Adam és Eva kiszálltak a járműből, ami engedelmesen repítette el őket a sivatag széléig. Régmúlt idők hatalmas romjai törtek magasba a távolban, de ők ügyet sem vetettek a horizontra. Figyelmüket egy közeli sziklás csoportosulás kötötte le.
– Szerinted még itt van? – kérdezte Eva.
– Hol máshol lenne. Mindig itt volt és mindig itt lesz – bólintott határozottan Adam.
– Ez most nagyon ezosul hangzott – mosolyodott el Eva.
– Ez tény. Legalábbis elég biztosan állítható sejtés.
A száraz szél meglökte a járművet, melynek hátsó üléséről egy kislány szólt le hozzájuk.
– Megjöttünk? – kérdezte vékonyka hangon.
– Meg, Mínea. Kiszállhatsz – bólintott Eva.
A kislány fürgén ugrott le a járműről, melynek hajtóműve szolidan percegni kezdett a hátuk mögött.
– Merre van? – kérdezte Mínea.
– Ott, a sziklák tövében – mutatott előre Adam. – Egy barlangban lakik.
Mínea homlokához tette tenyerét, hogy leárnyékolja a szemét és úgy fürkészte a sziklaképződményt. Tízéves korához képest rendkívül érett lány volt. Ezt Adam és Eva régen tudta már.
– És lemegyünk? – kérdezte Mínea.
– Mivel ezért jöttünk el idáig, gondolom, igen – tette a lány vállára kezét Adam.
Elindultak a homokdűnéken át.
Húsz percen át gyalogoltak, mikor Mínea megkérdezte:
– Miért nem hajtottunk egyenesen oda?
– Mert bizonyos dolgokhoz idő kell. Nem jó csak úgy beesni valahova. Néha rá kell készülni egy eseményre – válaszolta Adam.
– És azért, mert ez a szokás – tette még hozzá Eva. – Mindig is ez volt.
Újabb húsz perc után a sziklák már föléjük tornyosultak. A barlang szája keskeny volt. Alig fért át rajta egy ember.
– Itt? – kérdezte meglepődve Mínea.
Adam bólintott: – Itt kint várunk rád.
– Nem jöttök be? – kérdezte a lány meglepődve.
– Nem. Ez csak rólad szól, ahogy csak rólunk szólt akkor, amikor mi mentünk be – mosolyodott el Adam.
Mínea egy ideig a két felnőtt arcát fürkészte hazugság nyomait keresve rajtuk, aztán vállat vont és a barlang felé fordult.
– Akkor megyek.
– Jól van. Maradhatsz bármeddig – mondta Adam.
A barlang szűk volt és kényelmetlen érzéseket keltett Míneában, de arról szó sem lehetett, hogy visszaforduljon. Hirtelen erős kanyart vett az alagút, majd egy újabb kanyar következett. Már semmit sem látott. A vállát súroló falak nedvesek voltak és simák. Egy újabb forduló után derengő fényt érzéklet a szeme. Néhány méter után egy szűk szobában találta magát. A falak mintha fémből lettek volna, a derengés forrását nem volt képes megállapítani, talán maga a helyiség világított szolidan. Középen egy alak ült. Mínea azonnal látta, hogy nem ember, de még csak nem is élőlény. Felismerte a formát. Egy régi, talán több száz éves e-hum várakozott előtte. Az android-múlt egy aprócska kis eleven morzsája.
– Hú! – suttogta elismerően Mínea.
Eddig csak képeken látott hasonlót, és nem hitte, hogy valaha is megpillanthat egyet a puszta szemével.
– Szia! – szólalt meg az e-hum. Erős, határozott hangja volt.
– Helló – intett felé Mínea.
– Ki vagy?
– Mínea.
– Igen, Adam és Eva gyermeke – bólintott az e-hum.
– Ezt honnan tudod?
– Jártak nálam ők is.
– Ja, igen, mondták – bólintott Mínea.
Csend lett. Az e-hum látszólag befejezte a beszélgetést.
– De azt nem mondták, hogy én miért jöjjek ide – törte meg a csendet végül Mínea.
– Egy válaszért – válaszolta az e-hum.
– Válaszért? De milyen kérdésre?
– Azt neked kell feltenned. Feltehetsz nekem egy kérdést, és én az összes rendelkezésre álló adatom alapján fogom azt megválaszolni.
– És az mennyi?
– Túl sok ahhoz, hogy felfogd. Tehát, mi az a kérdés? Ne feledd: csak egyet kérdezhetsz. Legalábbis ebben az életedben. Szóval fontold meg jó. Ez egy egyszeri lehetőség, melyet a múlt biztosít a jelen számára. És én vagyok ehhez az eszköz.
– Különös eszköz vagy.
– Itt maradtam, hogy itt legyek. Várom a kérdést.
Mínea gondolataiba merült. Az e-hum komolynak látszott, ahogy a lehetőség is. Számos kérdés suhant át a fején, de mindegyiket elvetette. Az egyik túl gyerekes volt, másik pedig túl ködösnek tűnt ahhoz, hogy értelmes kérdést farigcsáljon belőle. Miért nem felnőttkorában küldték be ide? Akkor bezzeg lenne mit kérdeznie.
Széttárta a kezét.
– Semmi? – kérdezte az e-hum.
– Várj még!
Mínea a kint várakozó szüleire gondolt. Vajon ők mit kérdeztek gyerekként? Biztos valami komoly, és magvas kérdés volt.
– Kimehetnék? Szívesen konzultálnék apuékkal.
– Nem. Vagyis kimehetsz, de akkor a lehetőséget elpasszoltad – válaszolt az e-hum.
– Aha – bólintott Mínea és tovább gondolkodott.
– Apu és anyu mit kérdezett?
– Azt nem mondhatom meg.
– Aha.
Az eltelt idő végtelennek tűnt és Mínea nem jutott döntésre. Ezer kérdés jutott eszébe, de egyik sem volt olyan fontos, hogy fel merje tenni. Ha lenne ideje, akkor persze kiötölne valamit. Valami jót, valami nagyot. Ha most hazamehetne és karácsony után visszajöhetne ide…
– Karácsony – súgta megbűvölten maga elé.
– Ez már a kérdés? – kérdezte az e-hum.
– Nem. De már tudom.
– Örülök. Egészen gyorsan kitaláltad.
– Tényleg?
– Igen. Az apád öt órán át gondolkodott.
Mínea felkuncogott.
– És mi lenne a kérdésed?
Mínea megköszörülte a torkát: – Azt mondd meg nekem, hogy mi a szeretet.
– Jó kérdés – válaszolta azonnal az e-hum. – Most mondhatnám, hogy a válasz a 42, de azt nem értenéd.
– Tényleg nem.
– Pedig vicces.
– És mi a valódi válasz?
Az e-hum egyetlen pillanatig várt, majd újra megszólalt.
– A szeretet az önzés olyan formája, melyben más valaki boldogsága okoz neked boldogságot.
– Ezt megismételnéd? – szólalt meg Mínea hosszú szünet után.
– Persze. A szeretet az önzés olyan formája, melyben más valaki boldogsága okoz neked boldogságot.
– És ez a válasz?
– Ez.
– De én nem igazán értem.
– Nem baj. Előtted áll az élet, hogy megértsd. És amíg meg nem érted, addig én nem beszélnék róla a helyedben – válaszolta az E-hum. – Szia!
Az android elnémult, és Mínea érezte, hogy ezzel a beszélgetés örökre megszakadt kettejük között.
Kifelé már gyorsabb volt az út.
– Na? Milyen volt? – kérdezte csillogó szemmel Eva.
– Érdekes.
– És kaptál választ?
– Igen, de…
– Ne áruld el! – vágott a szavába Adam. – Ez a tiéd. A te saját karácsonyi ajándékod. A múlt adta neked, ne tékozold el túl gyorsan.
– Az e-hum is ezt mondta.
– Nagyon helyesen – bólintott Eva is. – És most siessünk, mert még fel kell díszíteni a fát.
Mínea szótlanul gyalogolt utánuk a járműig. Amikor felkapaszkodott a hátsó ülésre már érezte a válasz súlyát, összetettségét.
– És ti mit kérdeztetek?
– Az titok – nézett hátra Adam.
– Most komolyan nem mondjátok el a lányotoknak?
– Még dolgozunk rajta – nevetett fel Eva és beindította a hajtóműveket, mely aprócska, jelentéktelen porfelhőt kavart a sivatag homokjában.
*
December 24. Karácsony szentestéje.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)