Az eltűnt irodalom nyomában

Marcel beült az asztal mögé. Nem volt ideges, de azért nem merte volna állítani magáról, hogy magabiztosan tekint az elkövetkező percek elé. A megmérettetés mégiscsak megmérettetés, mondjon bárki bármit. A szerző pellengéren áll, az ítészek pedig felemelik kezüket, és csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy mi röppen ki dobni vágyó markaik közül: rózsa vagy tojás.
Ez pedig izgalmat hoz egy művész életébe, még akkor is, ha bőszen állítja, hogy nem. Marhaság!
Tehát leült és szorongott kicsit. Ennek így kell lennie, ez így helyes.
Az asztal mögött terpeszkedő férfi, Gerhárd, a barátja volt. Nem kebelbéli, de azért nem is távoli. Lakatlan szigetre nem ment volna vele, de a sarki kocsmában bármikor jók voltak egymásnál pár korsó sörre.
– Nos? – kérdezte végül, amikor már nem bírta a feszültséget.
– Hát, drága barátom – kezdte Gerhárd, és ez tovább fokozta Marcel idegességét. Nem jó, ha egy szerkesztő így kezd egy mondatot.
– Nem jó? – kérdezte Marcel.
– Azt nem mondanám – ingatta fejét Gerhárd.
Gerhárd szerkesztői szobájának falán egy méretes laptévéből érdektelen sorozat lehalkított párbeszéde ért el hozzájuk. Marcel el sem tudta képzelni, hogy mi vesz rá egy olvasott embert arra, hogy szüntelenül egy működő televízió közelében éljen. De mindenkinek vannak magán perverziói, az élet már csak ilyen.
– Akkor? Bökj már ki valamit!
Gerhárd megfontoltan nézett Marcel szemébe, mintha azt fontolgatná, hogy egyáltalán megszólaljon-e, végül előre hajolt, és kezébe vett egy kinyomtatott lapot.
– Látod, kinyomtattam. Ennyire számítasz nekem – mondta, miközben orrára tolta olvasószemüvegét.
Olvasni kezdett: – „S most újra kezdek tűnődni azon, mi ez az ismeretlen állapot, amely nem hozott magával semmi logikai bizonyítékot, egyedül csak az örömnek, a maga valóságának bizonyságát, amely előtt minden más öröm, minden más valóság elenyészik. Próbálom megint felidézni. Gondolatban visszatérek egészen addig a pillanatig, mikor az első kanál teát emeltem az ajkamhoz. Megint az előbbi állapot, de minden új világosság nélkül. Még egy értelmi erőfeszítés, hogy visszahozzam a menekülő élményt. S hogy semmi se törhesse meg az értelem lendületét, amellyel ezt az élményét utolérni iparkodik, elhárítok minden akadályt, minden idegen gondolatot, s fülemet és figyelmemet védve védem a szomszéd szoba zajaitól. De mikor érzem, hogy értelmem eredmény nélkül erőlködik, most meg, ellenkezőleg, mint előbb, pihenésre szorítom, hadd gondoljon megint csak másra, hadd szedje magát újra össze, a végső, a döntő próba előtt. Aztán, most már másodízben, kiürítek előtte mindent, szembesítem az első korty még azon friss ízével, s akkor érzem, hogy valami megremeg, megmozdul bennem és szeretne felemelkedni, valami, aminek nagyon mélyen felszedték a horgonyát; nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy száll lassan felfelé, s érzem és hallom magamban a befutott távolságok ellenállását és zsibongását.”
Csend lett. Marcel nem mert Gerhárd szemébe nézni.
– Szerinted? – kérdezte Gerhárd.
– Mi szerintem? Szerintem ez így jó.
– De hát nem érthető – dobta le a papírt Gerhárd. – Ezek a mondatok…
– Mi van velük?
– Bonyolultak. Jesszusom! Te kinek írsz?
– Az olvasóknak – vágott vissza harciansan Marcel.
– Hát azoknak nem, az biztos. Az első mondat háromsoros.
– És az baj?
– Hát hogy a fenébe ne lenne baj? Három sor! Egy átlag olvasó max’ másfél sorra hitelesített. De az a maximum. Persze írhatsz te féloldalas sorokat is, csak akkor azt rajtad és pár megveszekedett irodalomvakondon kívül a kutya nem olvassa el.
– Hát azért…
– Hát nem! Ezt én tudom jobban.
– De ezek a mondatok jók. Így helyén valók.
– Neked, barátom, de te ebben az egyenletben csak egy tényező vagy, ha nem tudnád. Sorban az első tényező, persze, mert te írsz, de nem a legnagyobb. Tudod, hogy hány ember ír? Akkor találok írót, amikor csak akarok. A képletben még ott van a kiadó, tehát én, aki csak és kizárólag akkor foglalkozik veled, ha ki tudja fizetni a számláit. Ha nekem nincs este vacsora az asztalomon, akkor te is éhkoppon maradsz, Marcel. És ott van az olvasó…
– Az olvasónak írok – szólt közbe Marcel, de gyorsan felfogta, hogy ez csak olaj volt a tűzre.
– Az olvasó, barátom, manapság a legnagyobb tétel ebben az egyenletben. Egy irdatlan hatalmas tömegű lény. Ő etet engem, én etetlek téged. És én tudom, hogy az olvasó mit szeretne kapni azért a pénzért, amitől nekem vacsora lesz az asztalomon, neked meg parizer. Én tudom, és nem te. És én tudom, hogy a háromsoros mondatokat nem szereti. Ez, Marcel szívem, statisztika. Az olvasó egy hatalmas tömegű lény, és nekem azt kell kitalálnom, hogy hol és mivel kell megvakarni a csecsét ahhoz, hogy tejet adjon nekünk. A féloldalas, homályos, ködös dumákat pedig kiköpi, és elapad a teje, én éhes leszek, te meg éhen halsz. – Gerhárd újra felkapta a lapot. – Az első három mondat arról szól, hogy váratlanul boldogságot érzel, de nem tudod, miért. Igaz?
– Igen.
– Jó. És ezt miért nem lehetett így leírni?
– Mert egy író…
– Egy író nem kap parizert, ha nem veszik meg a könyvét. De megyünk tovább! A következő egy… kettő… három mondat – jesszusom, de hosszúak – azt taglalják, hogy először megpróbálsz nem gondolkodni, hogy rájöjj, mitől lettél boldog, de ez nem jön be, aztán inkább gondolkodsz rajta, de az sem jön be. Igaz?
– Igen. Ez a két módja van, hogy rájöjjünk valaminek az értelmére.
– Aha! Ez jó. De miért nem ezt írtad ide? Két módszer: A, B.
– Mert szerintem ez nem egy csináld magad önsegítő tankönyv, hanem egy regény.
– Pedig jobb lenne úgy, de oké, értem. Irodalmat írsz. Akkor meg mi a fenének írod a végére, hogy megint iszol a teából és akkor valamit mégis megérzel. Vagy nem?
– De.
– Hát nekem csak az jött le, hogy talán érzel valamit. „…hallom magamban a befutott távolságok ellenállását és zsibongását.” Ez a mi a jófene? Verset írsz?
– Nem. Ez nem költészet, hanem valami elkövetkezendőnek a sejtetése.
– És mikor derül ki?
– A kötet végére.
– Ez komoly?
– Igen. Az egész arról szól, hogy az idő változása…
– Leszarom. Mármint nem én, hanem az átlag olvasó. Szerinted mikor dobja le a könyvet, ha mondjuk beleolvas a boltban és ezt a mondatot kapja ki? Megmondom: azonnal.
Marcel nem szólalt meg. Égett benne a harag.
– Figyelj! – váltott enyhébb hangnemre Gerhárd. – Én szeretem ezt a könyvet, úgy ahogy van. Szép. Érdekes. Simogatja a lelkem minden hatsoros tagmondata.
– Akkor?
– De rajtam kívül nem olvasná senki. Mondjuk százan. De száz olvasóból nincs parizer, még romlott se. Ez egy piac, és a büdösnek, romlottnak tűnő, ismeretlen eredetű termékeket nem veszik meg.
– Az én irodalmam nem romlott.
– Nem, de annak tűnik. Manapság nincs kedve az embereknek megvásárolni valamit, amire ráfizethet. Nem szeretik a zsákbamacskákat. Ilyet csak olyanok vesznek, akik egyenesen a romlottnak tűnő dolgokat keresik, a perverzek, mint én. De mi kevesek vagyunk. A többség a szép, pirospozsgás, érthető mondatokat és történeteket keresi. És mi a többségből élünk. Te is. Érted? Amit írsz, jó. Csodás, de nem kell. Írd át! Mondjuk így: Amikor a teát ittam, hirtelen váratlan boldogság áradt szét bennem. Látod, Marcel, tehetsz bele jelzőket, meg egy kis irodalmat, azzal nincs baj. Megpróbáltam nem kutatni az okait, hátha csak úgy eszembe jut, de ez semmit nem ért. Aztán sokat gondolkodtam róla, de így sem jutottam eredményre. Végül újra felidézem az élményt, és mintha lassan megértettem volna, hogy mi boldogságom oka. Ennyi. Egyszerű párszavas mondatok. Nem kell halálra cizellálni. És még misztikum is van benne. Azt, látod, szeretik. Menni fog?
Marcel lenyelte az összes szót, ami a nyelvére tolult, pedig sok volt előle.
– Na! Öreg Marcelem. Menj szépen haza metróval, ülj be egy kávézóba és gondold át. Egyébként miről szól a könyv?
– Nem olvastad végig? – kérdezte megdöbbenve Marcel.
– Nem. Ötven oldalig bírtam. Márpedig, ha én nem bírom, akkor senki sem bírja ebben az országban. Szóval, mi a poén?
– Nincs poén! – állt fel Marcel haragosan.
– Nincs? Az elég nagy baj. De miről szól?
– Az időről.
– Sci-fi? Az jó. Azt szeretik. Figyelj! Dolgozd át, és gyere vissza, vagy küld át e-mailen. Nem baj, ha űrhajó is van benne – mondta Gerhárd, és úgy mosolygott, mintha a részéről befejezettnek tekintené a beszélgetést.
Marcel egy lépést tett hátra, majd egyet előre.
– Még valami? – nézett rá Gerhárd.
– És ha csak úgy kiadnánk? Annak a száznak, akit érdekel?
Gerhárd egy ideig nem válaszolt. Talán most fordult meg a szerencséje, gondolta Marcel.
– Száznak?
– Száznak. És talán tíz, vagy száz év múlva hős leszel, mert kiadtad a század legnagyobb regényét.
– Marcel! Én ezen a nyáron szeretnék elmenni vitorlázni a tengerre. Nem akarok hős lenni, és azt javaslom, hogy te se akarj. Írj olyat, hogy most lehess hős. A posztumusz kitüntetésre egy hős sem lehet büszke, mert már halott. Kérlek, szard le az eszméket, szard le jövőt, az irodalom szentségét, a múzsákat és gyere velem vitorlázni. Legyen egy kis eszed, jó?
Marcel biccentett, és szó nélkül hagyta el az irodát. Talán igaza van. Talán most kéne megfordulni, mást, máshogyan csinálni. Talán ettől lenne író, ettől a váratlan, véletlenszerű pofontól, melyet Gerhárd szolgáltatott számára. Új szelek új faleveleket fújnak az utcára, és neki nem kellene megvárnia, hogy teljesen tél legyen. Talán tényleg lépni kell. Az irodalom meg tényleg le van szarva.
“Mindebben sok a véletlen, s egy második véletlen, más szóval a halálunké, gyakran akadályoz bennünket abban, hogy sokáig várhassunk az első véletlen kedvezésére.”
Jó mondat, gondolta. Kár, hogy nem lehet manapság leírni. De talán mégis le kéne. Akkor is, ha tíz ember…
*
Marcel Proust regénye az „Eltűnt idők nyomában” a 20. század egyik kiemelkedő irodalmi alkotása. 7 kötet, 3200 oldal, több mint 2000 irodalmi karakter. Az első regényt a kiadók visszautasították. Proust egyetlen szerencséje az volt, hogy édesanyja halála (1905) után az örökségéből milliomos lett, így jobb híján saját költségén adta ki a művet, mely ezután találta csak meg a maga helyét az irodalomban. Proust mindig példa lesz minden író/olvasó számára, mert megmutatta, hogy nem az a művészet, amit a legtöbb példányban vesznek, nem az, amit a kiadók, vagy a szerkesztők szeretnek, hanem ettől független, önálló életet élő valami. És ez különösen igaz a mára. Ha most állna Proust kiadás előtt (milliók nélkül), még annyi esélye sem lenne, mint 1913-ban volt. Szótlanul tűnne el a szolgáltatásözön átlagos tengerében, ahol a nézettség, a példányszám a szent, ahol a minőség sokszor esik áldozatul a népszerűség oltárán.
Ez nagy tanulság kell legyen mindenki számára. Tudunk kell, hogy napjainkban nem csak az létezik, amit az orrunk elé tolnak. Ezerszám lapulnak értékek olyan helyeken, ahol nincs pénz, marketing, üzlet, ahol csak egy művész van, aki talán pár száz ember számára alkot. Nem tűntek el, ott vannak. Ahhoz, hogy megtaláljuk azt, ami számunkra művészi élményt ad, fel kell kutatni őket, néha fáradságos munkával kell benézni minden kő alá, kell felbontani minden kagylót. De megéri, mert talán egy Proust jön szembe, vagy egy új Csontváry. Aki keres, talál, de keresni most már nekünk kell, és nem csak ott, ahol sok évig tettük.
Jó keresést!
*
Az idézőjelben lévő mondatok Proust: Az eltűnt idő nyomában c. művéből vannak (ford.: Gyergyai Albert)