Fejben Stendhal

Belépés: www.kozossegiiro.hu

Köszönettel!

Varga Lóránt

Közösségi író, az „Egykutya”, a „Hőhullám” „Kővel kő nélkül” színdarabok, az „El Camino: kis titkok könyve”, a „Minden út Rómába”, a „Széttört vázák” a „Tia” könyvek és „965 novella” írója.

És most a novella:

– Hát ez… ez…. Nem csoda, hogy ettől Stendhal kikészült – hebegte John Peter Russel és a palotára mutatott. A palazzo káprázatos pompájában állt előttük. Az utca zsúfolt volt. Turisták és olaszok hada hömpölygött körülöttük, mint valami intelligens biomassza. John kitárta a kezét és hozzátette. – Ez…

Aztán egy ideig nem szólt egy szót sem. Felesége, Maryjane nem osztotta John véleményét. Szerinte az épület nem volt „Ez”, csak egy ház volt. Kicsit csicsásabb, mint otthon, és talán öregebb is, na jó, biztosan öregebb, de attól még akkor is csak egy ház. És mállott a homlokzata.

– Ez tetszik? – kérdezte Maryjane.

– Ez? Hogy tetszik-e? Ez a Palazzo Minone. Ez egy csoda, egy műremek. Nézd azokat a boltíveket, azt a balkont. Istenem. Ez maga a történelem.

– Kicsit kopott.

– Kopott?! – kiáltott fel John. – Ez nem kopottság, hanem a történelem ujja.

– Ez nem ujj, ez ház.

John nem fecsérelt a párbeszédre több időt. Elmerült a látványba, mely úgy hívogatta, mint valami igézet. A palazzo kapuján be és kitérő emberek arca is szép volt. Biztosan a kapu miatt, gondolta John. Ide csak boldogan lehet belépni. Csak önfeledt lelkesedéssel szabad ezen gyönyörűség falai közé lépni.

Megremegett a gyomra, majd a mellkasa.

– Annyira szép, hogy megáll a szívem – mondta.

– Remek, John. Azért inkább ne kapj infartust. De ha mégis rosszul lennél, nálam van a szívgyógyszered. Mert én gondolkodok is.

John nem figyelt Maryjanere. Az épületet nézte. Az ablakok mintha kacsintottak volna felé, a felső ablaksor egy homlokvonalhoz vált hasonlatossá.

– Gyönyörű vagy – suttogta John.

– Tudom – válaszolt Maryjane.

– Te is az vagy – válaszolt a palota.

John nem hitt a fülének.

– Te beszéltél?

– Hát nem is a portás – mondta a ház. Női hangja volt.

– Te tényleg meghülyültél – mondta a távolban Maryjane.

– Istenem. Nem kapok lélegzetet.

– Nem baj – mondta a ház.

– De ki vagy?

– Tudod az te. A Palazzo Minone. És rád vártam.

– Rám? – mutatott magára John.

Valamit Maryjane is mondott, de azt nem hallotta igazán.

– Rád. Vár a méhem.

– A méhed? Nem értem – rebegte elbűvölten John.

– A méhem. Rád vár már évszázadok óta. Egyre kis ember. Csinálj nekem gyereket.

– Én?

– Te, édes John.

– És hogy csináljak neked gyereket?

– John, nehogy gyereket csinálj nekem, mert elválok. Bőven elég az a kettő, ami már van! – jutott el hozzá ködösen Maryjane hangja. Nem törődött vele.

– Gyere belém. Kinyitom a kapuim – búgta a palota.

– Értem. És hova menjek?

– Egyszerű. Az előtérből egyetlen út vezet a méhembe. Egy apócska kis fülke. Imádni fogod.

John bólintott. Mellkasában kalapácsként vert a szíve.

– És utána mi lesz?

– Mi lenne? Megtermékenyítesz. Te és én eggyé válunk.

– Eggyé?

– Persze – kacagott a palota. – Jó lesz. Ilyesmi nem mindenkivel fordul elő, de veled kivételt teszek.

– De hát ki vagyok én?

– Most már nem igazán tudom – mondta Maryjane.

– Férfi vagy. Igazi, nemes lélek – suttogta a palota. – Gyere szépen belém. Gyere! – mondta és kinyílt vastag, tömör, hatalmas ajtaja. – Gyere a termeimbe. Gyere! Járd át a folyosóimat, a kamráimat, gyere ember, egysüljünk. Éhes vagyok rád.

John lábai remegni kezdtek. Kiverte a veríték.

– Én… – hebegte.

– Mi van? Nem szeretsz? – kérdezte a palota.

– Imádlak – suttogta John.

– Ugye rosszul vagy? – kérdezte Maryjane.

– Akkor gyere! – búgta az épület és ablakai mögött egy pillanatra fénybe borult minden szoba.

John felnyögött. Érezte, hogy közel áll az ájuláshoz.

Valaki az arcát csapkodta.

– Az édes anyád, John, nehogy elájulj itt nekem. Nem tudok olaszul! – kiabált a fülébe Maryjane, de a szavak értelme jelentéktelennek tűnt.

– Gyere kis emberke! Hadd faljalak fel. Gyere kis embermagom – súgta a palazo. Spalettái rezegtek a vágytól.

John is remegett a vágytól. Elindult a kapu felé, de lábai felmondták a szolgálatot és elterült az utca közepén.

Maryjane sikoltozni kezdett.

– John!

John nem válaszolt. A palotát nézte, ami egyre sürgetőbben hívta magához. Halványan érzékelte ugyan Maryjane hisztériáját, de rá se hederített. Az utca köve forró volt a nyári napsütéstől. Látása egyre homályosabbá vált. Maryjane valahova eltűnt.

– Most vagy soha, kisember – búgta a palota közvetlen közelről.

John végül négykézlábra állt, majd feltápászkodott.

– Ez az, kicsike. Gyere!

A körülötte álldogáló tömeg oszlani kezdett, mert így nem volt semmi látnivaló.

Körbenézett. Maryjane-t nem látta. Talán elment valami üdítőért.

– Jössz? – kérdezte a palota.

Újra felnézett a gyönyörű épület homlokzatára, és tudta, hogy elveszett, a szíve, elméje már rab. Nincs mit tenni. A valódi szépség előtt mindenki leteszi a fegyvert.

Mire Maryjane visszatért kezében egy párától gyöngyöző ásványvizes palackkal Johnnak híre hamva sem volt.

– Hol van ez a hülye? – nézett körbe elkeseredetten a nő. – Nem kellett volna idejönni. Mennyivel jobb lett volna a tengerparton.

Felnézett a palotára, mely továbbra is kopott volt és nem túl szép.

– Anyád! – súgta az épületnek és elsietett a szálloda felé, hátha John arra bóklászott el roppant nagy lelkesedésében.

A palota mintha visszamosolyogott volna rá, ami persze képtelenség volt.

*

A stendahl szindróma egy igen különleges pszichés rendellenesség. Lényegében a művészeti alkotások (festmények, épületek, szobrok stb.) olyan erős hatással lehetnek egyes emberekre, hogy azok látványa önkívületi állapotba juttathatják az illetőt, aki hallucinálni kezdhet, rosszul lesz, paranoid félelmek törhetnek rá, akár el is ájulhat. Vannak olyanok, akiknek csak a szíve ver erősebben, de akad sírógörcs, nehéz légzés, hisztéria, eufórikus állapot vagy éppen depresszió. Az első beteg maga a híres író, Stendhal volt, aki egy firenzei látogatás alkalmával egy templom látványától omlott össze lelkileg. Érdekesség, hogy a „betegség” főként az öreg kontinensre látogató amerikai turistáknál jelentkezik. Egyes kutatók ezt kulturális sokként értelmezik, mások azt mondják, hogy a szindróma oka inkább köszönhető egy túlhajtott stresszes életvitelű tudatállapotnak, mely egy érzelmileg megrázó élmény hatására omlik össze.