Hetedik kör

Rafiq megállt a szentély előtt. Már végigjárta a zarándoklat minden állomását. Érzett mindent, amit érezni lehet, és megtapasztalt mindent, amit meg lehet tapasztalni. Megtisztulva, felemelkedett hangulatban nézte a szentélyt, és bár tudta, hogy az eltökéltség nem számít és szinte lehetetlennek tűnik a cél, mégis meg kell érinteni a követ. Zsigereiben érezte, hogy a jövő, az elkövetkezendő napok, évek, évtizedek ezen sorsdöntő hét körön múlnak. Sikerül-e az érintés vagy sem? A legfurcsább az volt, hogy minderre semmilyen ésszerű magyarázatot nem talált magában. Eleinte úgy vélte, hogy a hit késztette erre a gondolatra, de ahogy mélyebben magába nézett, nem talált sem rajongást, sem áhítatott a céllal kapcsolatban. Helyette valamiféle különös meggyőződésre lelt, mely azt súgta, hogy az érintés fontos. Semmi allegória, semmiféle jelképes mozzanat nem számít. Az érintés kell.

Nagyot sóhajtott, és lassan gyalogolva belesodródott az örvénylő tömegbe. Ránézett a bal kezére. Feltehetőleg ezzel történik majd az érintés, gondolta és tudatában valamiféle különös bizsergést félt felfedezni, mely tovább erősítette azt a gondolatot, hogy érintés nélkül hiába volt minden eddigi cselekedet. Lelkiismeretfurdalás erős hulláma érte el, és egy pillanatra megtorpant. Ez így nem lesz jó. El kell dönteni, hogy mi legyen, gondolta erősen, majd várt. Körülötte lassú, hipnotikus tempóban haladt a tömeg.

– Megérinted – súgta magának, és az a különös érzése támadt, hogy bár ő mondta ki száján a szót, mégsem ő volt az, aki sugallta.

Megindult.

Az első körben alig tudott közelebb férkőzni a szentélyhez, de ez nem vette el a kedvét.

Ez csupán jelzés arra, hogy jobban kell próbálkoznia.

A második körben nem csak sodródott a tömeggel, de egyre közelebb jutott a szentély koromfekete tömegéhez. Teste egyre többször ért mások testéhez, de ez nem zavarta. Nem mindenki egy célért van itt. Valakinek elég, ha bólint a kő felé. De nem neki.

A harmadik kör már nehéz volt. Ahogy egyre közelebb fúrta magát a szentélyhez, úgy tömörült előtte az emberfal. Három sarok megtétele után alig került közelebb, pedig minden lépésével erre törekedett.

„Tudod te ezt jobban is”, mondta magának. Az imákra gondolt, és elmondott egyet, de érezte, hogy mindez nem lesz elég. A test is kell hozzá.

A negyedik kör kegyetlen küzdelemben telt. Minden egyes előre tett lépéssel egy erős balra tartó mozdulat párosult. Testeket tolt előre, került meg, testeket utasított a jobb oldalára, hogy ő balra kerülhessen. Semmi mással nem törődött, csak a tiszta erőfeszítéssel, melynek nyomán a szentély falai egyre inkább fölé magasodtak. Most már csak alig tíz méterre volt a falaktól, de vigyáznia kellett, ha túl korán érkezik oda – és most már semmi kétsége nem volt afelől, hogy ez sikerülni fog, ismerte a módszert, az erőfeszítés kellő mértékét –, akkor a szükséges pillanat előtt fog kipenderülni a faltól, visszapattan majd, mint valami golyó vagy vízmolekula. Mert most már nem volt több és nem volt kevesebb, mint egy emberi vízfolyam egy apró cseppje, aki sodródik és csapódik, örvénylik, szétválik és megperdül a folyadékok fizikája szerint. Tehát innentől öntudatos cseppnek kell lennie. Át kell látnia a folyadékok áramlási dinamikáját. Még jó, hogy fizikus vagyok, gondolta futólag, és el is mosolyintotta magát. Hát igen. Még a szent célok esetén sem árt, ha az ember ismer némi matekot és alapvető áramlástant.

A teljes ötödik körben csak azzal törődött, hogy a lehető leglassabban haladjon, és egyszerre álljon ellen mind a túl gyors, mind a túl lassú közeledésnek. Egyszerű algoritmust használt. Minden testére kifelé ható lökést, taszítást azonos erővel nyomott vissza, miközben minden harmadik korrekció után egy határozott balra tett erőfeszítéssel biztosította, hogy egy hajszállal közelebb kerüljön a falakhoz. Úgy vélte, hogy nagyjából a hatodik kör megkezdésekor kell növelnie a balra irányuló nyomást, és az utolsó sarok után kell mindent beleadnia, hogy végül odaérjen a kőhöz. Koncentrált. Agyából kizárt, minden egyéb gondolatot.

A hatodik körhöz érve – a kő alig öt méterre suhant el előtte – megkezdte a közelítő manővert. Két sarkon keresztül erőteljesen haladt befelé, majd felhagyott a balra irányuló mozgással. Már közel volt. Most kell ügyelnie, hogy ne kerüljön idő előtt még közelebb. Ismét visszatért a szinten tartási algoritmushoz. Minden rá ható erőt, azonos, ellenirányú erővel korrigált. Eljutott a hetedik kör kezdetéhez. A kő közel volt, de nem túl közel.

Itt volt az ideje a végső közelítésnek. A második sarok után már két ember távolságra került a falhoz. Most kell vigyázni. Kibukkant a harmadik sarkon, és rémülten vette észre, hogy közvetlenül a sorok után egy csoportosulás fogja meg az emberáramot. A tömegben visszatérő áramok és turbulenciák keletkeztek a hirtelen támadt akadálytól, és ő újra jó öt méterre távolodott el a faltól.

Elkeseredve nézte, ahogy a cél rohamos tempóban távolodik.

– Nem! Akkor sem! – sziszegte a fogai közül és megindult befelé. Teste verítékezett, testeket taszított és lökött félre. Nem figyelt a méltatlankodásra, a rosszalló megjegyzésekre. Ennél nagyobb volt a cél. A negyedik sarokba beillesztett kő körül lelassult az ár, és hirtelen megérezte a lehetőséget. Szinte merőlegesen fúrta be magát az emberi vízcseppek közé, és érezte, hogy a területen szinte nincs áramlás. Maga a kő akasztotta meg a sodrást. Alig kellett erőfeszítést tennie és már ott állt a sorban. Abban a sorban, ahol azok haladnak, akik majd megérintik a követ. Kinézett jobbra és felismert egy arcot. Néhány körön keresztül együtt haladtak. A férfinak esélye sem volt közelebb keveredni, és ekkor Rafiq rájött, hogy a sarkon történt incidens nem átok, hanem áldás volt, és csupán annak segítségével juthatott oda, ahol most állt.

Minden erejét beleadta, hogy átfúrja magát azon a néhány testen, ami még az útjában állt. Ettől a pillanattól kezdve a puszta erő és akarat számít csak. Nincs más segítség.

Küzdött. Karokon, mellkasokon át nyúlt a cél felé, de kezét minduntalan eltérítették más kezek és más akaratok.

„Talán nem olyan fontos…” kúszott be tudatába egy gondolat, de csírájában elfojtotta. De fontos! Égetően fontos.

„Meg kell érintened” érkezett hozzá egy új üzenet.

Megkettőzte az erőfeszítést. Nyögve, kiabálva fúrta magát át újra az azonos célért küzdő hústömegen. Ujjai megérintettek valamit, de nem tudta, hogy a célt vagy esetleg valami mást. Újra kiabált és újra fúrt. Ujjai ismét hozzáértek valamihez. Teljes erejéből túrta magát előre, és most tenyere is rásimult a felületre.

Mi az? A kő?

Nem hitte, hogy sikerült. Elképesztő erőfeszítéssel mozdította meg a karját. Tonnányi súlynak állt ellen, és tudta, hogy ez lesz az utolsó kísérlete. Alkarja szinte meghajlott a tömegtől, talán el is fog törni, gondolta, de már nem törődött ezzel. Tovább küzdött.

Aztán mutatóujjának ujjbegye hozzáért valamihez. Sima, különösen forró érintés volt. Majd egy apró kisülést érzett. Semmiség. Egy parányi szikra. Vagy még az sem. Az agya mégis érzékelte a jelet. Nem látta kezét, de tudta, hogy az érintés megtörtént. Még az sem tudta, hogy miért tudja, de mindez nem számított. Elhúzta a kezét, majd lassan hagyta, hogy a sodrás kivigye az áramlás széléig.

Néhány pillanat múlva már mozdulatlanul állt a térség szélét szegélyező oszlopsornál.

Egy jó órán át nem mozdult. Figyelte a tömeget és figyelte magát.

„Miért?” tette fel a kérdést újra és újra. „Miért volt ez fontos?”

Ahogy teltek a percek, úgy enyészett el a késztetés, és vált egyre nevetségesebbé minden: a késztetés, a küzdelem, a lökdösődés.

Felnevetett, de mégsem nevette ki magát. A miért-re nem érkezett válasz, és ez lehetetlenné tette azt, hogy az egészet kinevesse. Csak magán nevetett, az érintésen nem.

Esteledett.

A rend szerint most ünnepelnie kéne, de ezt nem tartotta helyesnek. Azt sem, hogy maradjon. Üresnek érezte magát, de nem kiüresedettnek.

Úgy lépett ki a mecset északi kapuján, hogy szinte észre sem vette.

A kapun túl megállt és visszanézett.

– Miért? – tette fel újra a kérdést, de nem érkezett válasz, sem magától sem máshonnan. Tudta, hogy ki tudna találni valamit, amitől tudata megnyugodhatna, de azt is tudta, hogy ez nem elégítené ki. Semmi sem töltené be azt az üres helyet, mely pont akkora volt, mint maga a kérdés: Miért?

Néhány percig még várt, hátha választ kap, aztán megfordult és elindult a szálloda felé.

„Vannak az életben olyan kérdések, amiket ember nem válaszolhat meg”, jutott eszébe apja egyik kedvenc szólása. Főleg akkor idézte ezt, amikor nem volt kedve gondolkodni egy megoldható problémán. Az öreg mindig is ügyesen alkalmazta az örökéletű igazságokat.

Erre biztosan ezt mondta volna, mosolyodott el Rafiq, miközben átkelt az úttesten.

-o-

A Naprendszer peremén majd 1500 ciklus óta készenlétben várakozó mentőhajó regisztrációs adatbázisa földi idő szerint június 26-án nyílt meg. Az adatátvitel a hajó tartózkodási helye miatt, mint minden évben, most is csak hat földi napig volt lehetséges. Az első nap majdnem százezer bejegyzést regisztrált a rendszer. A 476.244-ik így nézett ki.