Gyere! Enni!

Nem akarta, hogy letámadják, de hát minek megy az ember olyan helyre, ahol tudja, hogy le fogják támadni? Ezért aztán hagyta, hogy a két kölyök az orra alá nyomja az étlapot, ami tele volt képekkel. Ismerte a szabályt: soha ne ülj be olyan helyre, ahol az étlapon fényképek vannak.
Megtorpant. A srácok angolhoz hasonló nyelvvel támadtak. A legszívesebben azt mondta volna, hogy ha magyarul nem megy, akkor ne fáradjanak, de inkább nem szólalt meg.
– Enni, enni?! – hajtogatta az egyik, és vadul pergette az étlapot, ami legalább harmincoldalas volt. Ha ezeket a kajákat mind azonnal elkészítik, akkor itt valahol a mélyben egy kerület nagyságú konyhának kell lennie.
– No! – rázta meg a fejét.
– Inni?
– No!
– Akkor enni – döntötte el a kérdést a srác.
Ha enni, hát enni. Átfutott fején a gondolat, hogy jó lenne ránézni a netre, az biztos megmondaná, hogy a srác szélhámos-e vagy a világ legjobb streetfoodosának ügynöke, de erre nem volt idő.
– Enni! Gyere! – intett a srác egy közeli asztal felé.
Az volt a baj, hogy nem volt emlék a nyelvében, az ízlelőbimbói kelet-szűzek voltak. Mert honnan tudhatná az ember, hogy a Thököly sarkán álló kínai/vietnámi/thai (csak egy Ázsia-kutató tudná megmondani, hogy kik ők) tavaszi tekercse az valódi tavaszi tekercs-e, vagy elokádná magát tőle egy kínai/vietnámi/thai?
– Enni, gyere! – mutatott a srác most már parancsolón az asztalra, és ő érezte, hogy ebből nem lesz menekvés. És nem azért, mert a gyerek lehengerlő volt. Küzdött ő már meg kairói bizsuárussal is, pedig az tényleg harc volt a javából. Azt érezte, hogy nem tudja, nem érzi az igazságot. Sem a nyelvében sem a szemében. Mi van akkor, ha most leül, és eszik egy tavaszi tekercset? Mi van akkor? Semmi. Mintha valaki Pesten betérne egy rózsatulipános vendéglőbe és kérne egy pörköltet. Valószínűleg azt kap majd. Talán nem a legjobbat, de szinte biztosan pörköltebbet, mintha Dél-Koreában akarna gulyást enni. Kezdésnek biztos jó lesz. Bemelegítés. Még ha rossz is, jó lesz. És mi van, ha beletrafál? Ha megízleli a mennyországot? Ha ez a kölyök a papájának nyomdokában húsz év múlva szakácsisten lesz? És mi van akkor, ha most nyitottak, és ő az első európai náluk, sőt, az első vevő? Úgy emlékeznek majd rá, mint a mérföldkövek mérföldkövére. Lefényképezkednek az ebéd végén, és ott lóg majd a bekeretezett képe ötven évig a vendéglő falán.
– Gyere, gyere!
– Tavaszi tekercs? – kérdezte gonoszan magyarul.
A srác összeráncolta a szemöldökét, de csak egy pillanatig tartott a megrökönyödés. Azonnal lapozgatni kezdte a könyvet és egy felismerhetetlen ételre mutatott. Nem nézett ki túl jól. Végül is lehet, hogy ezt mondta vietnámiul.
– Spring roll? – kérdezte végre angolul.
– Igen-igen! –lelkesedett a srác. – Egyél! Gyere!
– Oké! – bólintott és járókelőből vendéggé vált.
Igen, jó hely ez! Autentikus. Hiszen itt minden vietnámi. A sprig roll is. Végül is maguknak csinálják, nem neki. Az igazi turista csapdák csalogatni szoktak, de itt? Ez a srác nem csali, hanem egy kezdő éttermes kisfia. És a felirat? Hát az sem csali. „SPRING ROOL”. Mintha a Váci utcában az lenne kiírva, gulyás helyett, hogy „Gullac”. Ez édes, ez romantikus! „Spring roolt” fog enni, és „Bia Saigont” iszik rá, ami valószínűleg a helyi kőbányai, és nem foglalkozik majd azzal, hogy bepalizták-e. Olyan ismeretlen minden. Majd legközelebb öreg rókaként viselkedik. Most még a naiv turista is jó lesz.
És különben is: korgott a gyomra.