Hanna továbblép

Hanna könnye belehullott a kávéba. Most fel fog hígulni, gondolta önkéntelen, miközben megtörölte a szemét. Aztán újra sírni kezdett, és egy ideig nem is nagyon foglalkozott mással.

– Fel fog hígulni! – szólalt meg mögötte egy hang.

– Tudom! – válaszolt hüppögve és arra gondolat, hogy „hát még ez is”.

A kávézó tele volt. Hanna eleinte szégyellte a könnyeit, sőt, úgy vélte, hogy nem szabad ennyi ember jókedvét elrontania. Hiszen az ilyen helyekre azért járnak az emberek, hogy jól érezzék magukat, nem? Erre ő, most belerondít a bánatával az egészbe. Talán ki is van írva valahol a nyitva tartás és a kutyát bevinni tilos matrica között, hogy sírni tilos. Amennyire tudta visszafogta magát, de a tény, hogy valaki felfigyelt a híguló kávéjára, elsöpörte benne a gátakat. Arra azért figyelt, hogy ne nyögjön hangosan. Elég, ha rázkódik.

– Elég nagy lehet a baj – mondta a hang mögötte.

– Hát az! – bólintott és megfordult, de legnagyobb meglepetésére nem látott senkit. A közelben ülők rá sem hederítettek. Vagy nem vették észre a benne zajló drámát, vagy elég illedelmesek voltak ahhoz, hogy úgy tegyenek, mintha semmi baja nem lenne.

Nem elég Bernárd, még meg is hülyültem, gondolta és visszafordult az asztal felé. Felvette a telefontját és rápillantott a kijelzőre. Nem jött üzenet. Se Bernárdtól sem mástól.

Hát igen, ennyit érek.

Ennyi év után…

Újra sírni kezdett. Vajon mennyi könny férhet el egy ember könnyzacskójában? Vagy ilyen gyorsan újratermelődik a bánat? Ha igen, akkor komoly bajban van.

– Nincs nagy baj! – mondta hang. Most Hanna az asztal túloldaláról hallotta. – Leülhetek? – kérdezte.

Hanna tétován bólintott. A bánat okozhat hallucinációkat?

– Akkor leülök – hallotta Hanna.

Az asztal túloldalán álló üres thonet szék hátra, majd kisvártatva előre csúszott.

A bánat biztosan okozhat hallucinációkat!

Egyetlen pillanatra elfelejtette Bernárdot. Kikerekedett szemmel nézte a semmit.

– Ez már a vég – súgta maga elé.

– Dehogy az – mondta a hang. – Mindenki azt hiszi, hogy itt a vég, amikor elhagyják, de ennek elég csekély a valószínűsége.

– Hát, nálam itt van – mondta Hanna.

– Nincs. De persze érthető, hogy így érzed. Eddig volt egy előre látható képed a jövőről, most pedig semmi sincs, csak köd, sértettség és bánat.

– Te ki vagy? – kérdezte Hanna. Csak úgy a miheztartás végett, tudni akarta, hogy milyen szinten őrült meg.

– Én… fogalmazzunk úgy, hogy egy entitás.

– Entitás?

– Hát olyasmi. Magyarán valami, ami létezik.

– És mit akarsz, te valami, ami létezel?

– Gondoltam, beszélgethetnénk. Háta tudok segíteni.

– Eddig nem nagyon megy, az ugye neked is világos?

Az entitás nem válaszolt, ezért aztán csak csönd volt és üres tér az asztal túloldalán. Hanna azon tűnődött, hogy milyen gyógyszert kap majd a dilidokitól ezek után.

– Az a baj, hogy nem lépsz tovább – szólalt meg a hang.

– Tovább? – háborodott fel Hanna. – Hova? Volt egy életem, ami ment valamerre, és most? Most nincs. Minden, amit eddig elterveztem, egyenesen ment a kukába. Egyetlen nap alatt. Nincs jövő. Semmi. Mert megszűnt az az út, amin eddig jártam. Eltűnt, mintha ott sem lett volna. – Hanna újra sírni kezdett. – És egyébként meg forduljon föl, hogy elhagyott.

– Hát, ami az utat illeti… – mondta a hang.

– Ami az utat illeti az eltűnt, ahogy mondtam. Egy rohadt nagy szakadék előtt állok, amit az a disznó robbantott elém tegnap reggel. Bumm! Bele az arcomba. És persze nyilván én vagyok a hibás. Magamnak köszönhetem az egészet. Önző voltam… vagy ő volt az? …. a francba se tudja már az ember…

A kávé tovább hígult.

– Figyelj! Gondolkozzunk gyakorlatiasan – mondta a hang.

– Jó – hüppögött Hanna. – Egyébként most már az is zavar, hogy megőrültem.

– Erre majd a végén kitérünk, most csak annyit, hogy nem őrültél meg.

– Egy székkel beszélgetek.

– Egy széken ülő entitással beszélgetsz. Hívj Entinek, ha az könnyebb.

– Egyáltalán nem könnyebb. Sőt, ijesztőbb.

– Mindegy. A lényeg, hogy legyünk gyakorlatiasak. Feltennék pár kérdést, jó?

Hanna bólintott. Most már tényleg mindegy, akár egy székkel is beszélgethet, ha úgy adódik.

– Mit akarsz tenni legszívesebben? – kérdezte a hang. – Ne sokat gondolkozz. Vágd rá, ami az eszedbe jut. – Hanna mereven nézett maga elé. – No?

– Azt hiszem, hogy legszívesebben letépném Bernard fejét a nyakáról, beletenném egy csomagba és a csomagot elküldeném a Télapónak.

– A Télapónak? – kérdezte meglepődve a hang.

– Ja. Te mondtad, hogy azt mondjam, ami az eszembe jut. Hát, ez jutott eszembe.

– Érdekes. A probléma ezzel a Télapós dologgal az, hogy nem visz előre.

– Dehogynem. Kifejezetten örülni fogok.

– Nem visz előre. Olyan dolgokat mondj, ami előre visz.

– Jó. Nem a Télapónak küldöm el, hanem Húsvéti Nyuszinak.

– Nem jó. Ez sem visz előre. Az, aki elhagyott, már mögötted van. Fordulj előre! Azt mondd meg, hogy ott mi van. Mit teszel?

– Előre?

– Előre.

– Hát akkor a szakadék felé fordulok…

– Ez az!

– … leülök a szélére, lelógatom a lábam és addig zokogok, míg végzetesen dehidratálódom, aztán eldőlök és kinyúvadok.

– Nem jó. Ez még mindig nem visz előre.

– De most mondtam, hogy előre nézek.

– De nem gondolsz előre.

– Jó. Akkor nekifutok és zutty bele a mélységbe.

– Nem jó. Akkor nem gondolkodsz többé – mondta a hang türelmesen.

– Hagyj békén! Éppen belehülyülök a bánatba. Oda gondolom magam, ahová csak akarom.

– Nem éppen – szólalt meg a hang. – Az én Hannám nem.

Hanna lágy érintést érzett az arcán, majd az asztal megbillent. A kávézó egy hatalmas csattanással tűnt el körülötte. Néhány centire lábától egy végtelen mély és éjsötét szakadék tátongott. Az asztal pörögve tűnt el a szeme elől. Ha csak megmozdult volna a széken, zuhanni kezd. Feje fölött haragos felhőkből villámok cikáztak. Előtte, a szakadékon túl nem volt semmi, amint megakadhatott volna a szeme.

– Azt a rohadt…! – Kiáltott fel. Levegő után kapkodott.

– Most itt vagy – mondta a hang.

– De nem akarok itt lenni! – sikította Hanna. – Csináld vissza!

– Most itt vagy. Nem én hoztalak ide. Az agyad tette.

– Az én agyam nem tesz ilyesmit. Még akkor sem, ha elmegyek jógázni. Az én agyam halálosan dehidratálódni akar, semmi szakadék!

– Hanna, ezen ne vitatkozzunk! Most itt vagy. Ez a valódi valóságod, ahogy éppen megéled.

Hanna csendben zihált. Legalább a vérnyomásom felment, jutott eszébe. Egyszer olvasta, hogy a bánat vészesen leviszi vérnyomást. Vagy fel?…

– Jó! – mondta a hang. – A helyzet az, hogy nincs előtted út, amin tovább mehetsz. Sőt, semmi nincs előtted.

– Pontosan erről beszélek…

– De lehet – vette vissza a szót a hang. – Bármikor csinálhatsz magadnak egy utat.

– Hogy?

– Végre egy értelmes kérdés. Úgy, hogy gondolsz rá.

– Mire?

– Az útra. A jövő egy gondolat, Hanna. Bármilyen gondolat lehet, amire rá tudsz támaszkodni. Minél szilárdabb a gondolat, annál erősebb lesz az út előtted.

– Te valami ezós entitás vagy, ugye? Valami guru projekciója… Csak nem a te hírleveledre iratkoztam fel két hete? Leiratkozom, most azonnal!

– Hanna! Fárasztasz – sóhajtotta a hang. – Ebben nincs semmi misztika. De lásd saját szemeddel. Neked jó itt, megrekedve a szakadék szélén?

Hanna nem válaszolt, mert tudta, hogy mit kéne mondania, de nem akarta megadni a hangnak az örömet, hogy igaza van.

– Segítek: neked ez nem jó! Éppen azért sírsz, mert eltűnt előled az út.

– Jól van, na! Igazad van – vont vállat Hanna.

– Nyilvánvaló. Akkor most gondold azt, hogy letéped a fejét és elküldöd a Télapónak.

– Az menni fog!

– Nem, Hanna. Tényleg gondold azt.

Hanna elképzelte, amilyen élénken csak tudta.

A lába előtt megjelent egy földdarab, mintha a székből nőtt volna ki, melyen ült. A kitüremkedés néhány méterre nyúlt csak a szakadék fölé, majd ott megtorpant.

– Látod? Ez a gondolat, csak ennyire képes előre vinni. Kész. Ennél távolabb nem visz téged – mondta a hang.

– És ha másra gondolok? – kérdezte Hanna izgatottan. – Mondjuk arra, hogy míg élek azzal foglalkozom ezentúl, hogy tönkre tegyem a szánalmas kis életét? – Miközben beszélt egy vékony, de jól kivehető út jelent meg előtte. – Atyaég! Ez működik.

– Igen. Most elég erős a haragod. Talán sokáig elég lesz.

– És ha kifogy?

– Akkor megint ott állsz majd a szakadék előtt és új dologra kell gondolnod.

Hanna csendben nézte a messzire vezető ösvényt, mely helyenként hajmeresztően keskennyé vált.

– Ez nem szánalmas? Mármint, hogy a bosszú visz előre?

– Hanna, még mindig nem érted. A jövőnek semmi köze az erkölcshöz. Ez egy végtelenül gyakorlati dolog. Itt nincsen jó meg rossz. Csak gondolatok vannak, melyek tovább vihetnek. A bosszú is ilyen. Nem az a kérdés, hogy milyen, hanem az, hogy tovább visz-e vagy sem. Ha tovább visz, akkor azt lehet használni. És ennyi! Persze út és út között van különbség. Vannak szélesebb, kényelmes utak is. És vannak ilyenek is, mint ez.

– És ha azt gondolom, hogy újra összejövünk?

– Remény? Sokszor működik! Próbáld ki!

Hanna a közös ágyukra gondolt. Mindig is szeretett Bernarddal aludni. Látta magukat újra egy ágyban.

A lába előtt egy új út jelent meg a régi helyén.

– És ez igaz? – kérdezte hirtelen örömmel. – Újra összejövünk?

– Azt senki sem mondta. Vagy igen, vagy nem. Ez az út nem arról szól, hogy mi következik majd be, hanem arról, hogy rá tudsz-e lépni. A gondolat csak gondolat, nem az igazság. Viszont tovább vihet. Akár életed végéig is mehetsz rajta. A reményt sokan használják.

– De attól még nem lesz valóság, ha jól értem.

– Jól. A remény is egy gondolat, amin tovább lehet lépkedni. Se nem több, se nem kevesebb. Néha bejön, néha nem.

– Akkor azt is gondolhatom, hogy ő… szóval, hogy Bernard azért dobott ki, mert szeret?

– Persze. Ha elhiszed, akkor a legnagyobb hazugságon is tovább lehet gyalogolni. Hanna! Azon a gondolaton mész tovább, amin csak akarsz, ha elég erősen hiszed. Látod, most már két út van előtted. De hiheted azt is, hogy ami történt veled, az egy hatalmas terv része csupán.

Hanna előtt úgy új út jelent meg.

– Az?

– Lényegtelen, hogy valójában igaz-e vagy sem. Ha rá tudsz állni, akkor tovább visz. Hiheted azt, hogy mindez azért kellett, hogy megismerkedj azzal, akivel élted végégig boldog leszel.

Új út ágazott el a szakadék széléből.

– Tényleg?

– Hanna! Ugye most direkt vagy ennyire hülye?

– Kösz! – vont vállat Hanna.

– Nem az a lényeg, hogy igaz-e, vagy sem, amit gondolsz. Hanem az, hogy rá tudsz-e támaszkodni. A legnagyobb marhaságot is gondolhatod, ha elhiszed, és tovább tudsz rajta menni. Nekem tök mindegy, hogy mit gondolsz. Felőlem azt is hiheted, hogy földönkívüliek összeesküvése az egész, vagy azt, hogy a föld mélyében rejtező kristálypalotában egy nagy csiga-anya azt akarta, hogy szakítsatok. Mindegy, Hanna. A lényeg, hogy gondolj valamit, ami elég messzire vihet. A továbbút ezen áll vagy bukik. Amíg nem találsz egy gondolatot, addig itt fogsz ücsörögni a szakadék szélén. Találj egy gondolatot. Lehet baromság, ráció, képzelgés, terv. Mindegy, csak legyen valami.

– És ha azt gondolatot találom, hogy megőrültem?

– Felőlem az is jó. A lényeg, hogy elég fix legyen ahhoz, hogy elindulj rajta.

– És ha azt találom ki, hogy egy hologram vagyok?

– Remek.

– Vagy azt, hogy mindez véletlenül történt?

– Hiszel a véletlenben?

– Azt hiszem, igen.

– És abban, hogy történhetnek még veled jó véletlenek is?

– Igen.

– Akkor az is jó lesz – mondta a hang.

– De ha abban hiszek, hogy ez egy rám rótt büntetés, mert rossz voltam?

– Csodás. Néha fos lesz az út, de tökéletesen működik.

– Vagy azt, hogy ez volt a lehető legjobb, ami történhetett velem?

– Persze. Ez talán még igaz is.

– Ezt hogy érted?

– Figyelj, Hanna! Tapasztalatból tudom, hogy azok szoktak a legjobb gondolatok lenni, amik nem döntik el a jövőt, hanem esélyt adnak az új dolgoknak anélkül, hogy egy történetet gyártanának hozzá.

– Mint például?

– Mint például az, hogy az élet tele van fordulatokkal, és függetlenül attól, hogy mi történik velünk, élni jó. Vagy valami ilyesmi. Aki ilyen gondolatokból épít utat, az megspórol magának egy csomó…

– Jó, ebben simán hiszek – vágta rá Hanna.

– Na végre! Akkor tessék észben tartani ezt, és nem csomagokat küldözgetni a Télapónak.

A világ egy szempillantás alatt változott újra kávézóvá.

Hanna szédülni kezdett és megkapaszkodott az asztalba.

– Itt vagy még? – kérdezte, mikor enyhült a hányinger.

– Itt – válaszolta a hang. – Hogy vagy?

– Határozottan jobban.

– Látszik. Szép széles utad van.

– Igen – mosolyodott el Hanna. – Tudod, hogy milyen gondolatból van?

– Nem. Azt nem látom innen.

– Azt gondolom, hogy semmit sem tudok az életről. Hogy az élet egy kiszámíthatatlan, ismeretlen, rejtélyes színdarab. De éppen ez tesz kíváncsivá ahhoz, hogy tovább menjek benne.

– Ez jó gondolat és igaz is. Hanna, a te fajod még elég…

– Primitív?

– Gyerek. De ez nem baj. Ennek is vannak előnyei. Például nagyon jókat lehet veletek röhögni. És persze enni.

– Hát az jó! – bólintott Hanna. – Most mennem kell.

– Nekem is – válaszolt a hang.

Hanna kihörpintette a felhígult kávét.

– Egyébként miért segítettél?

– Á, hagyjuk – válaszolt a hang.

– Na, ne már! Tessék elmondani.

– Inkább nem. Semmi fennkölt nincs benne. Hagyjuk!

– Enti, kérlek!

Egy ideig csönd volt.,

– Enti!

– Végül is – szólalt meg a hang miközben egy láthatatlan kéz eltolta az asztaltól a Hannával szemközti széket. – A gondolatod elég jó. Nem fog sérülni.

– Szóval? Miért segítettél?

–… Fogadásból. Arra fogadtam, hogy ezt az egészet nem fogod megérteni és csak összezavarodsz.

– Arra fogadtál, hogy hülye vagyok?

– Olyasmi. De vesztettem. És egy cseppet sem bánom. Látod, az élet mennyire rejtélyes? Még nekem is az, hát még neked.

/ez a novella a Közösségi Olvasók Társaságának tagjai jóvoltából olvasható, akik úgy döntöttek, hogy bár nekik íródott, de szeretnék megosztani azt mindenkivel/