A hajnal három táncosa

A Fekete Macska koszos kis színpadáról már lekopott a rivalda fénye. Félhomályba süppedt minden. Kint Párizs még nem vette fel a hajnali ruháját, de az éjszakait már levetette. Párizs éppen mezítelen volt.

Erik egy színpadhoz közeli széken ült. Szemei előtt vibrálni kezdett az a kis fény, ami még megmaradt az éjféli életből.

– Túl sokat ittam… már megint – suttogta a kásásan maga elé, és megpróbált felállni, de érezte, hogy ez nem olyan könnyű manőver, mint ahogy azt eltervezte.

Inkább nem próbálkozott.

Egy ideig csak múlt az idő. Vékonyan, átlátszóan, ahogy a hajnal közeledik.

Aztán derengeni kezdett, de nem a jó irányból. A színpad felől kelt életre valami bágyadt glamour, mely terjedni kezdett és végül éteri fénybe csomagolta a színpadot.

Erik tágra nyitott szemmel nézte a jelenést. Arra gondolt, hogy ha Henri nem ment volna el pár órája, akkor most transzba esne a fényektől.

Aztán megjelentek a nők. Hárman voltak. Szépek és tünékenyek, mint a fények, melyben mozogtak. Az egyikük, az, aki középen volt, hipnotikus táncba kezdett. Saját tengelye körül forgott lassú, elnyújtott ütemben. Erik most vette észre, hogy a nőkön nincs ruha – vagy ha van is, az olyan áttetsző, hogy csak kiemeli az anyag alatti hajlatokat, a keblek, farok, csípők, vállak édes íveit. A középen álló nő táncához hamarosan a másik két jelenés is csatlakozott. Hármójuk mozgása egyszerre volt szerény és őrjítő. Vajon kik ezek, tűnődött el Erik. Tényleg a hajnali Párizs libbent be mezítelen szentháromsággal ebbe koszos kis kabaréba, hogy megigézze neki a hajnalt, vagy ez még az éjszakai Párizs szellemlenyomata, mely még ott leng a város álmos szemei előtt? Fényigézést, vagy éjbúcsúztatót lát-e most?

A nők tovább táncoltak. Erik szinte érezte a zenét. Nem hallotta, de érezte. Lassú, melankolikus dallam volt, szinte már szomorú. Az utcán elzörgött egy konflis, melytől a nők egy pillanatra megrebbentek, majd újra visszatértek különös, igéz táncukhoz. Mindenképpen az éjszakához tartoznak. De talán a három grácia jelent meg itt, akik éppen most, különös, mezítelen táncukkal kötik össze a tegnapot a mával. A Montmartre három gráciája, a romlott élet három istennője.

Erik csillogó szemmel nézte a három mezítelen testet, és tudta, hogy élete végéig elbámulná őket. A varázslat, kellem, kéj és szűzi egyszerűség egyszerre volt jelen a ragyogásban, és ettől minden valamiképpen felemelővé és mégis szomorúvá vált.

Erik könnyezni kezdett. A zene, melyre az alakok mozogtak egyre hangosabbá vált. Erik jól hallotta az egyszerű dallamot, az alatta mélabúsan lebegő akkordokat. Ujjai önműködően játszani kezdtek az asztalon, egy képzeletbeli billentyűzeten követték le a Macsát most már teljesen átható dallamot.

Hirtelen késztetést érzett, hogy felmenjen hozzájuk, levesse ruháját, és beálljon eme igéző szertartásba. A kép, nem is, inkább a zene részévé akart válni, melyben azok az áttetsző nők mozogtak.

Megmozdult, és feltornászta magát. A jelenések észrevették őt. A lágy derengésben csilloogó szemek követték minden mozdulatát.

Vetkőzni kell, jutott eszébe. Nem léphet a tündérszűzek közé koszos, poros ruhában. Kigombolta az ingét. A szomorú zene belé hatolt, minden sejtjét átitatta. Már értette, hogy a három nő, miként, hogyan táncol. Nem tesznek mást, csak átadják magukat a fénynek és a zenének.

Talán…

Talán neki is menni fog.

Kioldotta aza övét.

– Istenem, Camille, Erik már megint tök részeg – állt le a színpad felmosásával Paulin.

Nina és Camille nevetve néztek a nézőtér felé. Camille leugrott a színpadról és mielőtt Erik lehúzhatta volna a nadrágját, átkarolta a férfit.

– Művész úr! Már vége az estének – mondta mosolyogva, anyáskodó hangon, majd a bejárat felé kísérte.

– Hát beszélni is tudsz, Párizs gráciája? – nézett rá csodálkozva Erik.

– De még mennyire, hogy tudok – nevetett fel Camille.

– Ó csodás vagy te, tünékeny szűz.

– Hát ennek a mondatnak egyik szava sem igaz, művész úr! – vihogott Camille, és kinyitotta az ajtót.

Kint már derengeni kezdett.

– Mégis melyik vagy te, varázslatos lányom? Melyik a három közül? Az éj, a hajnal, vagy a holnap?

– Én? Én mindig a holnap vagyok, művész úr. Mindig a holnap! – mosolyodott el Camille majd a rue des Martyrs felé mutatott. – Arra lakik, ugye tudja? Hazatalál?

Erik bólintott és elindult a mutatott irányba.

Hiába, arra kell menni amerre a holnap mutatja. Mindig arra.

Egészen hazáig dúdolta az a vékonyka kis dallamot.

Párizs dallamát éjjel és hajnal között.

*

1925 (59 évesen) július 1-én (98 éve és 3 napja) halt meg Erik Satie. Sokak között Ravel-re és Poulenc-re volt hatással, de a századfordulós Montmertre minden művészével kapcsolatban állt. Érdekes (borgőzős) élete volt. Igazi párizsi művész, aki a XX. százat művészeti epicentrumában élt és alkotott. Ennek egyik helyszíne a Le Chat Noir, Párizs első kabaré színháza, kocsmája, művésztanyája volt, ahol Satie, mint oly sokan (pl. Toulouse-Lautrec, Debussy és még ezer más művész) gyakran megfordult.

Satie egyik sokak által ismert népszerű műve a gymnopédiák. Érdekes, lassú, melankolikus tánc (néha lejátszom, mert technikailag egyáltalán nem nehéz), sokan nem is tudják, hogy Satie szerezte őket, ha filmben vagy máshol hallják. A „gymnopedia” olyan mezítelen, dallal kísért tánc, melyet fiatal spártai szüzek táncoltak speciális alkalmak során. Az nincs írva sehol, hogy azok a szüzek ne lehettek volna éppen nemszűz párizsi takarítónők.

Satie élete egyébként izgalmas, különös. Fura alak volt, mint oly sokan a párizsi szecesszióban. Keményen ivott (ebbe is halt bele), minden újító társulásban részt vállalt. Ő alapította meg a „párizsi hatokat”, ismerte Cocteaut-t, Picassot, Ravelt, Debussy-t (és így tovább). Barátja volt Mallarmé, Verlaine (és így tovább). Egy pici, pár négyzetméteres szobát bérelt a Montmartre-on. 27 évig senki sem lépett be oda. Halála után úgy tárták fel barátai, mint valami egyiptomi sírt. Többek között találtak mérhetetlen számú esernyőt, és tucatjával elveszettnek hitt, vagy soha nem ismert Satie művet. Egyik titkos hobbija az volt, hogy kis kártyalapocskákra fantáziaépületeket rajzolt (melyek főként fémből készültek). Poénból néha hirdetést is adott fel lapokban pl. „kis ólomkastély eladó vagy kiadó” szöveggel.

Egyetlen szerelme Suzanne Valadon artista, modell, később festőnő volt, akit első együtt töltött éjszakájuk után megkért. A nő visszautasította, festett róla egy portrét, majd fél év múlva lelépett.

Satie zenéje izgalmas, érdekes, francia.

Érdemes hallgatni.