Gvendolin metafórikusan

(a tisztás közepén egy zárt ajtó áll, JÁNUSZ az ajtó kerete előtt ücsörög, barna kórót tépked darabokra; IANUS az ajtó és így JÁNUSZ körül köröz)

JÁNUSZ: Elszédültem tőled.

IANUS: Nem érdekel. Ki kell vezetnem magamból a feszültséget.

JÁNUSZ: (beletörődőn) Neked azt mindig ki kell vezetni.

IANUS: Hidd el, én is szívesen ülnék ott melletted és csinálnám a semmit.

JÁNUSZ: Nem a semmit csinálom. Ülök. Az valami.

IANUS: (ránéz, kétkedve) Hát… (tovább köröz) Hol van már?

JÁNUSZ: Majd jön, ha jön. Nem mehet másfelé. Ez A tisztás. Nagy A-val.

IANUS: Attól, hogy nagy A-val mondasz valamit, még nem lesz egyedülálló. Ez pont az az arrogancia, amivel itt ücsörögsz halál nyugalomban.

JÁNUSZ: Bocsánat, hogy arrogánsan szelíd vagyok.

(IANUS nem válaszol, tovább köröz)

JÁNUSZ: (szelíden) Egyébként nem kéne állandóan a halált emlegetned, amikor rám nézel. Ez nem fair. Rosszul esik.

(IANUS megtorpan)

IANUS: Hát…de…ha…az! Finomkodhatunk, de minek? Mint halottnak a ráncfelvarrás. Kozmetikai önbecsapás, vizuális eufemisztika. Halál. Szokj hozzá, ha már azzal foglalkozol. Semmi baj nincs ezzel a szóval.

JÁNUSZ: A szóval nincs. Ahogy használod, azzal van. Mintha szitkozódnál.

IANUS: Azért te sem mész a szomszédba szemétségért. Baby, újszülött, nyálgép, csíra, taknyos, zöldfülű, egysejtű, zigóta…

(GVENDOLIN jelenik meg a tisztás szélén, óvatosan, tétován közelít az ajtóhoz, JÁNUSZ észreveszi és feltápászkodik)

JÁNUSZ: Oda se figyeljen rá, hölgyem. Kezdő még a szakmában.

(IANUS elhallgat, majd GVENDOLIN felé fordul széles mosollyal az arcán)

IANUS: Na végre! Már vártuk!

GVENDOLIN: (meglepődve) Engem?

JÁNUSZ: Nincs más errefelé az erdőben. Magának kellett jönnie. És meg is érkezett.

GVENDOLIN: Hát meg.

(csönd)

IANUS: És, kedves hölgyem? (az ajtó felé mutat) Akkor?

GVENDOLIN: (értetlenül) Akkor?

JÁNUSZ: Türelmetlen kollégám arra utal, hogy ha esetleg nincs semmi különösebb ellenvetése, akkor túleshetnénk a dolgon.

GVENDOLIN: Arra utalt?

JÁNUSZ: Igen, csak elég szűk szókészlettel rendelkezik. Nézze el neki.

GVENDOLIN: De mire utalt? És mi ez az ajtó? Az egészet nem értem.

(JÁNUSZ sóhajtva néz IANUSra, aki széttárja a karját)

IANUS: Ne rám nézz. Nem tehetek róla, hogy már megint nem tudja.

JÁNUSZ: Hát ki tehet róla? Én? Én vezetem ki a tisztásról? Én?

IANUS: Nyugi már! Lehet, hogy hülye!

JÁNUSZ: Nem az. Nézz rá! Te vagy a hülye, mert soha nem csinálsz semmit alaposan. Durr bele, azt lesz valami. Következmények? Smafu! Józan ész? Smafu! Tervek? Smafu!

IANUS: És én nem vagyok fair?

GVENDOLIN: (értetlenül) Azt ugye tudják, hogy itt vagyok? Vagy menjek el? Nagyon szívesen elmegyek, mivel azt sem tudom, hogy hol vagyok, és ez már eleve zavar.

(JÁNUSZ és IANUS GVENDOLINra néznek, majd egyszerre mosolyodnak el, IANUS GVENDOLIN mellé penderül, belekarol és sétálni kezd vele az ajtó és JANUSZ körül, aki az ajtófélfának támaszkodva nézi őket)

IJÁNUSZ: Amint látja, kedves Gvendolin, itt egy ajtó áll a semmi közepén. A „semmi” kifejezés itt erősen metaforikus, mivel a semmi közepén nem állhat valami, mert akkor az a valami nem tudna állni, csak lenni. Ez a tisztás tehát valójában valami. Azt már csak hozzátenném, hogy itt sem az erdő, sem a tisztás, sem az ajtó, sem mi ketten valójában nem létezünk, mind egy szálig metaforák vagyunk. Tehát ha meghatározásommal a realitás talaján akarnék állni, akkor azt mondanám, hogy itt a semmi közepén áll egy semmi, amiről most két semmivel beszélget. Azonban. A realitás néha erősen szürreális tud lenni, sőt, egyenesen abszurd és értelmetlen, így jobb, ha azt becsomagoljuk olyan érthető – bár nem létező – formákba, mint ez a tisztás, az ajtó és mi ketten. Eddig érti?

(GVENDOLIN tétován bólint)

JÁNUSZ: Tuti, hogy nem érti.

IANUS: (tovább köröz GVENDOLINnal) Tehát! Ez a metaforisztikus hazugság éppen arra jó, hogy megértse általa az igazságot. Tudja, mint minden művészet, ez is pofátlanul lódít, hogy kimondhassa azt, ami van. A nekünk jobbra látható ajtó valójában az ön életének bizonyos szakaszait képviseli. Olyan dolgokat, melyek elkezdőtek valamikor, és amelyeknek valamikor befejeződnek. Tudja, mint az iskola, az első szerelem, a vágy arra, hogy űrhajósok legyünk…

GVENDOLIN: Soha nem akartam űrhajós lenni.

IANUS: Én sem. A vágyra hoztam példát. A lényeg az, hogy bármi, ami elkezdődött, annak egyszer vége kell legyen, és fordítva is igaz, ami egyszer befejeződik, annak valamikor el kellett kezdődnie. Ez azért tényleg érthető, nem? (GVENDOLIN bólint) Remek! Nos. Ezért vagyunk most itt. Nekünk úgy tűnik, hogy a maga életében valami erőteljesen a vége felé közeledik. (IANUS hirtelen megtorpan és GVENDOLIN szemébe néz) Igazam van?

GVENDOLIN: Nem tudok róla!

IANUS: (JÁNUSZnak) Nem tud róla!

JÁNUSZ: (IANUSnak) Nem tud róla!

IANUS: (GVENDOLINnak, akit újra körbesétáltat az ajtó körül) És ha azt mondom, hogy Gvendolin drága, mi van azzal az apró kis helyzettel, amit nevezzünk csak simán K-nak. Ami jelenthet egy nevet, vagy jelentheti azt is, hogy Korszak. Nekünk úgy tűnik, hogy egy régi K lassan befejeződik és egy új K lassan elindul. Vagy tévedünk? Megjegyzem: soha nem tévedünk. Nos? Most így, újévkor, amikor mindenki új életet kezd, éppen kapóra jön, hogy magácska egészen pontosan valami ilyesmit tervez. Nincs igazunk? Megjegyzem: mindig igazunk van.

(GVENDOLIN megáll, JANUS a lendülettől még három lépést tovább halad)

GVENDOLIN: Jó. Tegyük föl, hogy új korszakra készülök. A régi K-t lezárom. Ehhez mi közük?

(IANUS teátrális mozdulatokkal gesztikulálva beszél) Hát ennek az egésznek köze van hozzá, kisnagysád! Mit képzelt, mi a fenének álluk itt egy metafora, sőt, egy gigantikus allegória közepén? Vajh miért lépdelünk egy ajtó körül, mint éhezők, a terülj-terülj asztalka körül? Segítek: azért, mert le akarjuk zárni azt a K korszakot. Ezért van az ajtó, ezért vagyunk itt mi ketten, és magácska is ezért lépett ki erre a ködös-nyálas tisztásra is. Korszakváltásban vagyunk érdekeltek mindhárman. A maga korszakváltásában.

GVENDOLIN: Majd én lezárom magam a dolgaimat, nem kell segíteni.

JÁNUSZ: (IANUSnak) Szerintem nem érti.

IANUS: Gvendolin, édesem. Persze hogy maga zárja le. Mit gondol, hol vagyunk?

GVENDOLIN: Ezt kérdezem én is egy ideje.

IANUS: Hát a lezárás és megnyitás metaforájában. (az ajtóra mutat) Ez itt az! Méghozzá a saját tudatának ködös-nyálas-üres tisztásán.

(GVENDOLIN csendesen szemléli az ajtót)

GVENDOLIN: A fejemben?

IANUS: Ott. De mielőtt azt hinné, hogy megbuggyant, előre kell jeleznem, hogy nem csak ott. Egy kicsit máshol is. A metaforák és allegóriák multidimenzionális jószágok. Kicsit mindenhol vannak, kicsit sehol nincsenek. Olyanok, mint a félelmek: személyreszabottak, de mindenki mégis ugyanazt érzi, olyanok, mint a színdarabok…

JÁNUSZ: (közbevág) Ezt megint nem érti.

IANUS: Gvendolin! A lényeg, hogy mi segítünk. Zárjuk csak le azt a K-t, és indítsunk egy új korszakot. Azt is nagy K-val. Mit szól hozzá?

(GVENDOLIN hosszasan hallgat, majd bólint)

GVENDOLIN: Nyilván idegösszeomlásom van. Szóval rendben. Zárjuk csak le.

IANUS: Végre!

(IANUS összecsapja a kezét és az ajtó jobb oldalára siet. JÁNUSZ az ajtó bal oldalára lép. GVENDOLIN mozdulatlanul figyeli őket)

JÁNUSZ: Most az jön, hogy magácska idejön hozzám. (GVENDOLIN JÁNUSZHoz lép) Úgy!

IANUS: (az ajtó másik oldaláról) Készen áll?

GVENDOLIN: Mire?

IANUS: Most jön a metafora. A keletkezés és halál, a vég és az új.

JÁNUSZ: Elég lesz. Ezt érti.

IANUS: (GVENDOLINnak) Én most kinyitom az ajtót. Ez jelképezi azt, hogy valami új kezdődött.

GVENDOLIN: Nem nyílik ki magától?

JÁNUSZ: Az ajtók nem szoktak.

GVENDOLIN: De ez egy metafora, nem?

JÁNUSZ: Ahogy kollégám mondta, ez az egész egy metafora. A metaforán belül minden az, ami, nincs benne még egy metafora. Ez itt egy szabvány beltéri fenyő ajtó. Ki kell nyitni, és a kollégám ki is nyitja.

(IANUS a másik oldalról az ajtóhoz lép és kinyitja)

IANUS (ünnepélyesen): Ezzel megkezdődött valami új. Bár még nem látszik, már megszületett, erősödik, virul.

(Csend, senki sem mozdul)

GVENDOLIN: Most mi van?

JÁNUSZ: Most át kéne lépnie az ajtón.

GVENDOLIN: Hát akkor menjen!

JÁNUSZ: Magának kell menni.

(GVENDOLIN fújtat egyet, megcsóválja a fejét, majd átlép az ajtón)

GVENDOLIN: Kész!

JÁNUSZ (az ajtóhoz lépve) Ezzel befejeződött valami régi. Bár még látszik, már meghalt, halványul, ereje szűnik. (megfogja a kilincset és becsukja az ajtót)

(Hosszú csönd)

GVENDOLIN: Jó, és most?

IANUS: Hát… nagyjából ennyi.

GVENDOLIN: Ennyi?

IANUS: Igen. Metaforikusan megtörtént a régi halála, az új megszületése. Én voltam az új. Kollégám a régi. Hasonlítunk, de mégsem vagyunk azonosak, de mégis egy dolgot teszünk mindig.

(JÁNUSZ megkerüli az ajtót és csatlakozik hozzájuk)

JÁNUSZ: Mi van, nem sikerült?

IANUS: Tényleg nem érti.

JÁNUSZ: Én mondtam.

GVENDOLIN: Még mindig itt vagyok. (szembefordul velük) Na figyeljenek! Ez szép, meg minden, de ugye nem kell minden alkalommal ezt eljátszanom, mikor valaminek vége van?. Mondjuk leszállok a buszról, vagy vége egy filmnek a moziban.

IANUS: (tétován) Hát… Ez nem így megy. Ez egy…

GVENDOLIN: (türelmetlenül) Inkább ne. Majd én megoldom, jó?. Erre nincs időm. Kinek van? Üres ajtókon mászkálni, szónoklatokat hallgatni.

IANUS: De asszonyom ez szertartás, szüksége van rá az embernek…

GVENDOLIN: Majd én megmondom, hogy mire van szükségem. Köszönöm! És tényleg, szép volt, meg minden, de szeretném leszögezni, hogy ha kijövök ebből az agyérgörcsből, akkor nem kívánok többé ide visszatérni. Metafora ide vagy oda.

JÁNUSZ: De hölgyem!

GVENDOLIN: Köszi! Tényleg! (hátrálni kezd a tisztás széle felé) Cukik voltak, és hálás vagyok, de most én… nekem most mennem kell. De jó volt. Tényleg! Élveztem.

(GVENDOLIN kihátrál és eltűnik a fák között. JÁNUSZ és IANUS megdöbbenve néznek utána. Aztán JÁNUSZ leül, letép egy kórót és törögetni kezdi. IANUS hosszú ideig csendben nézi, aztán ő is leül, hátát JÁNUSZ hátának veti, tarkóját JANUSZ tarkójának nyomja)

IANUS: Talán lejártunk.

JÁNUSZ: Talán le.

(hosszú csönd)

IANUS: Mármint metaforikusan.

JÁNUSZ: Nyilván.

(a fák közül kilép egy férfi, megáll, nézi őket és az ajtót)

FÉRFI: Hát ez mi a fészkes fene?

(IANUS ránéz, nem áll fel, de előrehajol)

IANUS: (FÉRFIhoz) Ez egy metafora. Ha nem tudja, hogy mi az, akkor tovább lehet haladni.

(FÉRFI vállat von, átsiet a réten. JÁNUSZ tovább tördeli a kórót, IANUS felsóhajt, és újra nekitámaszkodik JÁNUSZnak)

IANUS: De azért várunk még?

JÁNUSZ: Persze.