A háború lényege

– Elmondom, hogy mi a háború lényege – mondta halkan a férfi.

A mellette ülő kisfiú tíz éves volt. Lábukat lógatták egy hídról. Alattuk nem túl sietősen egy patak csordogált. Valami ilyesmi fölött ücsörgött az a két mesealak, amit nem is oly régen olvasott. A nevük most nem jutott a férfi eszébe.

– Én tudom – mondta magabiztosan a fiú. – Amikor lőnek egymásra.

– Igen. Ez a felszín. A lényeg azonban nem az, hogy lőnek egymásra. Az számít, hogy miért csinálják. Mindig az számít, hogy miért csinálják. Ezt keresd. A többi csak következmény.

A gyerek emésztette a hallottakat. Nem véletlenül őt hozta magával a férfi.

– Azt is tudom – szólalt meg végül a fiú.

– Figyelek.

– Azért, mert vannak a rosszak, és vannak a jók, és a rosszak megtámadják a jókat. Ezért van az egész.

A férfi elmosolyodott, de vigyázott arra, hogy ez ne tűnjön lekicsinylő gesztusnak.

– Na, itt azért van egy kis kiigazítani való. A helyzet az, hogy a háború természetes dolog. Az élet alapvető szintjén legalábbis az. Naponta ölik egymást az állatok. Főleg élelemért. De néha azért, mert valamelyik állat a másik területére tévedt. Olyankor a hatalomért ölik a másikat. Nem így hívják, de a hatalom a lényeg. Mert amelyik állat erősebb, annak több a táplálék és jobb nőkhöz jut.

A férfi felkuncogott és remélte, hogy elszólása nem okozott semmi maradandót a gyerekben.

– Az állatvilág kegyetlen – folytatta. – Tele van gyilkossággal, becsapással, csellel. Az állatoknál nincsenek rosszak és jók. Csak felek vannak. Ragadozók és prédák. Riválisok. Kiközösítettek. A táplálék lánc az erőszak lánca. Az erőszak nem furcsa. Sőt, normális dolog az állatoknál.

Lemenőben volt a nap. Az erdő felől felerősödött a madárzaj, ez is az alkonnyal járt együtt.

– Az emberek, amikor háborúznak állatok. Visszatérnek az ősi állapotukba, és bár már nem csupán azért ölnek, mert éhesek, de a lényeg mégis az marad: aki győz, annak jobbak az esélyei. Szinte mindenre. Az ember tehát állat. Most mondhatod, hogy hiszen a gondolkodás megkülönbözteti az állattól, de ez nem így van. Többé teszi, de nem különbözteti meg. Még nem. Ugyanis az ember a legtöbb esteben gondolkodva állat. Már nem tudja levetkőzni magáról a gondolatokat, de azt sem, ahonnan jött. Köztes lény. Ezért aztán nem csupán az ösztöneinek engedelmeskedik, hanem mindezt gondolkodva teszi. A probléma az, hogy a gondolkodást a legtöbb esteben aláveti az ösztönöknek. És ez veszélyes. Ezt ne feledd el soha. Mert gondolkodva, de ösztönből sokkal nagyobb kárt lehet okozni, mint csupán ösztönből, gondolkodás nélkül. Sokkal nagyobbat. Azért van ez, mert a gondolkodás kreatívvá tesz és vakká és érzéketlenné. Feltéve, ha az ösztönök hajtják az embert. És minden azon múlik, hogy melyik kapcsolódik be előbb. Ha az állat, akkor a gondolkodás csak követi azt.

– De ha a gondolkodás van elől? – kérdezte a fiú.

A férfi megcsóválta a fejét a fiú naivitása láttán.

– Az emberi háború tehát így néz ki: Vannak az emberek, akikben ott szunnyad az állat. Ott feszül bennük, nemigen tudnak mit tenni vele. Bármikor képes kiszabadulni onnan. De ezt sokszor féken tartja a gondolkodás, az értelem, a tudatosság. Az a valami, ami miatt az ember több, mint az állat. Egy állat nem gondolkodik azon, hogy mikor öljön. Amikor jön az ösztön, csinálja. Nem is tudja, hogy öl, csak teszi a dolgát. Egy embernél ez másképpen van. Ő már tudja, hogy mit tesz, pontosabban képes arra, hogy észrevegye, hogy mit tesz. Ezt hívják tudatosságnak.

– Akkor azt kell előre tenni. Ez nem lehet olyan nehéz – vágta rá a fiú.

Okos kis kölyök volt. A férfi képzeletben megveregette saját vállát.

– Igen, ez megoldás, és addig nincs is baj, amíg ez működik. Amíg az ember képes az ösztöneinek parancsolni, tehát képes a gondolatokkal kordában tartani az állatot, addig a késztetés ellenőrizhető. Visszafogja magát, és kevéssé tesz olyasmit, amit egy állat már régen megtett volna. De aztán jön egy gondolat. Vagy saját magának jutott eszébe, vagy más súgta neki. Figyelsz? Most mondom a lényeget!

– Figyelek! – bólintott a fiú. Hangján érződött az izgatottság.

– Jó! Szóval akkor van baj, ha az a gondolat azt mondja, hogy ölni kell. Amikor azt súgja, hogy legyél állat, ölj, gyilkolj! És miért mondja ezt?

Szinte hallatszott, ahogy a fiúban válaszok születnek és halnak el.

– Hát… nem igazán tudom.

– Pedig ez a lényeg. Erőltesd meg magad!

A fiú hosszú ideig nem válaszolt.

– Azért mondja, hogy ölni kell, mert…

A férfi hosszú ideig nem segített neki. Törje csak a fejét, azért van. Pláne ilyen korban. A fiú végül fészkelődni kezdett, és a férfi megsajnálta:

– Ez a gondolat azt mondja, azt zümmögi a fejekben, hogy ha nem ölsz, akkor éhes leszel, akkor bajod esik, akkor meg fognak ölni. Azt suttogja, hogy ha nem gyilkolsz, akkor olyan dolgok történnek, amitől az életed szörnyű lesz, amitől annak az élete szörnyű lesz, akit szeretsz. Néha azt súgja, hogy ha ölsz, akkor jobb lesz neked. Sokkal jobb. Nem leszel többé éhes, nem fogsz fázni, a gyerekeid boldogok lesznek. Büszkék lesznek rád. Érted? Látod?

A fiú nemet intett a fejével.

– A lényeg, hogy állati dolgokat suttog. Olyasmiket, ami miatt az állatok gondolatok nélkül, ösztönből ölnek. Ez a hang csak suttog és suttog, és rág és rág, és addig suttog, amíg végül átrágja magát a többi gondolaton és eljut az ösztönig. Eljut az állatig. És ebben a pillanatban az ember már nem gondolkodik. Megcserélődik a sorrend, állattá válik egy gondolat miatt, ami eredetileg egyáltalán nem volt állati. A felállás hirtelen megfordul és az ösztön lesz az úr, a gondolat pedig alatta lesz, és az ember tombol és öl, a gondolat pedig vagy támogatja, vagy ellenáll neki, de mivel az ösztön erősebb, az ember állattá válik.

– Kreatív állattá – bólintott komolyan a fiú.

A nap elérte a fák koronáját. A férfi érezte, hogy a fiúban elkapott egy szálat, melyen most már elvezetheti a lényegig.

– Így van! Ilyenkor az emberek gondolkodó állatként egymásnak esnek és ölik egymást. A gondolat miatt. Azért, mert elhiszik, hogy valami szörnyűség történik velük, ha nem ölnek, vagy elhiszik, hogy valami csodálatos dolog történik velük, ha ölnek. És persze annak, akit megtámadtak már nem is kell gondolkodnia. Neki elég, ha csak ösztönből védekezik és úgy öl, ahogy az állatok. Az egész pedig visszaállatiasul, és mind állatok lesznek. Ahogy mondtad: kreatívan, okosan, de állatok módjára viselkednek. És ez természetes. Nem szabad hibáztatni ezért senkit. Mert ebből nőttek ki, és félig még mindig ebben vannak. Ügyesebben, kegyetlenebbül, hatékonyabban csinálják persze, de attól még mindez normális. Számukra mindenképpen.

Feltámadt a szél. A hátuk mögött heverő zsákok vízhatlan borításai zörögni kezdtek.

– Ez a háború. És az állapot egészen addig tart, míg az ösztön van felül és a gondolat alul. Az emberben lévő állatot csak egyetlen dolog zárhatja ketrecbe. Mégpedig ugyanaz a dolog, ami kiszabadította. A gondolat. Vagyis az a képesség, hogy az ember képes a gondolkodásra. A háborúknak két módon szokott vége lenni. Az első az, amikor az egyik fél győzött. Eleget ölt és megnyugodott. Mint az állatok. A másik pedig az, amikor az emberekben valahogy gyengül az a gondolat, ami eddig kiszolgálta az ösztönöket. Az ösztön hirtelen nem kap elég üzemanyagot. Kifogy alóla az „Ok”, az „Ezt kell tenned”. És olyankor az ember megáll, mintha felocsúdna az álmából és megkérdezi, hogy „miért csinálom ezt?” és „mit csináltam eddig?”. Ilyenkor ezek a gondolatok újra rágni kezdenek, de most felefelé, és kirágják magukat az ösztön fogságából és a felszínre bukkannak, és az ember újra értelmes emberré válik. Azzá a lénnyé, amit nem a zsigeri ösztönei vezérelnek, hanem az, ami többé tette őt az állatoknál: az értelme. Ezt látni kell. Látnod kell, hogy a háború egyetlen oka egy gondolat. De a háború egyetlen megoldása is egy gondolat. Egy gondolat, ami nem tud és nem is akar az ösztönök alá mászni. Ezt meg kell értened még az este előtt, mert ha nem érted meg, akkor hihetnéd azt, hogy mi is ösztönből tesszük majd a dolgunk.

A fiú a háta mögött várakozó zsákokra nézett, de nem szólalt meg. A férfi csak magában mosolygott. Nincs mit tenni, fiú.

– Tehát az ölést nem lehet másképpen megállítani csak úgy, hogy megtartjuk fölötte azt, amit többé teszi az embert annál, mint amiből kinőtte magát. És ez az értelem. Az értelem, ami gondolatok formájában jelenik meg. Ha nincs gondolat, akkor állati ösztön van. Az ösztönnel pedig együtt jár az ölés. Ez az egyetlen mód, ez az egyetlen lehetőség. Megtartani bennük azt, amit elértek. Megtartani az értelmet. És ha elveszni látszik az értelem, ha egy gondolat elindul lefelé, ha le akar süllyedni az ösztönök alá, akkor minden erőnkkel azon kell legyünk, hogy ezt megakadályozzuk bennük. El kell érnünk, hogy az értelmet magasra tartsuk az emberben, mint ahogy régen a fegyvert is a fejünk fölé emeltük, amikor átkeltünk egy folyón, hogy ne ázzon el. Mert ha elázik a fegyver, akkor semmit nem ér. Akkor az értelem, a legfőbb eszköz kiesik az ember kezéből és hasztalanná válik. Az értelem, ami miatt az emberek képesek lennénk az állatokkal ellentétben, folyton békében élni egymással. Az értelem, ami előre visz, ami kihúz a bajból, ami megmentheti azokat, akik képtelenek a gondolkodásra: például az állatokat.

A férfi befejezte a mondandóját. Nap lement. A madarak két fokozattal magasabb hangerőre kapcsoltak.

– Értetted, amiről beszélgettünk? – kérdezte a férfi.

– Azt hiszem, igen – vágta rá a fiú.

A férfi biccentett.

– A háború rossz dolog. De nem azért, mert természetellenes, mert nagyon is az. A legtermészetesebb dolog az ember életében. Azért rossz, mert már nem kéne, hogy az legyen. Már képesek lennének arra, hogy ezt kihagyják állati oldalukból. De nem tesszik. Még nem. Akkor tehát mi a teendő? Hogy lehet megoldani, hogy az emberben előre kerüljön az értelem?

– Beszélni kell velük – mondta komolyan a fiú.

A férfi felnevetett. Ezért érdemes fiatalokkal foglalkozni. Bennük még ott van az üdítő, vérpezsdítő optimizmus.

– Igen. Az is egy jó módszer és akkor működik is, ha az emberben éppen elől van az értelem. De ha már egy gondolat az értelem alá ásta magát, ha már az állatot táplálja egy gondolat, akkor mi lehet a teendő?

– Akkor azt a gondolatot kell valahogy… – a fiú elgondolkodott. – Vagy nem?

– De – bólintott a férfi. – Akkor a gondolatot kell kiirtani. És mivel a gondolat emberekben lakozik, azt kell kivonni az egyenletből. Vagyis azokat, akik ilyen gondolatokat táplálnak. Ez a módja. És ez a dolgunk.

A fiú újra a zsákra nézett, majd a férfira. A fények lassan homályba fordultak.

– Igen – bólintott a férfi. – Egy jó vadőrnek éppen ez a dolga. Most vedd elő a szépen a fegyvert és ismételjük át, amit a lőtéren tanultál. Aztán átvesszük a szabadtári alapokat és elmegyünk szépen vadászni. Ma este kiveszünk az állományból néhány gondolat-hordozót. A hálózati elemzések szerint elég lesz pár tucat. Majd útközben elmondom, hogy honnan lehet tudni, mikor elég. Egyébként csak figyelni kell az algoritmust.

A fiú boldogan húzta a combjára a zsákot. Széthúzta a zipzárt. A fegyver kecses vonala megdobogtatta a szívét. A férfi látta ezt.

– Ne feledd! Mindezt értük tesszük. Azért tesszük, mert mi már képesek vagyunk kint tartani a fejünket az állatból, de ők még csak emberek. Még félúton sincsenek. És ez különböztet meg minket attól, ahogy ők ölnek. Ezért mondom neked: – a férfi felkuncogott a szavak sorrendje hallatán – gondolkodj, használd az eszed arra, ami téged már kiemelt az állatok közül. Beszélj, írj, olvass, néha ölj, és ez által lásd, hogy mit teszel.

A fiú bólintott miközben csillogó szemmel kivette a fegyvert a tokból.

Aztán belemerültek a technikai részletekbe.