Az együttérzés tabletta végül nem került bevezetésre. Ennek fő oka Stefánia volt. Sajnálatos körülmények miatt – ezt később az érintettek tagadták – az idegen hajó marketingeseinek sem ideje sem kedve nem volt a széleskörű tesztelésre. Kieső bolygó volt, véletlenül találtak rá és gyorsan megegyeztek abban, hogy egy jól kiválasztott fókuszcsoport éppen elég lesz az előzetes igények felmérésre. Végül aztán úgy adódott, hogy a fókuszcsoport özv. Kibeller Stefániából állt.
Stefániát a piacról rabolták el. A húspult előtt álldogált, mikor felsugározták egyenest az irodába.
– Ez mi a nyüh? – nézett körül özv. Kibeller Stefánia bosszúsan, aki az előbb még a kolbászokat nézegette.
– Néhány kérdést szeretnénk feltenni önnek, mint egyszemélyes fókuszcsoportnak az együttérzésről.
Stefánia megpróbálta értelmezni, amit az érzékszervei küldtek agyába, de nem igazán járt sikerrel.
– Hall minket? – kérdezte az egyik marketinges.
– Hallok valamit.
– Remek. Akkor talán válaszolhatna a kérdésünkre.
– Talán – vont vállat Stefánia. Valahol érezte, hogy nincs nagy bajban, és hogy a valakik – nem tudta megválaszolni, hogy kik, mivel nem látott senkit a szobában, ahová került – valamilyen oknál fogva a véleményére kíváncsiak. Ez tetszett neki.
– Akkor megtenné, hogy válaszol? – kérdezte a marketinges.
– Mármint, hogy mire is?
– Az együttérzéssel kapcsolatos kérdésekre. Feltehetem őket?
– Ha nincs jobb dolga.
– Ez a dolgom. Első kérdés. Mit szólna hozzá, hogyha a világán élők sokkal együttérzőbben fordulnának egymás felé?
– Aha.
– Ez a válasz mit jelent?
– Hogy értem a kérdést.
– És?
– És? Gondolkodom a válaszon.
– Ez nem egyértelmű?
– Nem tudom. Azt kérdezi, hogy jó lenne-e, ha az emberek együttéreznének egymással?
– Így van. Ez volt a kérdés.
– Igen.
– Tehát jó lenne?
– Mármint hogy ez volt a kérdés. A válasz pedig az, hogy fogalmam sincs.
– Gondoljon csak bele. Ha együttérzőbbek lesznek az ezen a bolygón lakó értelmes lények a többi élőlénnyel, akkor jóval megfontoltabban hozzák majd meg a döntéseiket.
– Most az emberekre gondol?
– Tudtommal az az egyetlen intelligens faj a bolygón.
– Ha látná Ernőkét, akkor kétkedni kezdene.
– Térjünk vissza a kérdéshez. Ha növekedne az együttérzés, akkor gondosabban mérlegelnek majd az emberek.
– Ernőke biztos nem.
– … mivel átérzik majd azt a fájdalmat, szenvedést, amit egymásnak okoznak életmódjukkal, preferenciáikkal, szokásaikkal. Ha mindenki érzi mindenki fájdalmát, akkor megvalósulhat az ésszerű élet ezen a planétán. Mit szól hozzá?
– Aha – válaszolta özv. Kibeller Stefánia.
– Aha, mi?
– Aha, értem. Azt akarja mondani, hogy fájni fog nekem, ha mondjuk Afrikában meghal valaki, mert nincs mit ennie?
– Vagy innia, vagy valami egyébként gyógyítható betegségben szenved. Átérzi majd a fájdalmát.
– És az indiaiakét, meg a többi nyomorult vidéken élők baját is?
– Ez lenne a lényeg. Eleinte nehéz lesz, de aztán szépen lassan minden egyre könnyebbé, ésszerűbbé és boldogabbá válik.
– Azt is érzem majd, hogy ha mondjuk valaki fázik?
– Igen. Nyilván nem olyan erősen, mint ha éppen valaki szomjanhal, de kicsit átérzi majd azt is. Nos? Kipróbálna egy ilyen tablettát?
özv. Kibeller Stefánia mélyen elgondolkodott.
– Hát nem is tudom. Azt azért nem mondanám, hogy nem, mert akkor szemétnek tűnök, és majd megszól a Saci, szóval igen, de azért lenne néhány kitételem.
– Remek. Halljuk a kitételeket – vágta rá az idegen marketinges gyorsan. Meglepően jól haladtak a várthoz képest. A fókuszcsoport értelmesebbnek tűnt, mint ahogy első látásra kinézett.
– Szóval. Valahogy csökkenteni kéne a hatókört – kezdte Stefánia.
– Vagyis?
– Hagyjuk ki Afrikát, Indiát, meg a többi helyet, ami távol van és semmi közöm hozzájuk. Egyszer majdnem jártam Tájföldön, de az uram, akkor még élt, beteg lett az védőoltástól, amit kapott, én meg egyedül nem mertem…
– Értem, de azt ugye érti, hogy ha kihagyjuk őket…
– Ez az! Hagyjuk ki. Ezt mondtam én is.
– Nem tudjuk kihagyni, mert akkor a tabletta célja értelmét veszti.
– Dehogy veszti. Figyeljen ide! Mi lenne, ha csak azokkal éreznék együtt, akik a közelben élnek? Itt is szenved mindenki. Csak körbe kell nézni. Tudja mennyi lett a csirke ára? Csirkéről beszélek, nem mangalicáról.
– Nem tudom.
– Sokba. Szóval a távoli szenvedőkkel érezzenek együtt azok, akik ott laknak. Ez így fair, nem?
– Nem igazán. A lényeg az lenne…
– Jó, akkor legyen úgy, hogy csak random érzek együtt néhányukkal. Mondjuk legyen egy éhező meg egy beteg, mindegy honnan. Az úgy korrekt, nem?
– Asszonyom…
– Igaza van. Legyen csak egy fél éhező és egy fél beteg. Így is macerás lesz azzal kelni meg feküdni. És jó lenne, ha éjjel nem érezném szarul magam. Szóval legyen azonos időzónában. És az is jó lenne, ha el tudnám érni, ha rám tör az együttérzés. Az nagyon rossz lenne, ha valahol az Isten háta mögött szenvedne, én meg itthon tördelném a kezem. Az nem lenne jó. Legyen elérhető távolságban. Jó? Viszek neki levest. Persze ha ráérek.
– Ez nem így…
Özv. Kibeller Stefánia belemelegedett a véleményébe és már nem lehetett leállítani.
– És ne legyen távolabb a piacnál, mert ízületi gyulladásom van. A fene se bírná a gyaloglást, ha a kerület másik végében lakna. Nem lehetne úgy, hogy valamelyik lakó legyen a házban? Akkor pizsamában is átmehetnék, ha baja van.
– A házban?
– Most mondtam, hogy ott. Ott van például a Horvátné. Az elég szerencsétlen. Azzal szívesen együttérzek. Mert a Horvátné nem hülye, csak nyomorult. A Kovács a harmadikon semmiképpen ne legyen. Az alkoholista és hülye is. A Vecsésiék se legyenek alattunk, mert ott négy gyerek van. Soha nem aludnék.
– Esetleg hajléktalanok?
– Olyanok nincsenek a házban. Nem is kellenének. Azért mindennek van határa, nem? Legyen mondjuk a férjem.
– A férje? Vele akar együttérezni? Hiszen már halott vele nem kell együttérezni.
– Nekem attól még fáj néha. Megszoktam a hülyeségeit…
– Asszonyom…
– Jó. Mi lenne, ha én lennék az?
– Mármint, hogy magával akar együttérezni?
– Nyilván. Ez így rendkívül praktikus lenne, nem igaz? És azonnal segíteni is tudnék magamon. Kettőt egy csapásra.
– Milyen kettőt?
– Hát az együttérzés, meg a segítség és a racionális döntések és a nagyobb boldogság, az összes izé, amit mondott. Ha ez megoldható, akkor ide azzal a tablettával! Vagy tudja mit, adjon többet, viszek egyet a Horvátnének is, meg a többi nyomrultnak a házban. Kell egy kis segítség mindenkinek.
– Asszonyom, tudja…
– Adjon, amennyit tud. Eladom és osztozunk a hasznon. Hetven harminc? Mármint nekem hetven.
– Asszonyom, figyeljen ide, kérem! Inkább hagyjuk az embereket. Mi mit szólna ahhoz, ha más lényekkel érezne csak együtt? – kérdezte remegő hangon a marketinges.
– Mármint marslakókkal? Semmi közöm hozzájuk. Erőszaktevők, koszosak, büdösek…
– Az állatokra gondoltam.
– Ja! Az kéne még! Én nem akarok együttérezni a pörköltemmel. Azt inkább enném, ha lehet. Meg a hurkát is. És a töltöttkáposztát…
Özv. Kibeller Stefánia olyan gyorsan találta magát újra a piacon, hogy megfájdultak az ízületei. Felszisszent az érkezéskor.
– Aggyisten, Stefi! – köszönöt rá a hentes. – Mi lesz?
– Pörkölt. Egy kiló combot kérek.
– Igenis nagysád!
– És hogy van manapság, Joci?
– Hát öregesen. Fáj a vállam.
– Még mindig nem jobb?
– Sőt, rosszabb.
– Jaj, de sajnálom.
*
November 28. Az együttérzés világnapja.
Kérlek, olvasd el a lenti felhívást 2 percig tart fel téged:

Kedves Olvasóm!

Ahogy ígértem, fontos 2 percre kérem el az életed, mivel bizonyos értelemben ez egy fordulópont a Közösségi Író kezdeményezés/kísérlet számára.
6 éve írok szabadon és mindenki számára elérhetően a közönségnek, mint Közösségi Író. Ez a 6 év a következő termést hozta:
  • 1.130-nál több novella.
  • 3 színpadon jelenleg is játszott dráma (Egykutya – Popup társulat, Hőhullám – Liliom produkció, Interaktív – Szatmárnémeti színház), kettő további pedig készülőben;
  • 2 regény (egy folytatásos: a „23-as iskola”, a másikat még nem látta senki, de hamarosan fogja);
  • 3 kisregény;
  • 1 film (hírek hamarosan)!
Ez kb. 3.500 oldalon fért el.
 
Ahhoz, hogy ezt mind megírhassam, olyan emberek támogatására volt szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
Ahhoz, hogy tovább írhassak, olyan emberek támogatására van szükség, akik számára fontos és értékkel bíró a munkám.
 
Ez a két perc erről szól. Kérlek, ha olvasol, olvastál vagy szívesen olvasnál még a jövőben, és emellett úgy véled, hogy a Közösségi Író léte egy életképes kísérlet, támogasd ezt a törekvést. Valójában minden azon múlik, hogy mibe teszünk energiát, pénzt, bizalmat és mit hagyunk elsorvadni.
 
A támogatásodért, ami egy könyv ára (4.500 Ft) egy ajándékot adok viszonzásul (egy 94 novellából álló, 340 oldalas gyűjteményt, melyet a 2020-as évben született 177 írásból válogattam ki). Én pedig megerősítést kapok, hogy a Közösségi alkotásnak van értelme, a közösségi támogatásnak van ereje, lehet így írni és élni.
 
Ha elég sokan gondoljuk így: neked egy könyv, az írónak az élet!
 
Előre is köszönöm és maradok íród:
 
Varga Lóránt
Közösségi író
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!