A flotta mind a kilencvenhat hajója felkészült az ugrásra. Amióta feltalálták a bézier-hajtóművet ez volt a kilencedik expedíció a Naprendszeren túlra. A cél azonban már nem a felfedezés volt, hanem a hódítás. Bár nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy a majdnem száz hajón szorongó mintegy tizenötezer ember bármit is képes lenne meghódítani, azonban az emberiség nem feledte el még Pizarro és Atahualpa történetét, amikor alig százan legyűrtek egy tízmilliós birodalmat. A hódítás nem mindig a mennyiségen múlik. A jól használt minőség szinte bármire képes.
Lindon Ferris ezredes a vezérhajó kapitánya már egy hete Föld körüli pályán igazgatta a flottát, és most már csak arra várt, hogy a fürkész hajó végre elugorjon.
A művelet két lépcsőben történt. Elsőként a fürkész ugrik majd a Minnotus 3-elé, mely a Carina II. galaxis egyik legfényesebb csillagának ötödik bolygója volt. Az emberiség eme kis szelete ezen a bolygón tervezte tovább élni az életét. A fürkész biztonsági szerepet töltött be. Kilencfős legénységének egyetlen feladata az ugrás volt, és annak visszajelzése, hogy az érkezés sikeresen megtörtént. Mindezt egyetlen hajszálvékony pillanat alatt végezte el. A bézier-hajtómű által keltett téranomália csupán az ugrást követő egy ezredmásodpercig marad nyitva. Ezt az időt kell kihasználni arra, hogy a hajó visszaküldje, az itt minden rendben üzenetet. Aztán az anomália (pontosabban görbület) bezáródik és a fürkész-Föld távolság hirtelen százhuszonkétezer fényév távolságra nő, mely újra csak akkor lesz nulla, ha a hajó ugrásképessé nem válik úgy tíz év múlva, amikorra a bézier-hajtómű ismét feltöltötte magát a legközelebbi csillagból. Hát igen, az emberiség egyszerre még csak egyet képes szökelleni.
– Fürkész! Készen áll az ugrásra? – kérdezte Lindon Ferris ezredes.
A Fükész nem válaszolt azonnal. Kilencfős személyzetéből kettő éppen Hirvat Uginda navigációs tisztet próbálta újraéleszteni.
Uginda a világ egyik leghíresebb pilótája volt. Az emberiségből ő járt egyedül három különböző galaxisban úgy, hogy azokról a helyekről vissza is tért. Ezen utolsó ugrása egyszerre volt számára jutalomjáték és megtiszteltetés. Uginda szíve azonban úgy tűnt, hogy nem bírta jól az izgalmakat, és az ugrás előtt három perccel felmondta a szolgálatot. Uginda a mellkasához kapott és lefordult a navigációs székről. Ketten siettek a segítségére. Elena Gunnarsdóttir, a hajó exobolygó kutatója, akinek akkor lesz majd felbecsülhetetlen szerepe, amikor a fürkész leparkol a Minnotus 3 fölött, és Nagyh Lelevente festőköltő, akit azért delegáltak a hajóra, mert az emberiség nem engedhette meg magának, hogy egy expedíció első hajóján ne legyen ott a művészet. Nagyjából száz évvel korábban erről így nyilatkozott a kor legnagyobb tudósa, Nikolaus Mendwin: „Az emberiség a művészetet követi és semmit sem ér művészet nélkül. A művészek a gondolat úttörői. A tudósok az ő nyomaikat használják az előre haladáshoz.” Az emberiség ezt komolyan vette, így minden egyes expedíció első hajóján ott ücsörgött egy művész is.
Elena a csúnya színekben játszó Uginda fölé görnyedt és megkezdte a szívmasszázst. A hajó maradék hét tagja nem tudott nem odanézni. Bár az ugrás előkészítése is adott némi feladatott számukra, de az unalomig begyakorolt mozdulatok korántsem voltak olyan érdekesek, mint Uginda lilába forduló arca és Elena ádáz küzdelme.
– Emberek. Fókuszáljunk! – szólalt meg a parancsnok.
A legénység döntő többsége a műszerek felé fordult. Elena pumpált, Lelevente festőköltő pedig az esemény mellett térdelt és próbált együttérezni.
– Fürkész! Készen áll az ugrásra? – robbant az éterbe az expedíció parancsnokának hangja. Mind a kilencen összerezzentek.
– Uram – válaszolta azonnal a hajó kapitánya, név szerint Umberto Lecomte százados, majd elharapta a mondat végét. Valójában jelentéssel tartozott Uginda arca és Elena pumpálása miatt, de azt is tudta, hogy amint kimondja a kötelező szavakat, a küldetés leáll. Mintegy tízmilliárd ember lesz csalódott, egy halom pénz szóródik ki az űrbe, a hajók újratöltése a standby állapot miatt elkerülhetetlenné válik. Ha viszont egy szót sem szól, úgy Hirvat Uginda vagy a Minnotus 3 fölött
leheli ki a lelkét, vagy ott válik hőssé. Mindkét verzió tökéletesen megfelel az emberiségnek és Ugindának egyaránt. Nem beszélve arról, hogy Uginda esetleges halála nem tenne jót az expedíciós legénység lelkületének sem. Nem jó ómen azzal indítani, hogy az emberiség legtapasztaltabb veteránja még az indulás előtt elhalálozik.
– Nos? – kérdezte Lindon Ferris ezredes.
– Nos, egy pillanat! – válaszolt Umberto Lecomte százados és lenémította a kommunikációt. – Elena, bírod?
– Bírom – nézett fel Elena, és úgy tűnt tényleg bírja. Akár a Minnotus 3-ig pumpálja Ugindát.
– Jó. Akkor Nagyh alhadnagy! Vegye át a helyét.
Nagyh Lelevente az emberiég űrhadtestének hivatalos költőfestője tágra nyitott szemekkel nézett fel. Látszott rajta, hogy inkább nézte volna Uginda festészetileg egyre érdekesebb színeit.
– Mármint hogy én?
– Maga! Kapott kiképzést vagy sem? – kérdezte a százados.
Nagyh Lelevente büszkén bólintott. A kiképzésnek megfelelően a hajó minden egyes tagja bármikor átvehetett bármelyik posztot. Fel voltak készülve arra is, hogy akár egyedül vezessék el a fürkészt. És így volt ezzel Nagyh Lelevente alhadnagy is. Legalábbis elméletileg. „Elsősorban persze költő vagyok, másodsorban festő, aztán jön a filozófus, a moralista, a színész, és csak utána a katona és a legvégén a gépész, vagy a navigátor. Azonban mindig is lenyűgöztek a hajók és műszaki eszközök, az ember gyártotta csodák. Egyszer talán én leszek az első festőköltőparancsnok” nyilatkozta valamikor. És így is érezte. A kiképzési feladatokat teljesítette. Soha nem bukott el. Kiképző parancsnoka a következő megjegyzéssel adta át az alkalmasságot biztosító dokumentumot: „Nagyh alhadnagy az elvárásoknak megfelelően teljesítette a feladatot. Parancsteljesítés közben megfigyelhető nála némi művészi hajlam, így javaslom, hogy saját feladatkörén kívül csak elengedhetetlen vészhelyzetben vegyen át számára nem kijelölt pozíciókat.” Úgy tűnt, hogy a százados vagy nem olvasta el ezen jelentést, vagy Uginda most már lilában játszó fejét elengedhetetlen vészhelyzetként értékelte.
– Naná, hogy kaptam! – egyenesedett fel Nagyh alhadnagy mosolyogva.
– Akkor gyerünk!
– Már minden be van táplálva. Csak ellenőrizni kell – szuszogta Elena.
Lelevente leült a navigációs székbe, izzadt tenyerét a karfába törölte és átfutotta az adatokat.
– Ez csodálatos – súgta az orra alá.
A parancsnok elmosolyodott Nagyh alhadnagy lelkesedése láttán.
– Navigációs tiszt. Cél a Carina II. galaxis. Távolság 1220.685782 fényév.
– Igen, pillanat – bólintott széles mosollyal Nagyh Lelevente alhadnagy helyettes navigációs tiszt, és megigazított valamit a panelen.
– Rendben, akkor ezredes, mi készen állunk! – mondta ünnepélyesen a százados.
Néhány üres másodperc után újra az expedíciót vezető ezredes hangja töltötte be a fürkész belsejét.
– Az ugrást engedélyezem. Az emberiség nevében jó szerencsét!
– Értettem! Ugrás most! – válaszolta a fürkész kapitánya.
A kormányos engedelmeskedett, megnyomott egy gombot és a hajó egyetlen oda-vissza játszó tűnékeny pillanat múlva már egy távoli galaxis terében lebegett. A kommunikációs panel azonnal jelezte, hogy a sikeres érkezéről szóló jelet a hajó már gond nélkül visszaküldte a flottának.
A legénysége megilletődve nézett a hatalmas kijelzőre. Ugindát leszámítva még soha nem ugrott senki. Uginda sem ugrott kettőnél többet. Egyszerre két csillag is ragyogott az égen.
És ez meglehetősen gyanúsnak tűnt.
– Hol vagyunk? – kérdezte néhány pattanásig feszült másodperc után Umberto Lecomte százados.
– Nem ott – súgta a kormányos.
– De miért?
– Nem tudom, uram. A betáplált koordináták helyesek.
– A hajtómű rendben volt – szólalt meg a főgépész.
– És a távolság?
Csend jött válaszul.
Nagyh alhadnagy festőköltő meghatottságtól csillogó szemmel bámulta a kivetítőt. Fejben már szontettet fogalmazott, képeket festett.
– Ez gyönyörű – suttogta révedve.
– Mi a távolság? – kérdezte a parancsnok.
Elena izzadtan tápászkodott fel az immár örök boldogságban pompázó Ugindától. A kijelző fölé meredt.
– A távolság? – kérdezte harmadszorra is a parancsnok.
– Én beállítottam – hebegte alig hallhatóan Elena.
– 1220.685782 fényév. Ennyit kértem – mozdult felé a parancsnok idegesen.
– És én ennyit is állítottam be.
– Akkor?
– A műszer…
– Mi van vele?
– 1221-et ír. Ezek szerint több, mint 0.3 fényévvel tovább futottunk. Az úgy 3 billió kilométer, uram.
– De mért? Nagyh! Nagyh! – üvöltött fel Umberto Lecomte százados.
– Tessék? – kérdezte átszellemült mosollyal az alhadnagy. Kifelé bámult a csillagokra.
– Maga állította 1221-re az értéket?
– Ja, igen – legyintett Lelevente szelíden.
– De mért?
– Felkerekítettem. Úgy szép szimmetrikus lett a szám. És a szimmetria nagyon szép. Nagyon emberi.
A két csillag fénye besütött a hajóba.
Umberto Lecomte százados üveges szemekkel nézte a kivetítőt, aztán nagyot sóhajtott. Csak művészekkel ne kezdjen az ember.
– Na, nézzünk körül! – mondta és Nikolaus Mendwin mondatára gondolt: „Az emberiség a művészetet követi.” Talán Mendwin így értette. Mármint szó szerint.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!