Inauguráció

Karin az ablakhoz állt, és lenézett az utcára. Vigasztalanul esett. A konyhában még nem volt senki rajta kívül, de a hálószoba felől már motoszkálás zajai jutottak el hozzá. Érezte, hogy remeg belül. Nem félelem volt, inkább izgatottság. Tenyere nedves volt, homlokán apró izzadtságcseppek jelentek meg. Majd azt mondja, hogy a klimax.
A teavíz felforrt, és vonatszerű sípolással adta tudtára az egész családnak, hogy ideje levenni a tűzhelyről.
– Anya! Ez a zaj iszonyatos – szólalt meg Florencia a háta mögött.
– Én szeretem – válaszolta, de még nem fordult meg. Nézte az esőcseppeket az ablaküvegen. Gyerekként, hosszú autóutak alatt, versenyeztette őket. Melyik ér le hamarább. Manapság ezt egy gyerek sem teszi meg. Kivéve, ha nem esőcseppversenyező appon jelenik meg. Akkor igen. „The big dropp race”. Pár fillér és nézheted a telefonodon, amit ingyen is nézni lehetne az ablak előtt állva. Persze, ha az eredeti játékot játszod, akkor nincs csillagocska, mert nyertél, nem kapsz dollárjeles kitűzőt, és nem írhatod be a neved a legjobb játékosok közé. Szóval mégsem teljesen azonos.
– Anya! Levennéd? – kérdezte Florencia, aki a hangjából ítélve már le is ült az asztalhoz.
– Levennéd te? – kérdezett vissza.
Hallotta, ahogy zörög a szék, és a vonatsípolás dopplerként enyészik el. Florencia töltött, majd visszaült az asztalhoz. Jó lánya van. Figyelmes, kedves, tizenöt. Szerette a családját. Teljes szívéből szerette őket, és ez újra mérhetetlen kétségeket ébresztett benne. Talán mégsem kéne. Talán nincs itt az idő. Még nem elég felnőttek, nem elég erősek az ilyesmihez. Mi lesz, ha összetörik valamelyik? Ha nem áll talpra többé? Akkor mi lesz, ha ez a buta, semmiből jött terv rosszul sül el, és egy életre tönkreteszi a saját családját?
– Csak nem esik? – lépett a szobába Zakar.
Komoly ember volt, bár alig lépte át a tizenhetet. Minden egyes szavában érződött már a felnőttség fuvallata, mely majd egyszer távoli vidékekre is elrepítheti. Zakar, vagyis Zak mintha átugrotta volna a kamaszkort, de az is lehet, hogy egyszerűen nem találta meg az interneten az ide vonatkozó részeket, és így egyszerűen elvétette a lépést, kisfiúból férfi lett egy csapásra.
– Anya az ablakhoz ragadt – mondta Florencia.
– Anya, jól vagy? – kérdezte Zak.
– Persze – válaszolta, de még mindig nem mozdult a helyéről.
Az utca másik oldalán álló ötvenemeletes ház kapualja üres volt. Avarkának kellett volna ott állnia, de talán ő is meggondolta magát. És lehet, hogy neki van igaza. Avarkának is két gyereke volt. Az esős szombati nap pedig minden bizonnyal őket is a konyhaasztal köré kergette. És Avarka talán éppen saját konyhájának ablakában áll, és hozzá hasonlóan azon gondolkodik, hogy megéri-e ez az egész? Végülis éppen arra készülnek, hogy romba döntsék mások életét.
– Szia, Karin! Jól vagy? – ölelte át hátulról Ralf. Még ágyszaga volt.
– Jól, csak elméláztam – fordult meg végre.
Ott voltak mind a hárman. Ralf, Zak és Florencia. Talán mégsem kéne.
– Reggelizünk? – kérdezte Ralf, de valójában nem kérdés volt. Pakolni kezdett a hűtőből.
– Hamarosan kifogyunk a tejből – nézett a hűtő ajtajára, ahol sárga háromszög jelezte, hogy a gép szerint boltba kéne menni.
– Majd én eldöntöm, hogy kell-e tej! – mondta Karin.
– Majd anya eldönti – nevetett fel Florencia. – A tények nem érdekesek.
– Az nem tény, hogy szól nekünk a hűtő – vágott vissza azonnal.
– De az tény, hogy a hűtő nézi a fogyasztást, és annak alapján szól. Szóval tulajdonképpen mégiscsak tény.
Nem válaszolt. Ralf kipakolt az asztalra. – Tényleg kevés tej maradt – mondta vigyorogva.
Karin is leült az asztalhoz. – Mente ma valahova, Zak? – kérdezte.
Zak a telefonjába mélyedt, és nem válaszolt. Úgy elmerült a készülék információiban, mint egy miniszter, vagy egy vállalatvezető. Komoly ember lesz. Talán túl komoly.
– Mit olvasol? – kérdezte Karin.
– A suliban volt valami probléma a rendszerrel – dünnyögte Zak.
– Rendszerekben élünk – mondta Ralf miközben megkente a kenyeret. – Olyan nincs, hogy ezek közül egy ne lenne hibás. Akkor van baj, ha minden működik.
Ralf már csak tudta. Vezető rendszergazda volt a világ egyik legnagyobb cégében.
Karin nem tudott enni az izgalomtól. Le kell fújni az egészet.
– Nézd! A csajokkal ma összejövünk mozizni – kuncogott fel Florencia.
– Nálunk? Azért szólhattatok volna – nézett rá Ralf kis felhőcskékkel a szemöldöke fölött. Nem szerette a váratlan dolgokat.
– Apa, dehogy. A neten ülünk be valahova – hördült fel Florencia. Ő legalább igazi kamasz volt.
– Az más.
– És te? – nézett Ralfra Karin.
– Én? Dolgozom kicsit.
– Ma szabadnapod van.
– Igen, de valamit meg kell néznem.
– Olyan fontos?
– Bizonyos szint fölött minden fontos, szívem.
– De aztán elmegyünk…
– Ha végeztem és még van idő, akkor igen.
Karin bólintott, és letörölte az izzadtságot a homlokáról.
– Anya, te izzadsz – mondta Florencia.
– Talán a klimax – mondta mosolyogva.
Zak és Florincia is a telefonjába mélyedt. Rákerestek a szóra. Mindig mindenre rákeresnek. Ők már nem koponyán belül tárolják az adatokat, hanem a felhőben. Ha nincs felhő, akkor nincs adat, ha nincs adat, akkor nincs információ a világról, és ha nincs információ a világról, akkor nincs is világ. A felhő foglyai mindketten, és még csak észre sem veszik.
– Anya, ez a klimax dolog még arrébb van – nevetett fel Florencia.
– Ja, igen – biccentett Zak, és végre ő is vaj és kenyér után nyúlt.
– Srácok – szólalt meg Karin. – Tudjátok, hogy mi az az inauguráció?
– Honnan szedsz ilyen szavakat? – nevetett fel Florencia, és bepötyögte a szót a telefonjába.
– Ne fáradj – előzte meg Zak. – Inauguráció. Latin szó. Jelentése beavatás, felavatás, ünnepélyes beiktatás.
– Igen – bólintott Karin.
– És miért kéne tudnunk erről? – kérdezte Ralf érdeklődve.
– Mert sok helyen létezik ez. Most olvastam róla.
– Hol? – kérdezte azonnal Zak.
– Egy könyvben. Mármint papír könyvben.
Florencia felnevetett.
– Szóval még mindig létezik ez a beiktatás, beavatás bizonyos helyeken, és szerintem baj, hogy nálunk nincs ilyen. Nálunk valahogy mindenki belecsusszan a világba. Minden erőpróba nélkül. Nincs egy ajtó, amin át kellene menni, vagy egy hely, ahová el kellene jutni, hogy azt mondhassuk: tessék, ez itt a világ, most beléphetsz, teljes jogú polgár lettél.
– Anyu, te tényleg rosszul vagy. Nem kéne olvasnod – nevetett tovább Florencia.
– De most komolyan. Nem lenne jó dolog beavatottnak lenni? Bejutni valahova, ahová eddig nem jutottál be. Átélni azt, hogy egy öreg, tapasztalt ember azt mondja neked, hogy „itt van, a tiéd, mert kiálltad a próbát, már tudod, hogy mi az, felnőttnek lenni, nagykorúnak lenni, benne élni a világban. Hát nem lenne csodás azt érezni, hogy kiküzdötted magad a burokból, hogy saját erőfeszítésed gyümölcse az, hogy benne élhetsz a világban, hogy megküzdöttél a világért, és ezért most, beavatnak, felavatnak, ünnepélyesen beiktatnak?
Karin izgatottan pattant fel.
Zak nem válaszolt, Florencia vihogott.
– De hova? Mármint hova avassanak be minket? – kérdezte Ralf.
– Hát ez az! Nincs hova. Mert bejutni valahova csak kívülről lehet. Ha az ember nincs kint egy házból, akár ideiglenesen, akkor nem tud bejutni, hiszen már bent van. Ez a baj. Azt hiszem, hogy ez a legnagyobb baj. Soha nem vagyunk kint.
– Ez igaz – bólintott Ralf.
Szeretett Ralfot, aki mindig megértette. Aki még a legnagyobb hülyeségről is képes volt vele komolyan beszélgetni. Talán ezért lettek ők egy pár. A feltételen bizalom miatt.
– Ugye?
– Igen, de ha az ember nem tud kimenni a világból, akkor csak bent van. Már ha értem egyáltalán ezt a hasonlatot, amiről nem is tudom, hogy micsoda, és hogy miért hoztad szóba.
– Hát ez az! Nem tudunk kimenni. Pedig ki kéne. A beavatás miatt szükség lenne rá – mondta Karin, és újra az ablakhoz ment.
Azonnal meglátta a piros esőkabátot. Avarka állt a szemközti kapualjban.
– Srácok le kell mennem a boltba. Hozok tejet – perdült a szoba felé.
– Még mára van – nézett Zak a hűtő kijelzője felé.
– Nem baj. Desszertnek tejberizs lesz ebédre. Ugye addig nem mentek sehova?
– Én nem – rázta meg fejét Zak.
– Én itthon vagyok egész nap. Mozizom a többekkel.
Ralf nem válaszolt.
A lift gyorsan lerepítette a földszintre. Mire átért az utca túloldalára bőrig ázott.
– Nincs esernyőd? – kérdezte Avarka.
– Van, de tejért mentem, a bolt pedig a házban van.
Avarka biccentett. – No? Akkor?
– Gyerünk! – sóhajtott mélyen Karin.
– Gyerünk! – ölelte át Avarka, és ettől Karin még vizesebb lett.
A lejárat a sarki metróállomásnál volt. Avarka kódkártyája zokszó nélkül adott nekik utat. Egy szűk lift következett, majd két emelet mélyen egy folyosón találták magukat. A lámpák felgyulladtak érkezésükre, majd le is kapcsolódtak, ahogy elhaladtak alattuk.
– Itt van! – állt meg egy doboz mellett Avarka.
– Biztos?
– Halál biztos.
Kinyitották a dobozt, melyben vezetékek kusza halmazában két csatolófelület pihent. Avarka a zsebébe nyúlt.
– Ha ezt bedugom, akkor nincs visszaút.
Karin a szürke kis adathordozóra nézett.
– Biztos, hogy…
– Biztos. Egy teljes hétre. Nincs nyom, nincs bizonyíték.
A folyosón most csak fölöttük égtek a lámpák.
– Inauguráció – suttogta Karin.
– Inauguráció – biccentett Avarka, rádugta az adathordozót a csatolásra, és öt másodperc múlva már le is húzta azt.
– Ennyi?
– Ennyi. Apró kis kód ez – vigyorodott el Avarka.
Az utcán újra megölelték egymást.
Csak a liftben jutott eszébe, hogy nem ment be tejért, Mindegy, talán nem fog feltűnni.
Amikor benyitott a lakásba, már tudta, hogy elkezdődött.
– Anya, te vagy az? Képzeld el, nincs net – kiáltotta Florencia a konyhából.
– Ajjaj, most mi lesz? – kiáltotta vissza.
Különös módon mély és meggyőződéssel teli örömöt érzett.