Gyufa

Hetek óta gondolkodott a dolgon. Volt ideje és lehetősége bőven. Kezdetben azt hitte, hogy majd szelídül a helyzet. Mindig minden változik, ez miért ne változhatna? Pláne úgy, hogy eközben ő is tehet valamit az ügy érdekében. És tett. Napról napra, óráról óra megpróbálta valahogy lágyítani a dolgokat. De a lágyság elmaradt. Sőt, tovább keményedett. Hosszú idő után végül mégis megmozdult valami. Amikor ezt észrevette, teljes valójában megremegett. A változás ugyanis nem Filemonban, hanem benne zajlott le. Valamikor a folyamat során olyan érzések keltek életre benne, melyeket addig hírből sem ismert. A világ változott, méghozzá az ő világa. Egyedül töltött órái alatt gondos leltárt készített. Szerette a letárakat. Egyértelművé tették, hogy miből van hiány és mi van készleten. Ahogy komótosan és alaposan haladt önmaga szortírozásában, egyre nagyobb megrökönyödéssel vette tudomásul, hogy félelemből és szorongásból többszörös túlkínálattal rendelkezik. Hogy honnan és mikor szerezte be ezt a rettenetes mennyiséget, azt akármennyire is próbálta, nem tudta megfejteni. Évek kellettek hozzá, ebben megegyezett magával. Végül is, ez logikus, gondolta. A dolgok hatnak egymásra. Ez Newton óta közismert. Ha pedig egy kemény és szúrós test érintkezik egy lágy és felszúrható testtel, akkor az egymásra hatás törvényszerűsége nyilvánvalóan azon látszik meg inkább, amelyik jobban ki van téve a változás lehetőségének. Ezt gyorsan elfogadta. Azt is, hogy Filemon alig változott. Ő deformálódott a – sokszor szó szerint értendő – ütközések során. Filemon pedig túl kemény volt ahhoz, hogy bármilyen látható hatást elérjen nála. A gondolat, hogy a férfi változni fog, merő vágyálom volt és nem fizika. Márpedig a törvényszerűségek mindig legyőzik az ábrándokat. Vagy ha néha mégis van kivétel, azt kirakatban mutogatják és évszázadokig emlegetik. Nem gondolta, hogy róla beszélnek majd valaha is a jövőben.

A felgyűlt félelemmel viszont kezdenie kellett valamit. Ezen gondolkodott már hetek óta. Az okosok azt mondják, hogy szembe kell nézni vele. Talán így is van. Megpróbálta, de a gyakorlat hatástalan volt. A félelem nem tűnt el, sőt, egyre élénkebben jelentkezett. A bejárati ajtón a kulcs csörgése, az felhúzott hangsúly a mondat végén. Mind úgy termelte a félelmet, mint valami gyár. A futás nem merült fel benne. Nem tudta, hogy miért nem, de azt igen, hogy soha nem fog elmenekülni. Talán ezt egy új leltár során kell majd kiderítenie. Lehet. Most azonban a félelemmel kell valamit kezdenie.

Az felismerés azán a semmiből jött és bogáncsként megakadt benne. Éppen a vécén ült, amikor rájött a baj forrására. Majdnem felkiáltott meglepetésében. Eddig rosszul gondolkodott. Azt hitte, hogy Filemontól fél. Holott valójában a fájdalomtól rettegett. A sérüléstől, a haláltól, és Filemon csupán megtestesítette azt. A halál és a hozzá vezető félelem nyers érzése mindig valamilyen formában érkezik el egy élőlényhez, legyen az állat, vagy emberállat. Az ő halálfélemét Filemonnak hívták.

A felismerés különös könnyedséget hozott rá. Bár a fájdalom nem volt a kedvenc érzései között, de fele annyira sem tűnt félelmetesnek számára, mint a tőle való félelem. Ez pedig logikusan azt a következtetést vonta maga után, hogy talán a fájdalom felvállalása akár hatékonyan is csökkentheti a félelmét. Ez volt az elmélet. Nem igazán hitt benne, de más választása nem volt. Minél jobban átgondolta a jövőt, annál tisztábban látta, hogy ezt ki kell próbálnia. Zsigereiben érezte, hogy az a bizonyos változás, melyet oly naivan másban akart kieszközölni, csak így juthat el benne valós metamorfózissá. Csak a félelemen túl létezik menekülés. Amíg útját állja az, nincs kiút. El kell jutnia addig a pontig, ahol a dolgok negatívjukba fordulnak, ahol az, ami volt már nem lehet soha többé ugyanaz. Szüksége van az átfordulása. Át kell lépnie a küszöböt, ahol megtörténik végre a ráhatás. És nem Filemonban. Dehogy! Benne. Filemon csak eszköz lesz ebben a játékban.

Várt, és az így töltött idő inkább izgalmat hozott magával mintsem félelmet. Valahol a szülés is ilyen. Fájdalommal érkezik és fájdalommal ér a csúcspontra, de mégsem fájdalmat hoz a világra, hanem egy új emberi lényt. Ebben a szülésben önmagát fogja világra hozni. Egy új nőt.

Megcsörrent a zár. Filemon borús arccal érkezett. A tárgylás nem mehetett olyan simán, ahogy azt eltervezte. Azonnal érezte, hogy eljött a pillanat. Ma születik ujjá. A félelmen keresztül, a fájdalom által. Vagy meghal. Még mindig jobb, mint tovább halmozni a rettegést. Ennél többre nem látott lehetőséget. Ő így küzd, izmok helyett. Talán rossz döntés, talán buta, ostoba terv. De most már ragaszkodni fog hozzá.

– Szia! Jó napod volt? – kérdezte a férfit, amikor az felakasztotta kabátját a fogasra.

– Nagyon nem volt jó napom.

– Segíthetek valamiben?

– Talán ha csöndben maradnál.

– Vagy inkább beszélgethetnék is, mint az értelmes emberek.

– Ne húzd ki a gyufát! – sziszegte a férfi.

Egyetlen pillanatig várt csak. Eközben érezte, hogy felágaskodik benne a félelem. Hát abból nem eszel, gondolta és kihúzta azt a gyufát…

*

November 25. Nemzetközi nap a nők elleni erőszak megszüntetéséért