Faust felébred

Felébredt. Úgy vélte tetszhalálból kelt fel. A szoba dísztelen volt, puritán, cellának mondható. A plafonról műnap ragyogott, mely káprázattal töltötte el. Felült a fapriccsen. Börtön ez, gondolta, de nem görgethette maga előtt a szavakat, mert a kamra ajtaja sziszegve kinyílt.
Ismeretlen, mégis ismerős alak lépett be rajta.
– Megismersz, barátom? – kérdezte a férfi. Magas volt és jókedvű.
– Nem – rázta meg a fejét, pedig tudta, hogy hazudik, ha hazugságnak lehet nevezni a nem tudás és tudás félútján álló embert, aki inkább a nem tudás felé fordul, hogysem észre vegyen valamit a másik irányban.
– De, barátom, de. Ismersz te engem – állt elé az alak.
Most jobban megszemlélhette. Igen. Ismerős volt. Találkoztak már. Ó, de mennyire hogy találkoztak. Bárcsak ne tették volna!
– Mefisztó? – nyögte ki halkan.
– Hát persze, Faustom, hát persze.
Mefisztó tengerkék ruházatot viselt. Ilyet még soha nem látott ezelőtt. A nadrágot egybeszabták az inggel. Melltájékon egy jelvény díszelgett, de hogy melyik országé, azt nem vehette ki.
– Ez egy kezeslábas. A vízműveknél ezt adják – nézett magára Mefisztó.
– Hol vagyok?
– Egy kicsit arrébb, mint a múltkor.
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét.
– Sem térben sem időben nem ott, ahol voltál.
– Én a mennybe jutottam…
Mefisztó felnevetett. – Nem, barátom ez nem a menny. Annak elég szűkös lenne. Ez egy új kör a nagy szerződésünkhöz.
– A szerződésünk semmis! – pattant fel a priccsről.
A cella ajtaja nyitva volt, akár el is menekülhetett volna.
– Elfuthatnál, igen, de a szerződés még áll – mondta Mefisztó, és ő ült le a priccsre.
– Nem! Győztem!
– Így van, csak az írásjegyek nincsenek jó helyen, barátom. Így szól helyesen: Nem győztem. És ez bizony igaz. Nem győztél, vagyis csak átmenetileg. Az első körben. Az semmi.
– Hiszen, nem… – mondta elfúló hangon. Feje még kótyagos volt az álomtól.
– Azt akarod mondani, hogy nem voltál boldog soha?
– Nem tudom…
– Várj, segítek – dőlt neki a fehér falnak Mefisztó. Úgy festett, mint egy lomhán szétterjedő tintapaca egy vödör tejben. – Abban egyeztünk meg, hogy bármit megadok, amit csak kérsz, és ha akár egyetlen pillanatra is teljes, maradéktalan boldogságot érzel, akkor az enyém a lelked. Rémlik ez, barátom?
Mefisztó szavainak hatására kénytelen kelletlen a tudás irányába nézett, és látta, hogy mindez igaz.
– Na! Akkor most kezdődhet az új kör.
– Milyen új kör? Egyszer végig vettünk mindent. Elbuktál.
– Sajnos nem. Vagyis csak neked sajnos. A helyzet az, hogy azóta sok minden változott, és úgy vélem, hogy itt az ideje a revansnak.
– Nem. Nincs olyan, amit megadnál nekem, és én ne mondanék rá nemet. Az öröm nem lehet teljes, az akarat, mely keres és keres, sohasem nyugszik, mindez örök és megmásíthatatlan. Földi vágy nem lehet ennek csapdája.
Mefisztó komolyan hallgatta, majd felhúzta lábát a priccsre.
– Igen, az igaz. Eddig ez volt az ábra. Megfeneklett minden kísérletem, mert te, emberke, nem tudsz megnyugodni. Fáradhatatlanul törsz előre az ismeretlen felé, és azt fent igencsak díjazzák. Azonban…
Mefisztó elhallgatott, és sötét tekintettel nézett rá.
– Mi az az „azonban”?
– Örülök, hogy megkérdezted. Azonban az a helyzet állt elő, hogy te, kis emberlény és a barátaid már nem előre mentek. Még nem veszitek észre, de már nem a több, a messzebb, a jobb az úr, hanem a kevesebb. Átírtátok a boldogságot, barátom és ezért újra játsszuk a szerződést.
– Nem írtam át!
– De igen. Tudod, kétféle boldogság van. És te eddig csak az egyiket ismerted.
– A tökéletes boldogság nem lehet kétféle.
– De lehet. Hosszú-hosszú ideig csak ez egyiket hajtottátok. Ez volt a „legyen valami több” boldogsága. Az „érjük el a csúcsot” boldogsága. De volt egy pont. Nem is olyan rég. Te akkor még aludtál itt a priccsen. Én benéztem, de te morogván elhajtottál, úgyhogy hagytalak tovább álmodni. A pont azonban eljött, és ti átléptétek. És ezen a ponton túl már nem a „legyen több” boldogsága virágzik, hanem a „ne legyen kevesebb” boldogsága. Ez pedig bizony újraírja a szerződést.
Mefisztó a térdére csapott, és felpattant a priccsről.
– Na, hát ez jól ment, drága barátom. Hamarosan találkozunk – mondta, és kifelé menet még barátságosan hátba veregette.
– Mi? Hova mész?
– El. Majd jövök – nézett vissza Mefisztó.
– Hová mész? Neked most el kéne kísérned engem. Ketten megyünk a világban. Én keresek…
– Nem, barátom. Te már nem keresel. Ezt a kört lejátszottuk és vesztettem. Te most vársz, és látsz.
– Mit látok?
– Majd meglátod – vigyorodott el Mefisztó, és fütyörészve kisétált a cellából. Az ajtó susogva, sziszegve húzódott be mögötte.
…
Négy nap telt el. A harmadik napon már alig tudott mozogni. A negyediken pokoli fejfájása lett, melyet csak az egyre gyakrabban bekövetkező delíriumos állapotok enyhítettek. Haldokolt. Hát így könnyű nyerni, gondolta egy tiszta pillanatában, aztán ez is elhomályosodott, mint minden más, mely addig emberré tette.
Sekélyesen zihálva, csukott szemmel várta a halált, amikor kinyílt a cella ajtaja.
– Hahó! – dugta be fejét Mefisztó.
Nem válaszolt. Cserepesre szikkadt szája már régen összeragadt. Szemét még képes volt mozgatni, és amit látott…
– Na! Egy kortynyi víz? Gondoltam, jól esne!
Nyögni kezdett, de hangja nem volt hozzá.
– Segítsek?
Szemével bólintott.
– Ahogy akarod, barátom – mosolyodott el Mefisztó, majd letérdelt a priccs elé. A kezében tartott párás pohár falán fényes csíkot húzott egy vízcsepp.
– Adjam? – kérdezte újra.
Újra intette szemével.
– Gyere, igyál egy kicsit!
Érezte, ahogy Mefisztó lágyan, óvatosan felemeli a fejét, és szájához emeli a poharat. Ajkai megnedvesednek a pohár szélétől. Testének sejtjei lázbajönnek. Zsongnak, zsibongnak. Utolsó erejével megtartotta fejét, és inni kezdett. Mennyei volt. Tökéletes boldogság.
– Jaj, barátom, úgy tűnik, veszettél – mondta Mefisztó, és óvatosan döntötte meg a poharat, nehogy egy csepp is kárba vesszen.
*
Március 21. A költészet világnapja
Március 22. A víz világnapja és Johann Wolfgang von Goethe halálának napja
Goethe Faustjában Faust egy szerződést köt az ördöggel: Az megad neki mindent, amit kér, de ha egyszer is tökéletes boldogságot él át Faust, akkor halálakor övé a lelke. Faust megmenekül, mert folyton keres, soha nem nyugszik, és ez a keresés oly nemes, hogy jutalmat érdemel. De az emberiség azóta sajnos beletemetkezett a keresésbe, és eközben nem becsüli meg azt, amit már megtalált. Ez lesz a veszte, de ne legyen igazam!