Verner egész nap erre várt. Már délben alig bírt magával, pedig a munkaidő még masszívan tartotta magát. Nem lóghatott el. Túl sokszor tette, és feltűnt volna a főnöknek. Az embernek kordában kell tartani az életét. Még azokat a részeket is, amiért megéri élni.
Percenként nézett ki az ablakon, percenként érezte magát összetörve és újra egyben. A felhők ugyanis csalfa szeretők lévén minduntalan mást és mást mutattak. Mániákusan keresett rá az időjárásra, és frissítette az oldalt, de a radarjelek, a negyedórás előrejelzések semmi újat nem mondtak. Vagy lesz eső vagy nem. És ez volt az egészben a legidegtépőbb, mert pontosan ez kellett ahhoz, hogy a délután a legjobban sikerüljön, míg pontosan ugyanez akadályozhatta meg az egészet. Úgy volt szüksége az esőre, hogy közben rá ne essen. Az eső erős ígéretére volt szüksége eső nélkül. Hát igen, ha valaki telhetetlenséggel vádolná, akkor nem nagyon van mivel visszavágnia.
Végül eltelt a délután is. Éppen esőre állt, amikor kilépett az utcára, de mire a buszmegállóhoz ért, már sütött a nap. Legyen, aminek lennie kell. Nem fog izgulni, döntötte el, majd a korábbiaknál sokkal erősebben aggódott az egészen. Sajnos a vágynak nincs igazán ellenszere. Már, ha egyszer beüt.
Kilenc állomást utazott. Amikor leszállt, már biztos volt abban, hogy ma szerencséje lesz. Zsigereiben érezte a sikert.
Izgatottságtól remegő kézzel nyitotta ki a sorház ajtaját. A lakás csendes hűvöse csak felizgatta. Semmi kapkodás. Most már minden rendben lesz. Levette a zakót és a nadrágot. Akkurátusan akasztotta fel a ruhákat a fogasra. Mosni is kéne, de majd csak utána. Amíg megy az esti sorozat, addig minden elkészül szépen a maga rendjében. De ma délután, a mai délután az időtlenségé. Lesietett az alagsorba és felvette a szürke kezeslábast. A térdén sárfoltok éktelenkedtek. Legutóbb végül mégis elkapta az eső, de ő képtelen volt abbahagyni. Talán most is így lesz. Nem baj. Ez is megy majd a mosógépbe.
A szerszámpulton ott voltak a kellékek. Nagyító, igen az ma használatban lesz, peckek, kés, fonál és a többi.
Igen. A mai nap jó lesz.
Kilépett a hátsó udvarba, és tudatosan visszafogva gyalogolt el a fészer tövéig.
Ott volt.
A fészer talapzati betonjának résében ott feketéllett a csoda.
– Helló! – térdelt le a fűre. A lenyugvó nap éppen besütött a kert ezen szegletébe.
Tökéletes.
Egy ideig csak nézte a hangyabolyt. Azt a sok száz hangyát, akik sürögve rajzottak, mivel kicsiny antennájuk esőt érzékelt.
Közelebb hajolt, majd lehasalt a boly elé.
Elővette az egyik csipeszt és a nagyítót. A nap még elég erős volt.
Aztán megszűnt az idő, a tér. Minden egy lágy, izgalmas, én nélküli folyamba terelődött. Érezte, ahogy tudata fókuszba kerül, ahogy minden kis rezdülést lát és lereagál. Érezte, hogy az események önmagukat irányítják, hogy ő ott van, teszi, amit tennie kell, de nem irányít, csak részt vesz az eseményekben, aztán már ez is eltűnt, csak az maradt, amiért idejött.
A hangyakínzás.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!