházak jöttek kanyarokkal, ajtókkal.
– Bocsánat, hogy nem lifttel megyünk, de otthon hagytam a kártyám – szabadkozott a nő. Dobber az órájára pillantott, de az halott volt. Még az időt sem mutatta, nemhogy a megtett utat és irányokat. Árnyékolt helyen jártak egy ismeretlen városban. Védtelennek érezte magát. Jink észrevette a mozdulatot, és ő is a karján lévő egységre nézett, majd szörnyülködve kereste Dobber tekintetét, aki rákacsintott. Dobbernek megvolt az a hülye tulajdonsága, hogy néha elbagatellizálta a dolgokat, mint valami szuperhős.

23.

A folyosó hirtelen szélesedett ki. Úgy vált utcává, hogy észre sem vették. Magassága legalább harminc méter lett, keskeny, sötét keresztutcák jelentek meg mindkét oldalon. Egy gyerek futott el előttük. Kutya loholt mellette.
– Mi ez a hely? – kérdezte Dobber.
– Ez itt M, az emberek városa.

24.

A város gazdag volt, élettel teli. Színesek és tejfehérek keveredtek mindenhol, látszólag problémamentesen. Dobber Északon érezte magát, és látta Jinken, hogy ő is jobb hangulatba került. Az üzletsorok pezsegtek, a boltok ajtaján emberek jártak ki és be. A Napot hatalmas, plafonba ágyazott fényszórók helyettesítették, melyek aranyfényben sütöttek le az utcákra.
– Erre van egy szálloda, ha nem mennek vissza azonnal oda, ahonnan jöttek – mutatott a nő egy épületre.
Egy téren álltak. Amikor meglátták a szökőkutat, Jink önfeledten kiáltott fel.
– Szökőkút! – Ilyesmit aligha talál az ember az Északi Övezetben. – Valódi víz van benne?
– Milyen víz van még? – nézett rá a nő.
– És iható?
– Mi?
– A víz.
– Maguk milyen messziről jöttek?
Dobber elmosolyodott.
– Nem innának inkább egy kávét? – kérdezett vissza a nő. – Víz is lesz hozzá.

25.

A kávéház olyan volt, mint régen a békeidőkben. Dobbernek fogalma sem volt arról, hogy milyenek voltak a békeidők, de Dédnagyi tudta, és szerinte azok az idők jók voltak. Tetszett neki a szó, így használta is.
A nő rendelt három feketét és három liter vizet.
– Fentről jön. Export, szóval jó – mondta, amikor a pincér meghozta a rendelést.
– Külföldről jön? – kérdezte Dobber két pohár víz felhajtása után.
– Ja. Fentről, és ott is valahonnan távolról. Nem mintha bármi is lenne itt, ami nem fentről jön. Ezért mászkálnak fel állandóan a fiatalok. Nem bírnak megülni a seggükön itthon.
– A föld alatt?
– Hol máshol? Az embernek csak itt van nyugta. Nem kell félnie attól, hogy véletlenségből rossz nap alatt talál lófrálni.
– Rossz nap?
– Drága fiam, ti aztán tényleg messziről jöttetek.
– Nagyon messziről – bólintott Dobber őszintén.
– Olyan messziről, hogy nem ismerik a fenti rendet? – hunyorgott a nő.
– Olyan messziről. Miért, mi a rend ott fönt? – bökött Dobber a plafon felé. Jink elnevette magát. – Magyarázza el úgy, hogy mintha a Marsról jöttünk volna.
– Onnan jöttek?
– Nem, de akár az is lehetne.
A nő kihörpintette a csészéjét, és a pincér felé intett: – Magduska! Még egy kört.
– Én nem… – ellenkezett Jink.
– Dehogynem. Ilyen finom kávét sehol máshol nem ihat. A vérnyomásáról meg ránézésre nem feltételezek túl sok rosszat. Tehát!
– Tehát – dőlt előre Dobber.
– Akkor azoknak, akik a Marsról jöttek. Az emberek itt élnek lent, amint látják. Hogy a fenébe is hívták őket abban a régi regényben?
– Morlockok – szólt közbe Jink.
Jink mindig is jó volt ősi irodalomból. Ha másért nem, hát azért, mert a csapatból csak ő olvasott rendszeresen. Még Dobbernél is többször volt könyv a kezében, pedig Dobber híres volt arról, hogy nem veti meg könyveket. Ez is a Dédnagyi hagyatéka volt, aki itt élt valamikor ebben furcsa, időtlennek tűnő városban.
– Az-az! Morlockok. A különbség csak az, hogy mi nem vagyunk torz nyomorékok, és nem csak éjjel bújunk elő mocskos kis odúinkból.
– Akkor miért…? – rázta meg fejét Dobber.
– Ne kapkodjon, fiam, mert hamar megöregszik. Vagy valami ilyesmi. A rend errefelé az, hogy ha színes vagy, nem mész ki a Sárga napon, ha fehér vagy nem mész ki a Sápadt napon. Ilyen egyszerű. Elég könnyű megjegyezni.
– Mert ha kimegyünk?
– Akkor begyűjtenek benneteket.
– Egy emberünket begyűjtötték. Mi lesz vele? – kérdezte Dobber.
Érezte, hogy erősebben ver a szíve. Hiába voltak katonák, Zola több volt számára egy beosztottnál. Mi, Spártaiak, jutott eszébe egy mondattöredék. Vagy mi, Rómaiak? Mindegy. Zola spártai katona volt. Egyedül, a perzsák fogságában.
– Fehér volt? – kérdezte nő.
– Az. És a Tükörnap volt fent.
– A Sápadt nap?
– Igen.
– Hát az nem jó – ingatta fejét a nő.
Megjött a második kör. Dobber nem, de Jink ivott. A nő is. Minden korty után halkan cuppantott egyet.
– A barátja elég nagy bajban van. Holnap reggel a Sárga nap kezdetén elítélik, aztán pedig valamikor komoly baja esik. A törvényeket senki nem szegheti meg.
– Kik gyűjtötték be?
A nő hangosan felnevetett. Szokatlan kitörés volt. Jink önkéntelenül is elmosolyodott. Az a mosoly ült ki arcára, melyet Dobber annyira szeretett.
– Hát titeket tényleg eléggé messziről szalasztottak.
– Már mondtuk. Kik gyűjtötték be?
– A politikusok. Ki más tenne ilyet?
– Politikusok?
– Azok, fiam. Ők élnek fent. Ők és az automatáik.
Dobber emlékeiben felderengett a szó: automata. Régi szó volt. Dédnagyis. A kávéház előtt zsivajgó gyerekcsapat rohant el. Két tejfehér és egy színes kölyök. Kiabáltak és játékfegyvereikkel egymást vették célba. Ezek is Spártaiak. Jól szórakoztak.
– Robotok? Vagyis androidok?
– Robotok. A politikusok velük intéztetik a dolgaikat.
– És miért nem lehet kimenni a Sápadt nap alatt? – kérdezte Jink.
– Mert ez a szabály. Ezt hozták a politikusok, amikor betegséget hozott az a vacak második nap.
– De már nem okoz.
– Talán nem okoz.
– Talán? – ráncolta össze szemöldökét Dobber. – Két gyógyszer is van rá. Semmi bajuk nem eshet.
– Az bárki mondhatja. Olyan sok mindent állítottak már fent. Az embernek azért megmaradt a józan esze, és nem hisz el semmit csak úgy. Azért a politikusok között is van igazmondók. Nekem elhihetik.
Dobber hirtelen ezer dolgot mondott volna, de inkább hallgatott. Jobb nem megzavarni egy elmét, aki éppen segíteni akar.
– A gyógyszerek már biztonságot adnak – mondta Jink. Úgy tűnt, ő nem ugyanerre a következtetésre jutott.
– Egy messziről jött ember azt mond amit akar. Egyébként is, a szabály az szabály, amit be kell tartani – vont vállat a nő.
– És a vakcinák? Azokat ki gyártja?
Valahol a távolban egy sziréna nyafogott. Talán mentőautó.
– Vakcinák?
– Gyógyszer a Sápadt napra – helyesbített Dobber.
– A sárga pirula?
– Igen! A SAR-X
– Azt a politikusok gyártják fent. A fehér pirulát is.
– Hol van az üzem? – kérdezte Jink.
– Mindenhol. A legtöbb épületben azt gyártják. Állítólag nagy biznisz. De nem lehet bejutni. Többen is kockáztattak már. Nem enged be a kapu. A politikusok világa kemény. Ott nem lehet csak úgy próbálkozni. Aki hibázik, annak vége. De még így is megpróbálták páran. Fiatalok, bolondok. Csak a kaland végett. Nem jöttek vissza. Jó ez így. Megvan mindenünk, étel, áram, meleg, kávé, egy kis öröm is. Hogy ők ott fent mit akarnak, hát azt meg a kutya tudja. Nem is érdekel senkit.
Dobber kinézett a kávézó kirakatán. Az utcán két lány vágott át sietve, iskolatáskával a vállukon. Ha majd vége lesz a tanításnak, álmodozni fognak, vagy fiúkról beszélgetnek, összekuncognak és tervezik a hétvégét. Fruskák.
– Itt lemegy a nap?
– Persze. Majd akkor, amikor a vacak nap feljön, fent – bólintott a nő. – Még egy kör? Jól lehet tőle aludni.
Jink nemet intett.
– A szálloda? – bökött Dobber a tér felé. – Nyitva van?
– Persze. Ott is jó a kávé.
Dobber talpra pattant. – Hölgyem, köszönjük a tájékoztatót.
Jink is felállt.
– Mindent a messziről jött vándorokért – kacsintott a nő. Ez is furcsának tűnt egy ilyen korú nőtől. – Egyébként Vera vagyok, és a legtöbb időmet itt töltöm, Magduska nagy örömére.
A pincér felnevetett. Jó füle lehetett.

26.

A szálloda portása látványosan meglepődött, amikor beléptek. A pult mögül bukkant fel, mintha lent valami sötét dolgot művelt volna. Fiatal, pimaszarcú, kölyökképű ember volt.
– Van szabad szobájuk? – kérdezte Dobber, amikor a pulthoz léptek.
– Mostan? – kérdezte a kölyökképű komoly arccal.
– Mostan.
– És egy köll? – Leplezetlenül bámult a Dobber mögött álló Jinkre.
Köll? Dédnagyi beszélt így.
– Kettő köll! – bólintott Dobber. Talán jól veszi ki magát, ha ilyen régi szavakat használ.
– Akkó’ szólok a portásnak! – vigyorodott el a kölyök, és eltűnt a pult mögötti ajtón.
– Bocsássanak meg! Félix kicsit flúgos – jelent meg kisvártatva egy idősebb férfi. A szálloda egyenruháját viselte. Öreg rókának tűnt.
– Semmi gond. Ott tartottunk Félixszel, hogy kellene két szoba – mondta Dobber.
– Nem egy? – nézett a portás is Jinkre.
– Nem. Kettő.
– Hogyne lenne, uram! Hány éjszakára tervezik az itt-tartózkodást?
– Még nem tudjuk. Ahogy az üzlet megkívánja.
– Az üzlet – bólintott az öreg. – Természetesen! Az üzlet.
A pult alatti monitorra nézett. Kezével megragadott egy tárgyat, melyet mutatóujjával nyomogatni kezdett.
Egér! Ez egy egér, ujjongott magában Dobber. Csak régi filmeken látott ilyesmit. A tárgy látványa váratlanul felizgatta. Különös világ volt M. Modernnek tűnt, de mintha évszázadokkal mégis lemaradtak volna a jelenből. Olyanok voltak, mint egy szellemkép a monitoron. Élesen, de elmosódottan is ott volt ugyanaz az körvonal, és ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy melyik az eredeti figura, és melyik a lenyomat.
– Az egy egér? – kérdezte Jink
– Mi más lenne? – nézett fel a portás.
– Jópofa.
– Hát, ha működik, akkor tényleg az. Akkor itt a kulcs – fordult a pult mögötti fakkos szekrény felé a férfi. Két kulcsot akasztott le a falról, majd letette azokat Jink elé.
– Előre kifizetek egy hetet – mondta Dobber.
– Ahogy óhajtja – bólintott az öreg.
Dobber hátizsákjának oldalsó zsebéből lapos dobozkát halászott elő. – Mennyi?
– Két fő, két szoba, hat éjszaka. Száznegyvennégyezer.
Dobber bólintott, és leszámolta az összeget.
A portás már nem sokat törődött velük. Elvette a pultra tett pénzt, majd újra megmarkolta az egeret. – Van vacsora, ha igénylik. A szálloda étterme este hattól nyitva van.
Dobber megköszönte az információt, intett Jinknek és elindultak a lift felé.

27.

A lift szintén ósdinak tűnt. Hangtalanul döcögött felfelé, ezért Dobber úgy vélte, hogy mágneses elven működik, mint a magvasút, tehát modern, de a kabin borítása, a kopott gombok, a kifakult oldalfalak mégis ezer évet sejtetnek.
– Ez mi volt? – kérdezte Jink, miután megnyomta a 6-os gombot.
– Mi mi volt?
– Mivel fizettél?
– Pénzzel.
– Az mi?
– Olyan, mint a kredit, csak anyagból van.
– Aha, és honnan volt a pénz?
Dobber egy pillanatig azon tűnődött, hogy mit mondhat el, és mit kell magába tartania, aztán megvonta a vállát: – A pénzt otthon kaptam az eligazításkor.
– És nekem semmit sem mondtál róla.
– Nem – vont vállat Dobber. Egy pillanatra úgy érezte, hogy hibázott, de gyorsan észhez tért. Ez egy küldetés, és Jinknek bizonyos dolgokhoz nincs hozzáférése. – Figyelj! Ha felértünk, én visszamegyek.
– Hova?
– Dolgom van. Ha nem jövök reggelig, akkor egyedül vagy. Nyisd fel a kapszulát.
Látta Jink arcán a megdöbbenést.
A kapszula egy digitális adattrezor volt, mely minden katona adattárolójának szerves részét képezte. Csak akkor nyílt ki, ha azt illető került parancsnoki pozícióba. Jink még soha nem nyitott ki egy kapszulát sem, és ezt Dobber pontosan tudta. Addig nem is fog, míg ő él, és parancsnokként képes cselekedni.
– Megyek veled! – jelentette ki Jink.
– Nem! Ha nem jövök vissza, és a kapszula kinyílik, akkor tudni fogod, hogy mi a dolgod, addig nem árulhatom el.
Végül is, ez volt a parancs.
– Akkor miért vagyok itt?
A liftajtó csikorogva nyílt ki Jink mögött.
– Mert kellesz – zárta rövidre Dobber a vitát. – Keresd meg a szobát. Ha holnap reggelig nem jövök…
– Dobber, én veled megyek.
Dobber felemelte a kezét, és ezzel Jinkbe fojtotta az ellenkezést.
– Jink! Légy katona!

28.

Fent a valódi Nap uralkodott. Hogy is hívták az itteniek, tűnődött Dobber, miközben elindult visszafelé az úton, ahonnan jöttek. Talán Sárga napnak. A térkép azóta nem működött, mióta a föld alá bújt, de nem izgatta magát. Gyerekkora óta kiválóan tájékozódott. Évek múltán is visszatalálna a felszínre, nemhogy pár óra elteltével.
Két óra erős gyaloglás után ismét ott állt az ajtóban, ahol a nő megszólította őket.
A zár egyszerű, elektromos szerkezet volt. Egy nyitó és egy záró gomb. Úgy tűnt, az emberek nem védik túlzottan a lenti világot. Vagy nincs mitől, vagy nincs értelme a védekezésnek.
Megnyomta a nyitó gombot. A zár pattant, és az ajtó résnyire nyílt. A globális adatkapcsolatot azonnal elérte, de csak a szokásos szabvány csomagok jutottak el hozzá: pontos idő, időjárás, pozíció. Ez utóbbi mosolyra fakasztotta. Mivel M-ről nem volt adat a globális adathálón, így a helymeghatározó rendszer fél méter helyett 300 kilométer pontosságot ígért.
Nem lépett ki az ajtón. A valódi Nap erős fénye alatt emberek siettek a dolgukra, autók surrogtak, több takarítórobot is dolgozott a közelben.
A nőnek igaza volt. Az utcán csak tejfehér emberek mozogtak. Ez nem lehet probléma, gondolta. A célpont pontosan előtte volt. Nem véletlenül gyalogoltak el a faltól idáig. Az utca túloldalán álló hatalmas épület kellett neki. Templomnak hívták régen. Az otthoni eligazítás egyszerű volt: addig menjetek, míg egy templomot nem láttok. Mivel nem tudta, milyen egy templom, néhány képet vetítettek róla, így most szinte biztos volt abban, hogy az utca szemközti épülete az.
Várt. A forgalom talán enyhült egy kicsit, de nem mert kockáztatni. Eszébe jutott Jink. Elhozhatta volna magával. A parancs nem így szólt, de terepen az otthon kiadott parancsok mindig elmosódnak kissé. Egy kisebb csoport sétált el az orra előtt. Megbámulták színes képét, de mivel nem állt kint az utcán, tovább haladtak. Hogy juthat el egy körzet idáig? Mi kell ahhoz, hogy ennyire kettészakadjon egy társadalom?
Résnyire hagyta nyitva az ajtót, és hosszabb megfigyelésre rendezkedett be. Akkor mozdul, amikor arra lehetőség van. Ha kell, megvárja a Tükörnapot. Jink persze ki fog készülni, és megpróbálja majd kinyitni a kapszulát, de nem fog sikerülni. Akkor kezd majd igazán őrjöngeni.
A kávéra gondolt. Még érezte szájában az ízét.

29.

Az utca egy csapásra ürült ki. Dél lehetett. Talán mindenki ebédel valahol. A gondolat abszurdnak tűnt, mégsem tudott megszabadulni tőle. Miért nem mondott huszonnégy órát Jinknek? Ostoba volt. Persze Jink nem fog lépni, míg a kapszula ki nem nyílik, hiszen az azt jelenti, hogy ő még aktív és cselekvőképes. Ez a gondolat kissé megnyugtatta.
Amikor észrevette, hogy baj van, már késő volt. Legalább ketten rontottak rá, de talán hárman. Ha lett volna elég ideje, akkor néggyel is elbírt volna, de a támadók gyorsan cselekedtek, és nem sok dolguk volt. Egy kéz átkulcsolta a lábát, a hátát pedig hatalmas erővel lökték meg. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy kiessen az ajtón. Kezével tompította az esést. Lábával kirúgott, de nem talált el semmit. Mire megfordult, a zár már kattant mögötte. Felpattant. Gyors mozdulattal ellenőrizte az ajtót, de pontosan tudta, hogy ezzel fölöslegesen húzza az időt. Igaza volt. A kilincs meg sem mozdult.
Akkor nincs más út, csak az előre, fújta ki a levegőt, mint egy súlyemelő az attrakció előtt. Polgári öltözetnek tűnő, de katonai felszereltségű zubbonyát a füléig húzta, és futva szelte át az úttestet.
– Állj! – kiáltotta valaki. A hangból ítélve legalább húsz méterre lehetett tőle az illető. Az elég. A templom főbejáratához lépcsősor vezetett fel. Húsz lépcső. Amíg bent várt, megszámolta. Hármasával szedte a fokokat, így hétszer rugaszkodott el, és már fent is volt.
– Állj! – hallotta háta mögött újra a kiáltást.
Nem baj. Már a kapuban van. A beengedő terminál kijelzője érzékelte a jelenlétét, és megszólalt. Eddig minden az eligazítás szerint megy.
– EZ ITT A VENCELL AZONOSÍTÓ RENDSZER. KÉREM A JELSZÓT! – Géphang darálta a szöveget.
A valós Nap éles fénye megcsillant a falból kicsúszó billentyűzeten.
Dobber gépelni kezdett, de valaki megszorította a vállát. Éles fájdalom nyilallt belé. Megperdült és azonnal rúgott. Fiatal férfi esett hanyatt. A lépcsőn öten futottak felé. Néhány másodperce van csak.
Visszafordult, és begépelte a kódot.
Most a nyakát markolták meg. Felhördült fájdalmában, de azonnal ütött. Egy idősebb férfi csuklott össze előtte.
A kapu eközben hangtalan eleganciával csúszott oldalra. Egy ugrással bent termett. Felemelte jobbját. Bal kezében már ott volt a bot, hogy fogadja a következő támadót, de senki nem jött utána. Vagy egy tucat ember állt az ajtó előtt, mégsem lépték át a küszöböt. Rábámultak, néhány másodpercig még nézték a nyitott ajtót, aztán szétszéledtek.
A küszöbig merészkedett. Legtöbben a lépcsősor tetejéig húzódtak vissza, de nem mentek el. A leütött öreg éppen magához tért. Egy méterre tőle próbált meg talpra kecmeregni.
Kis rohadékok, gondolta némi elégtétellel. Hiába, a harc kihozza az emberből az ösztönöket.
Megfordult.
A templom egy hatalmas, egyterű csarnok volt. Három gyártósor húzódott hosszában faltól falig. Ez is megfelelt az eligazításon elhangzottaknak. Ahhoz képest, hogy semmit nem tudnak M-ről, elég komoly információik vannak róla.
Az egyik sorhoz lépett. Embermagasságú berendezések csatlakoztak egymáshoz. Halk zümmögés jelezte, hogy a gép működik. Modern technológia. Fent, a kupola terében egy denevér körözött csiporogva.
– Hát akkor – mondta félhangosan. A templom visszaverte a szavakat.
– Vencell!
– EZ ITT A VENCELL AZONOSÍTÓ RENDSZER – szólalt meg egy hang. Egyszerű MI lehetett.
– Leállítási kód: HU7769 OB.
A világ ekkor csendbe merevedett. Még a denevér is felhagyott a csipogással. A hang hiánya szinte robbanásként hatott.
Ennyi volt? A küldetés nehezebbik fele ezzel le is záródott? Hát milyen történet ez? Milyen eszelősen kurta bevetés? A hiányérzet olyan erős volt benne, hogy ordítani tudott volna. Az utasítás szerint a küldetést majdnem teljesítette. Zavartan vont vállat. Valahogy többre számított. Csupán annyi dolga maradt, hogy telepítse a vírust, mely örökre megakadályozza a rendszer újraindulását, felszedje Jinket, megtalálják Zolát és mehetnek haza.
Körbesétálta a templomot. Teljes csend honolt az épületben. A kör közepén eljutott az ajtóig, mely azóta sem csukódott be.
Megrökönyödve bámult kifelé.
Az élet ugyanis nem csak bent állt le.
Kint sem mozdult semmi. Azok az alakok sem, akiket eddig embernek hitt. Mozdulatukban megszakadt alakok álltak mereven az utcán.
A világ leállt. Ő állította le.
– Vencell! – mondta fennhangon, de nem jött rá válasz.
– Vencell! – kiáltotta el magát.
A templom sírkamraként kongott a csendtől.
Két gépsor között egy sötét foltot pillantott meg a padlózaton. A denevér volt. Fekete szemeiben szabálytalanul villogott egy parányi jelzőlámpa, és ez jobban megijesztette, mint bármi, amivel eddig M-ben találkozott.

VÉGE az első résznek