A társaság egy hete nyaralt a hegyekben. Sok pénzbe került a ház, de úgy voltak vele, hogy ami drága, az értékesnek tűnik, amit pedig értékel az ember, arra meg jó kedvvel gondol vissza, szóval a nyaralás jó lesz, ha elég sok a kiadás. Az udvarból sem kellett kimozdulniuk, mert volt medence, az alagsorban pedig jakuzzi, ami tizenkét féle módon tudott pezsegni – soha senki nem próbált ki háromnál többet.
Jól érezték magukat és csak alig hagyták el a kerítésen belüli világot. Ennyi pénzért ne kelljen sehova se menni egy kis jó érzésért.
A hetedik nap reggelén történt. Lionel, aki heveny buzgalmában még a nyaralás elején elvállalta, hogy minden reggel leautózik a faluba némi friss pékáruért és persze minden egyébért, ami majd kellhet a nap során, porfelhőt kavarva fékezett le a ház előtt. Kivágta a dzsip ajtaját és úgy is hagyta.
Összeszedte a csomagtartóban felhalmozott árukat és úgy döntött, hogy nem megy be a házba, elég, ha megkerüli, úgy is ott esznek meg mindent.
Mellkasa előtt ételhalom tornyosult, miközben lesétált a lépcsőn,
– Leó úr! – kiáltott utána egy reszelős hang.
Lionel jól ismerte már: a szomszédhoz tartozott. Egy öreg paraszt, akinek mindig volt valami mondanivalója. Az a típusú ember volt, akit az elején kedvesnek talál az ember, de néhány nap múlva már a pokolra kívánná.
– Gusztáv! – fordult meg túlzott kedvességgel Lionel.
– Leó, úr! Csak azt szerettem volna mondani, hogy a héten nincs méz.
– Hát, nem baj! – vigyorodott el Lionel.
– Nem. Persze, csak azért mondtam, mert az asszony mondta, hogy mindenképpen szóljak. HA netán mézesmákos rétest akarnának sütni.
– Mézesmékos rétest. Gusztáv, szinte biztos, hogy nem terveztünk ilyesmit.
– Akkor jó. Csak úgy szótam. De lent a faluban van. Vehet ott…
– Gusztáv! Leszakad a kezem – húzta még szélesebbre kényszeredett mosolyát Lionel.
– Jaj! Jaj, bocsánat! – emeltre fel kezét az öreg.
– Mennék! – mondta Lionel!
– Jaj, hát persze! Menjen csak. Kellemes napot. Jó a medence ilyen melegben.
– Jó – bólintott Lionel és megpróbált minél gyorsabban eltűnni a ház sarka mögött.
A hátsó teraszhoz egy lépcsősor vezetett fel a ház mentén, ahonnan káprázatos kilátást nyílt a hegyekre. Állítólag régen még a nyár közepén is hó födte a legtöbbet. Most nem, de attól még szép volt.
Hedda felnézett a könyvéből, és intett Lionelnek.
– Mizu? Volt naptej?
– Mi? – nézett rá bambán Lionel.
– Naptej, amit kértem, hogy vegyél.
– Ja. Naptej. Igen az volt.
– Kösz.
– A többiek? – kérdezte Lionel.
– Titusz úszik, Manda pedig mindjárt jön csak kakilnia kellett és hoz egy kör kávét. Neked is.
– Az jó! – bólintott Lionel és lehuppant az egyik székre.
Az asztal már meg volt terítve, és bár Lionel hozott bőven utánpótlást, az kitett ételekből is bőségesen meg tudtak volna reggelizni.
– És miért rohantál? – kérdezte Hedda, miközben becsukta a könyvét.
– Nem rohantam, menekültem Gusztávtól.
– Aha. Az kellemetlen. És mi volt lent? .
Lionel halványan megrázta a fejét, mint aki megával vitatkozik.
– No? – kérdezte újra Hedda.
– Megvárom vele a többieket – bökte ki végül Lionel.
– Mivel?
– Ha elmondom most neked, akkor nem vártam meg őket, ugye?.
– Jól van, na! Undok vagy. Mi van, megkergettek a faluban?
– Hát majdnem.
– Kit kergettek meg? – lépett mögéjük Titusz. Fürdőköpenye palástként lógott rajta, hajából csöpögött a víz.
– Lionelt – válaszolt Hedda.
– Nem kergettek meg, csak úgy éreztem – ellenkezett Lionel.
– Manda? – kérdezte Titusz.
– Kakil – intett a teraszajtó felé Hedda. – És kávét főz.
– Egyszerre?
– Hülye!
A beszélgetés felszínessé vált. Titusz újra elzengett egy strófát a reggeli úszás megdöbbentő erejéről. Hedda előzetest adott a tegnap olvasott rész izgalmaiból. Hedda beszámolói a reggelik szerves részévé váltak. Lionel nem beszélt, mert várta Mandát, aki csak nagy késéssel jelent meg az ajtóban. Egy tálcát egyensúlyozott a kezében.
– Minden rendben? – kérdezte Hedda. – Hasmenésed van?
– Hedda, kérlek, ne foglalkozz minden reggelinél a beleim állapotával – nézett rá Manda bosszúsan.
– A belek állapota nagyon fontos. Én a rend híve vagyok. Mindig pontban fél órával a felkelés után ülök le a vécére és még soha nem volt semmi bajom – mondta Titusz.
– Én akkor, amikor kell – vont vállat Manda.
– Hiba – bólintott Titusz.
– És ha nem jön? – kérdezte Manda.
– Jön az, csak ki kell várni…
– Állítólag ma bejelentik a világvégét – szólalt meg váratlanul Lionel.
Csönd lett.
– Hol? – kérdezte végül Manda.
– Nem tudom. Mindenhol.
– A neten? – kapta fel telefonját Hedda.
– Nem tudom – vont vállat Titusz. – Ezt mondták, és én meg elhittem.
– Ki mondta? – kérdezte Titusz miközben magához vette az egyik kávéscsészét. Láthatólag nem rázta meg a közlemény.
– Tulajdonképpen mindenki. Figyeljetek. Reggel beültem a kocsiba és lementem a faluba vásárolni.
– És mi ezért örökké hálásak leszünk – bólintott Manda.
– Kösz. Amikor leértek elsőként mindig a pékhez megyek. Most is úgy tettem. Beálltam a sorba, ami jóval nagyobb volt, mint szokott lenni…
– Mert szombat van – bökte közbe Hedda.
– …mert nem vásároltak, hanem beszélgettek. A negyedét sem értettem annak, amit mondtak. Eleve, nem igazán beszélem a nyelvet, és ez a tájszólás szinte értelmetlenné teszi azt is. A lényeg az, hogy dumáltak. Én meg ott álltam hátul, vártam, hogy valaki végre rendeljen és haladjon a sor, amikor az egyik öregasszony felém fordult és megkérdezte, hogy „hozzánk jöttek-e már?”.
– Ki? – kérdezte Hedda.
– Én is ezt kérdeztem, bár a kérdést sem értettem igazán.
– És?
– Erre azt válaszolta a mama, hogy a hírnök.
– Te ilyen szavakat tudsz? Ez igen, Lio! – biccentett Hedda és ő is nekilátott a kávéjának.
– Nem ment ilyen gyorsan. Mire megértettem, öten magyarázták el, hogy ma mindenkihez eljött egy ember, hogy közölje vele a hírt: itt a világvége.
– Ez hülyeség. Téged átvágtak – nevetett fel Titusz. – Ez valami turistaugratás.
– Igen. Én is ezt hittem. De látni kellett volna az arcukat. Komolyan vették.
– De hogy néz ki? – kérdezte Manda.
– Mi, a világvége?
– Nem. A hírnök?
– Azt nem tudom. Egyszerűen nem értettem.
– Remek – nevetett fel Hedda.
– Aztán átmentem a közértbe. És mi volt a téma?
– A világvége? – kérdezte Titusz.
– Bingó!
– A Bingó?
– Nem! A világvége. Azt mondták, hogy a hír szerint ma reggel kezdődik el. Én tudom, hogy ez hülyeség. Persze, hogy az. A világnak nem lesz vége.
– Legalábbis addig ne legyen, míg itt vagyunk, mert egy vagyon volt ez a ház – szúrta közbe Manda.
– Meg aztán mi is az, hogy világvége? Ezer féle világvége lehet – állt fel Titusz, hogy még egy csészét töltsön.
– Ha például beszarik a net és ma nem lesz Netflux, akkor az nálam már az. Most adják a sorozatom utolsó részét. Megőrülök, ha nem látom – jegyezte meg Hedda.
– Vagy ha tovább gyengül a dollár – jegyezte meg Titusz.
– Szerintem akkor van világvége, ha nincs többé fagyi – vont vállat Manda, és a közeli erdő fáit bámulta. – Vagy csoki, vagy sajt, és persze akkor biztos, ha elfogyott a bor. Ha nincs bor, akkor tényleg baj van.
A társalgás elkanyarodott. Megreggeliztek, Lionel is összeszedte magát. Aztán egy kis pakolás után beindult a délelőtti program. Leköltöztek a medencéhez. A szabadtéri bárpult kinyitott. Hedda visszatemetkezett a könyvébe, Titusz és Lionel a vízben dobálták egymásnak a labdát, söröztek és filmekről beszélgettek.
Délig nem történt semmi, aztán amikor a nap olyan magasra kaptatott, hogy a medence környékén nem maradt természetes árnyék, felsétáltak a házhoz. Mindenki a maga szobájában készülődött egy könnyű ebédhez, melyet Manda készített elő. Mindig ő.
Jégkockás limonádé zörgött az asztalon, ahogy Titusz utolsóként leült az asztalhoz.
A többiek teljes csendben néztek rá.
– Na, mi van? – kérdezte. – Nincs ma ebéd?
Senki sem válaszolt. Aztán Lionel az asztalnak arra a felére nézett, ahová még elért a zeniten trónoló nap. Oda soha nem ülte senki.
Most azonban egy apró férfi ücsörgött a forró széken. Mellkasának felső része is alig emelkedett ki az asztal fölé. Torz, gyűrött arca volt, mint amit már nem egyszer megkóstolt a tűz. Mélyen ülő apró szemei élénken pásztázták az asztalnál ülőket. Barna, a meleghez képest igencsak vastagnak tűnő inget viselt, melyen egy nadrágtartó fekete pántja húzott csíkot egészen az asztal vonaláig.
– Ez ki? – kérdezte Titusz.
– Azt hittem, te tudod – súgta Hedda.
– Nem tudom. Mikor jött?
– Már itt volt, amikor Manda kijött.
– Már itt volt – súgta Manda is. – Ott ült.
– És mit akar?
– Nem tudom. Eddig nem beszélt.
A helyzet abszurdnak tűnt. Még vidéken sem szokás beülni mások asztalához.
– Elnézést, segíthetünk valamit? – kérdezte Lionel.
– Kérhetek limonádét? – kérdezte a fura alak.
Hedde felpattant és azonnal töltött.
– De jó! – mondta az alak, előre hajolt és magához húzta a poharat, majd apró kezével benyúlva a pohárba kihalászta a jégkockákat, melyeket a háta mögé hajigált a gyepre. – Túl hideg – mondta.
– Segíthetünk valamiben? – kérdezte újra Titusz.
A törpe mohón ivott. Szinte nyeldekelte a citromos vizet. Arcán két oldalt vastag patakban folyt le a limonádé. Amikor végzett, lihegve tette vissza a poharat.
– Nos? – kérdezte harmadszorra is Titusz. Hangjából minden jelenlévő kiérezte a türelmetlenséget.
– Nos? – kérdezett vissza a törpe.
– Segíthetünk-e valamiben.
A törpe nevetni kezdett. Reszelős, kellemetlen zaj volt az, mintsem nevetés. Annyira jól szórakozott, hogy csapkodni kezdte az asztalt.
– Uram! – állt fel Titusz. Lionel is követte a mozdulatot, bár nem gondolta komolyan.
– Üljön csak vissza! – legyintett feléjük a törpe. – Nem akarok semmi.
– Akkor mit keres itt? – kérdezte Titusz.
– Minőség-ellenőrzés.
– Tessék?
– Ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e. Egy jó művezetőnek le kell néha ellenőriznie a munkálatokat.
– Milyen munkálatokat? Itt nincsen építkezés.
A törpe megint felnevetett és a kacaj most sem volt szebb az előzőnél.
– Nem is maguk dolgoznak. Magukon dolgoznak – válaszolt a törpe kacagva. – Ez csak szúrópróba szerű ellenőrzés volt. Nem kell semmi aggódni, csak beugrottam egy limonádéra.
– Megkapta.
– Meg. Túl hideg volt. Ez bizony hiba.
– Hideg? Ilyen melegben? – hördült fel Manda.
– Hideg. Hamarosan nem lesz ilyesmi – biccentett a háta mögé a törpe. – Hozzá kéne szokni a meleghez. MI lesz az ebéd?
– Hideg gyümölcsleves.
– Na tessék. Arról is le kéne szokni. Maguk kis jegesmedvék – kacsintott Mandára a törpe. – na, jó! Vége a dumcsinak. Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy megkapták-e az üzenetet.
– Milyen üzenetet – kérdezte Titusz.
– A világvégéről? Nekem azt jelentették, hogy a völgyben mindenki megkapta. Ezt ellenőrzöm éppen. Mondom: minőség-ellenőrzés. Nos?
– Milyen világvégéről beszél?
– Semmi komoly. Csak ami volt, elmúlik és új dolog jön, ami nem tűnik világvégének, közben meg az. Mármint maguknak. Ennek – mutatott körbe a törpe. – Szóval ez csak olyan részleges világvége. Mondjuk úgy, hogy magánvilágvége maguknak. A szabályzat azonban előírja, hogy ilyenkor is le kell jelenteni a dolgot. Inkorrekt lenne úgy lezavarni egy világvégét, hogy nem szólunk róla előre, nem igaz?
Nem válaszoltak.
– És mi… mikor jön? – kérdezte Hedda.
– Már megkezdődött. Lássuk csak, második fázisban vagyunk.
– Hány fázis van? – kérdezte Titusz.
– Öt.
– És ez a második?
– Ja. Az elsőben nem kötelező szólni. Nem tudom, miért – vont vállat a törpe.
– Ha ez a második, és öt van, akkor ez nem lesz egy túl nagy világvége, ugye? – húzta fel mosolyogva szemöldökét Titusz.
– Hát, ez megítélés kérdése. Én azért izgulnék – vigyorodott el a törpe, és felállt, melynek hatására csak orrától felfelé látták őt a többiek. – Nos, mennem kell. Még megnézem a völgy túlfelén azt a tehenészetet. Köszönöm a limonádét. Kevesebb jeget javasolok. Sokkal kevesebb jegyet!
A törpe eltolta magától a széket, majd kilépett a napra. Apró lábai meglepően gyorsan mozogtak. Egy villanás alatt a terasz alatti gyepen állt.
– Hé! Mi nem kaptunk értesítést – kiáltott utána Titusz.
– Dehogynem! Lionel úr vette át! Nyolc óra huszonhatkor. Talán nem figyeltek oda, nem tudom. Mindegy – mondta a törpe és eltűnt a szemük elől.
– Ez mi volt – nézett a többiekre Manda.
– Rossz álom, szívem. A völgy rossz álma – húzta össze a szemöldökét Hedda.
– Ez egy perverz betolakodó volt – állt fel Titusz. – Mindjárt felhívom a tulajt, hogy zaklattak minket.
– Hagyd! Csak egy limonádét ivott – legyintett Hedda. – És végig a napon ült. Szegény. Melege lehetett.
– Őrült volt – bólintott eltökélten Titusz.
– Lehet. De legalább lesz miről beszélgetnünk – vigyorgott rájuk Lionel.
– Az biztos. Lehet, hogy direkt küldték. Benne volt a bérlésben.
– Sandup? – kérdezte őszinte csodálkozással Manda. – Szeretem a sandup-ot.
– Hát, elég fura egy fellépés volt – mosolyodott el Titusz. Párologni kezdett a haragja. – De azért beszélek majd a háziurral.
– Nekem tetszett – nézett rá vidáman Hedda. – Hozhatom a levest.
Senki sem tiltakozott.
A délután nagyon forró volt, de a medence mellett kellemesen telt. A házban gőzerővel kattogott a jégkockagyártógép. Este, amikor a hőség kissé elült, Manda mézeskrémest akar sütni, de aztán letett róla, a méz elfogyott és Lionelnek nem volt kedve lemenni érte a faluba.
*
/ez a novella a Közösségi Olvasók Társaságának tagjai jóvoltából olvasható, akik úgy döntöttek, hogy bár nekik íródott, de szeretnék megosztani azt mindenkivel/
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)