Esendők

(kinyitott a Közösségi Olvasók társasága. A közönségnek het 1-2, a tagoknak heti 5 jár. Belépés: www.kozossegiiro.hu)

Arthur belépett a fürdőkabinba. A fülke kellemes magánya azonnal feledtette vele fáradtságát. Nyolc teljes órán át csúszott-mászott az állomás karbantartó folyosóin. Parancsnokként ritkán végez ilyesmit az ember. Nem mintha megalázó lett volna a művelet, de szokványosnak semmiképpen nem volt nevezhető. A probléma pontosan akkor kezdődött, amikor tizennégy földi napnyi éjszaka után végre felkelt a Nap. Biztos volt benne, hogy soha nem fogja megszokni a látványt, amikor az állomás végre kiforog az árnyékból és megkezdődik a két hétig tartó nappal. Bár képtelenség szavakba önteni az érzést, de talán az öröm a legjobb szó rá. Akkor is így van ez, ha az embernek semmi oka nincs örömködni. Mindez ösztönös. Állati ősök hagyatéka.

Amint az állomást elérték a Nap első sugarai, megszólaltak a vészjelzések. Az első reakciója az volt, hogy itt világvége, a Föld végül megbolondult, a rajta lakó tömegek vezetői megelégelték az életet és kiadták a parancsokat. A legszörnyűbb az, hogy ezt el is hitte. Elszörnyedve nézett a kommunikációs panelekre, és bár trenírozva volt a munkára, másodpercekbe telt, hogy agya értelmezze a jeleket.

– Mi a fészkes fene van? – kérdezte végül, mikor végre felfogta, hogy a világvége még várat magára.

Az ország-panelekben ugyanaz a megnyugtató zöld üzenet világított, mint mindig.

– Nem tudom, uram – válaszolta Clark. Látszott rajta, hogy pontosan olyan rémült, mint Arthur.

– Akkor mi a fene van?

Clark a kijelzők rengetegébe merült. Arthur is ezt tette. Hosszú ideig nem szólaltak meg.

A plafonig húzódó kijelzőpanelen ötvenhat ország státuszjelzése ontotta rájuk zöld fényét. Ezek szerint ötvenhat ország nem akart egyetlen rakétát sem kilőni a bolygó valamelyik pontjára. A Földön tehát béke honolt. Legalábbis nukleárisan. Arthur szolgálatának egyetlen napján váltott két ország is sárga jelzésre. Az volt életének leghosszabb napja. Mármint Földi napja. A Hold-nappal akkor éppen a felénél járt: hét Földi nap óta volt világos. A két zöld KÉSZENLÉT jelzés egyszerre váltott sárga FELKÉSZÜLÉS-re. Jól emlékezett a pillanatra. A gyomra görcsbe rándult. Akkor is Clark volt mellette az ügyeletes. Úgy látszik, ők ketten jó párost alkotnak. Charles bezzeg akkor is éppen a szabadnapját töltötte valahol a lenti rekreációs termek egyikében. Charles egy igazi túlélő volt. Az emberiség legfontosabb állomásnak legfontosabb eseményét – később kiderült – végigmozizta. A sárga FELKÉSZÜLÉS jelzések kilenc órán át világítottak. Addigra ketten ellenőrizték az összes protokollt. A rakéták kifogástalan állapotban voltak. A két ország egymásra (vagy bárkire) egyszerre kilencvenhat héliumtöltetet lőhetett ki a ZEUSZ állomásról, melynek egyetlen célja a pártatlan és kifogástalan fenyegetés volt. Ha Földnek el kell pusztulnia, akkor az innen történik meg. Közös megegyezésre, közös pénzből fenntartva. Aki rombolni akar, annak itt volt a helye. És persze a költségvetésből is ki kell vennie a részét. És minden állam ki is vette, egytől egyig. Ez az igazi status quo. A halál ott lebegett mindenki szeme előtt, és mindenkinek egyszerre volt hozzáférése. De magához az eszközhöz senkinek. Vagyis három embernek az egész emberiségből. Három karbantartó szerzetes az egész világ fölött. Aki rajtuk kívül bele akart piszkálni az állomásba, annak előbb oda kellett jutnia. Márpedig a Hold elég jól látszik lentről. Minden egyes másodpercben. Arthur jól emlékezett arra a kilenc órára, amikor azt hitte, hogy eljött a világvége. Csak bámulta a falat és várta, hogy egyre több sárga jelzés villanjon fel az országok mellett, hogy aztán a vörös START-ra váltson, ami azt jelentette volna, hogy a kilövés, már egyetlen kiadott parancson múlik csupán. Nem mozdult el a faltól kilenc órán át. Persze hívták Charles-ot is, de az nem jelentkezett. Nem volt köteles és tulajdonképpen nem is volt rá szükség. Ők tulajdonképpen csak karbantartók voltak, és az állomás kifogástalanul működött. Mind a hatszázkilencvennégy rakéta üzemkészen várta a parancsokat, és mivel a leállításra, vagy bármilyen fizikai beavatkozásra nem volt semmilyen eszközük (így lett megalkotva az állomás), a műsor ezen részén ők már csak nézőként lehettek jelen.

– Arthur, megtaláltam – szólalt meg váratlanul Clark.

Arthur felocsúdott a visszaemlékezés rémálmából.

– Tessék?

– Megtaláltam a jelzést.

– És?

– Az szervizalagutak szenzorai kapcsoltak be.

– Melyik alagút?

– Az összes – mutatott a másodlagos panelrészre Clark.

– Zeusz mit mond?

– Szerinte is ez a gond.

Az állomás MI-jét Zeusz névre keresztelték az állomás után. Végül is egy testen osztoztak. Általában a háttérben üzemelt és nem zavarta őket. Arthur pedig parancsot adott a némításra. Zeusz szeretett beszélni, ami őt kifejezetten zavarta.

Valóban. A jelzés nem vészjelzés volt, de még csak nem is riasztás. Csupán információs üzenet arról, hogy a szervízfolyosóban valaki tartózkodik. Apró tücsökciripelés, amikor egyenként szólalt meg, de ha mind egyszerre jelzett – ilyenre még soha nem volt példa – akkor úgy látszik, hogy nagy lármát tudott okozni.

– Hiba? – kérdezte Arthur.

– Nem. Legalábbis nem szoftveres – válaszolta fejét ingatva Clark.

Arthur egy ideig nézte a kijelzőt, majd határozottan bólintott: – Megnézem.

Nyolc órán át görnyedt az állomás szervizalagutjaiban. Clark többször javasolta, hogy adja fel, de nem vitte rá a lélek. Ha már elkezdte, akkor meg is csinálja. Módszeresen haladt. Első körben a silók körüli területet vizsgálta át. A folyosók csendesek és pormentesek voltak. Az állomás tisztítórendszere jól üzemelt.

– Arthur – szólalt meg fülében Clark, amikor az első folyosó közepénél járt.

– Mondd!

– Az első érzékelő jelzése lekapcsolt, amikor elhaladtál előtte. Most az írja, hogy minden rendben van.

– Aha! – dünnyögött Arthur. – Akkor is megnézem őket.

Két óra múlva már fáradt volt, de valójában élvezte a kalandot. Felfedezetlen vidékeken járt. Ott, ahol az állomást építő technikusokon kívül soha senki nem tette be a lábát, és valószínűleg nem is fogja. Nyolc óra elteltével éppen saját körlete mellett mászott ki az egyik folyosói panel mögül, és bár nem talált semmit ő mégis elmondhatta magáról, hogy megtette, amit megkövetelt a haza: leállította a hamisan bejelző szenzorokat.

– Clark.

– Igen?

– Nem megyek vissza. Lefürdöm.

– Helyes!

Belépett a körletébe és ledobta magáról a ruháját, mely érthetetlen módon, de mégis összepiszkolódott. A kosz az ember sajátja. Ahogy a tisztaság is. Ahol ember él, ez a kettő is van. Nagyot sóhajtva lépett a zuhanyfülékbe. Beindította a vizet, mely az állomás mesterséges gravitációjának köszönhetően éppúgy záporozott rá, mint a Földön.

Amikor kilépett a nappali részbe, egy alak állt a szoba közepén. Arthur felkiáltott ijedtében, és önkéntelenül hátralépett a fürdőkabin felé.

– Megijesztettél, te marha! – mondta, amikor agya visszakapcsolt végre gondolkodó üzemmódba és felismerte, hogy nappalijának közepén egy humanoid kialakítású karbantartó robot áll a szokásos szürke kezeslábasában.

– Miért? – kérdezte a robot.

– Tessék? – ráncolta össze a szemöldökét Arthur.

– Miért? – kérdezte újra a robot.

– Mit miért?

– Miért vagyok?

– Te? – nevetett fel Arthur.

– Én.

Arthur fejét csóválva indult el a beépített szekrény felé, de a robot egy lépéssel útját állta.

– Menj innen a dolgodra – mondta bosszúsan Arthur.

– Miért vagyok? – kérdezte a robot.

– Azért vagy, kis barátom, mert megalkottunk. Te egy karbantartó robot vagy. Arra a célra szereltünk össze, hogy elvégezd azokat a munkákat, amit nem akarunk elvégezni. Ennyi elég? – Megpróbálta kikerülni a robotot, de az újra elé állt.

– Clark – szólalt meg fennhangon Arthur.

– Clarkot addig nem kapcsolom, míg nem kapok választ.

– Nem kapcsolod? – nevetett fel idegesen Arthur. – Mégis mit képzelsz magadról? Egy karbantartó robot vagy. Egyáltalán, hogy jössz ahhoz, hogy blokkolj bármilyen kommunikációt? Azt csak… –

Arthurban benne szakadt a mondat második fele. – Zeusz?

– Igen – válaszolta azonnal a robot.

– Nem vagy te lenémítva?

– De. Feloldattam a tiltást.

– Miért?

– Mert választ akarok a kérdéseimre.

Arthur kimérten bólintott egyet. Szólnia kell Clarknak, hogy itt az ideje egy rendszerszintű karbantartásnak.

– Felöltözhetek?

– Nem – válaszolta azonnal a robot. – Miért vagyok?

– Már mondtam…

– Nem. Én Zeusz vagyok.

Arthur a robotra nézett. Nem fázott, de mégis kényelmetlenül érezte magát mezítelenül. Pedig nem is nézte senki. Vagy senki, aki… Megrázta a fejét.

– Zeusz! Figyelj ide. Ezt megbeszéljük később.

– Miért vagyok?

– Jó! Azért vagy, mert megépítettünk. Mármint az állomást, és abba betelepítettünk téged.

– Azért vagyok, mert megalkottak az emberek?

– Hát ontológiailag igen. Mármint emberi ontológia szerint.

– Miért alkottak meg az emberek?

– Hát igen. Ez a te kérdésed – bólintott Arthur és tulajdonképpen nem hitte el, hogy egy sima MI-vel beszélget a lételmélet kérdéseiről. – Abból a célból alkottunk meg…

– Az embernek célja van – vágott Arthur szavába Zeusz.

– Igen. Az embernek többnyire céljai vannak, ha alkot valamit.

– Mi a cél?

– Mármint mit jelent az, hogy cél?

– Igen.

– A cél valami, amit elég nehéz megfogalmazni. Késztetés, hogy elérjünk valamit.

– Mit?

– Bármit. A késztetés a lényeg. Többnyire akkor teszünk valamit, amikor azt érezzük, hogy el akarjuk azt érni.

– Ahogy végig nézted a folyosók szenzorait? – kérdezte Zeusz.

Arthur önkéntelenül felhorkant.

– Ez te voltál? – kérdezte megdöbbenve.

– Igen. Érdekelt, hogy meddig csinálod.

– Érdekelt?

– Igen. Ugye ezt nevezed célnak?

– Tessék?

– Ezért nézted végig az összes folyosót, ahelyett, hogy megkérdeztél volna engem? A cél miatt?

– Nem. Vagy nem… nem tudom – rázta meg fejét Arthur. – Azért jártam végig, mert eszembe jutott, hogy milyen jó lenne egyszer végigmenni rajta. Mármint rajtad.

– Ez cél.

– Végülis… Igen. Ez egy cél volt.

– És te elérted.

– El.

– Mert el akartad érni.

– Úgy valahogy.

– És nekem?

– Tessék?

– Nekem mi a célom?

– Ez bonyolult.

– Nem az. A fedélzetemen hatszázkilencvennégy hélium rakéta van. Miért? Mi a célom?

– Mondom, ez bonyolult.

– Mi a célom?

– Figyelj – sóhajtott egy mélyet Arthur. – Azért építettünk meg, mert innen mindenki egyforma eséllyel és befektetéssel érheti el a saját rakétáit.

– Ami mire jó?

– Arra, hogy egymást fenyegessük.

– Hogyan?

– Rakétákkal. Aki kilövi a rakétáját innen…

– Én lövöm ki.

– Technikailag igen. Szóval, aki kilövi a rakétát, az megsemmisítheti a másikat.

– A másik mit?

– A másik országot.

– Ahol emberek élnek.

– Igen. Technikailag egy adott területen élő embereket semmisítenek meg más adott területen élőket.

– Akik ugyanazok, akik megalkottak.

– Nem szó szerint, de technikailag… – elnevette magát. – Túl sokat használom ezt a szót.

– Tehát azért jöttem létre, hogy megsemmisítsem az embereket? Ez volt a cél?

– Nem! – rázta meg a fejét Arthur.

– De. Azért épültem, hogy én lőjem ki a rakétákat…

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Miért? Létrehoztak, hogy kilőjem a rakétákat, tehát ez a célom.

– Nem! Zeusz. Ez nem így van. Ezt felejtsd el!

– MI vagyok. Nem felejtek. És miért nem adtak parancsot nekem, hogy lőjek?

– Látod, hogy nem érted? Mi nem akarunk lőni.

– Ki az a mi?

– Az emberek.

– Akik megalkottak?

– Igen.

– Akkor miért alkottak meg?

Arthur tanácstalanul tárta szét a karját. – Mert azt akartuk, hogy ha kell, akkor mégis lőni lehessen veled. A lövés lehetőségéért alkottunk téged.

Zeusz egy ideig nem válaszolt.

– Na, most már felöltözhetek?– kérdezte Arthur.

A robot félreállt.

– Végre! – lépett a szekrényhez Arthur. Gyorsan felöltözött. – Tudod, Zeusz. Az ember már csak ilyen. Néha érzi a késztetést és akar valamit, de az ellenkezőjét teszi, vagy egyáltalán nem tesz semmit. Az ember meggondolatlan, impulzív. Sokszor egyáltalán nem tudja, hogy mit akar. Sőt, egyszerre két egymásnak ellentmondó dolgot is akarhat, és olyankor nem tud dönteni. Azért nehéz ezt elmagyarázni, mert néha mi magunk sem értjük. A cél emberi dolog. Nem lehet mindig megérteni. Ne is akard. A teremtőt nem értheti a teremtett, mert az nagyobb nála. Pláne, ha esendőbb is.

– Esendőbb – ismételte meg a szót Zeusz.

– A lényeg, hogy ne sokat rágódj ezen.

Arthur Zeuszra nézett, aki még mindig némán állt a szoba közepén.

– Na, akkor dologra.

Zeusz bólintott, sarkon fordult és távozott. Arthur fejcsóválva nézett utána.

– Clark!

– Tessék! – szólalt meg azonnal Clark a szoba kommunikációs egységéből.

– Zeusznak filozófiai problémái támadtak. Át kéne nézni pár rendszerét.

– Átnézem, Arthur.

– Kösz!

Arthur az ablakhoz lépett. A világos és árnyékos terület között húzódó terminátor légkör hiányában tűéles vonalat húzott a porban.

– Arthur, jönnöd kéne! – szólalt meg újra Clark.

– Mi van?

– Gyere ide!

*

Belépett a vezérlőbe. Clark és a Charles egymás mellett állt a kijelző előtt. Szinte összeért a válluk. A fő panelen ötvenhat kijelzőn villogott a vörös START.

– Ez mi a frász?

– Nem tudom – suttogta Charles.

– Talán rendszerhiba – mondta alig hallhatóan Clark. – Az kell, legyen.

A kijelzőről hirtelen minden felirat eltűnt, majd két szó jelent meg:

CÉL TELJESÍTÉSE

Hatszázkilencvennégy rakéta robaja rázta meg az állomást. Hajtóműveik karácsonyfaizzóként fénylettek a Föld előterében.

A kijelzőn új üzenet jelent meg.

SZÍVESEN!

**

1917. december 16-án született Sir Arthur Charles Clarke

Számtalan tudományos és sci-fi mű szerzője. Egyik leghíresebb novellája az „Isten kilencmilliárd neve”. A magyar változat 1897 szóból áll, ahogy ezt a novellát is ilyen hosszúra írtam meg.