Egy őszinte nap

1.

Még mielőtt a harmadik figyelmeztetés berobbant volna az öltöző hangszórójába, Fiametta gyorsan átfutotta a mobilját. Érdektelen híreken rágta át magát, és már kikapcsolta volna a készüléket, amikor szeme megakad a híren. „Nemzetközi Légy Önmagad nap” hirdette a szalagcím. Rákattintott a valamilyen okból rendkívül boldognak tűnő nő képére és elolvasta a cikket. Rövidke volt és arról beszélt, hogy milyen jó lenne, ha mindenki önmagát adhatná az életben. Mert ez a boldogság kulcsa.

– Mert ez a boldogság kulcsa! – monda hangosan, csak úgy magának.

Aztán az ügyelő bejelentette, hogy mindjárt hét és ez az utolsó figyelmeztetés, ezt követően már minden lap az asztalon, a kocka el van vetve, és így tovább a függönyt jelentő végig.

Különös érzéssel állt fel a sminkasztaltól. A jelmez rendben volt, a smink is ott volt a helyén. Kisétált a színpadhoz. A takarásban Boáz már türelmetlenül várta.

– Minden rendben? – kérdezte Boáz, aki most éppen a férje lesz úgy másfél órára.

– Te, Boáz? Voltál te már életedben valaha is önmagad?

– Asszony, hát mit képzelsz magadról? – játszotta már most a szerepet Boáz.

– Komolyan kérdezem.

– Önmagam? Fiametta, ezt pont akkor kérdezed, amikor éppen arra készülsz, hogy a lehető leginkább ne legyél önmagad? – mosolyodott el Boáz.

– De komolyan. Voltál már önmagad? Mert szerintem én nem – nézett a férfira Fiametta.

A színpadon felharsant a zene, és az előadás megkezdődött. Emil tépelődött azon, hogy az estét mivel töltse és egy igencsak hatásos monológ után Ritta is megjelent a színpadon. Pár percük még volt.

– Azt sem tudom, hogy mit jelent „önmagamnak lenni”. Te tudod?

– Én? Hát… mindjárt jövünk.

– De komolyan. Tudod? Mert szerintem ez marhaság. Én mindig én vagyok. Akkor is, ha megjátszom magam.

– Mindjárt megjátsszuk magunkat, Metta, figyelj!

– Érted? Ha a társadalmi elvárásoknak felelek meg, ha azt akarom, hogy befogadjanak és valamit nem teszek meg, vagy megteszek, akkor már nem én vagyok? Hát ki? A szomszéd?

– Figyelj, két perc – nézte a színpadi eseményeket Boáz.

– Mert ha akkor is én vagyok, amikor csak megfelelek valaminek, akkor nem tudom, hogy mikor vagyok nem-én. Érted?

– Nem, de most ezt fel kéne függeszteni.

– Boáz, most tényleg. Szerinted, mit jelenti azt, hogy légy önmagad?

Boáz Megfordult és mélyen Fiametta szemébe nézett.

– Metta, figyelj! Önmagadnak lenni annyi, mint nem akarni másnak látszani. Olyannak látszani mások szemében is, mint amilyennek önmagadat látod. Érted?

Fiametta szeme hatalmasra tágult.

Némán bólintott.

– Mehetünk? – kérdezte Boáz.

– Hova?

– A színpadra.

– Mikor?

– Hát… most! – mondta Boáz, és a végszó után besietett a színpadra.

2.

Az előadás szépen csordogált, de Fiametta nem igazán figyelt rá. Minden szó önmagától hagyta el a száját. Csak akkor kapta el a szerep, amikor ő volt a soron, a többit megoldotta a rutin.

A nagymonológnál jártak. Boáz már halott volt, vagyis annak tettette magát a színpad közepén. Ő térdre esett, és egészen tisztességes könnyeket produkált. Ez mindig ment. Aztán nekikezdett a szövegnek. Érezte, hogy szép lassan újra bekebelezi a szerep, de a harmadik mondat végén furcsa, keserű íz terjedt szét a szájában.

Megállt.

Érezte a közönség feszült figyelmét, azt a semmivel nem utánozható hatást, melyet minden térden állva töltött alkalommal sikeresen elért az elmúlt negyvenhat előadás alatt.

A közönséget nézte, ők pedig őt nézték. Vagyis nem őt, hanem a térden álló, zokogó Zsüliettet, akinek az előbb halt meg a férje.

– Ha valaki nem tudná, engem Fiamettának hívnak és nem Zsüliettnek – mondta komolyan. – Ez itt Boáz – biccentett az előtte fekvő férfi felé. – Ő színész. Én is az vagyok. Ez igaz. Ez nem hazugság. Viszont szeretném, ha tudnák, hogy bár van férjem, de én Boázt szeretem.

– Zsüliett, ne! – nyögött fel Boáz még mindig mentve a szerepet.

– Ne már Boáz. Ez így nem te vagy. Szeretlek. És nem szeretem a férjem, mert egy erőszakos marha. És szeretem a fagyit, de ki nem állom a vegetáriánus kaját. Azt egyék a nyulak, ne én. Tudniuk kell, hogy én nem vagyok egy kedves ember. A legtöbb embert nem szeretem. Sőt, utálom. Rendszeresen fantáziálok arról, hogy bérgyilkos leszek. Igen. Mert nagyon-nagyon-nagyon meg szeretnék ölni egy csomó embert. Semmiféle erkölcsi gát nincs bennem ez irányban. Ha képes lennék rá, akkor a fél város kiirtanám. Ez van. Mindig is ez volt. Gyerekkorom óta meg akarok ölni embereket. És nem szeretem az anyámat. Az apámat igen. Azért nem katona lettem, mert nincs háború, és békeidőben egy vonatvezetőnek több esélye van hidegre tenni valakit, mint egy katonának.

– Zsüliett!

– Boáz, hagyj békén! Önmagam vagyok. Azt tudniuk kell, hogy szerintem az emberiségnek annyi. Semmi esélyünk. Túlzottan korrektek vagyunk politikailag ahhoz, hogy nem irtsuk ki magunkat. Lassan szépnek látjuk a csúnyát, csak azért, hogy meg ne sértsük a rondákat. Én olyan szívesen mondanám mindenki szemébe, ha ronda. Maga például az – mutatott az első sorban ülő egyik férfira. – És persze felháborodhat, de attól még az. És én nem szeretem a ronda embereket. A butákat sem. Tudják, hogyan lehetne megúszni a globális katasztrófát? Ha a fél világ feldobná a talpát. Kezdve azokkal, akik most ezt az egészet irányítják. Apropó, az színigazgatónk egy tehetségtelen perverz állat. De persze nem mondjuk ki, mert féltjük az állásunkat. Mindenki mindent félt, és ezért senki sem csinál semmit. Én soha nem akartam gyereket. És oltári nagy baromnak tartom, aki képes szülni ebbe a jövőbe egy emberi lényt.

A színpad szélén megjelent az ügyelő és egy öltönyös férfi, de megtorpantak.

– Jöttek begyűjteni. Tudják, hogy mi a baj? Az, hogy soha senki sem önmaga. Az egésze egy oltári nagy hazugság, amit egymásnak játszunk.

Az ügyelő és a férfi megindult felé.

– De az is a baj, hogy eközben mindenki önmaga lenne. Mert mindenki egy hatalmas önzőgép. Mindenki megtesz mindent azért, hogy neki jó legyen. Vagy a kölykének. Vagy a nagymamájának. Ha kell, akkor lop, csal, hazudik. Ha nem kell, de van rá lehetősége, akkor pláne lop, csal és hazudik. Mert látszólag mindenki korrekt, de a mélyben mindenki egy szaros önző gyilkos kis állat. És ha ezt bevallanánk magunknak, akkor lenne csak haddelhadd: egymásnak esnénk, mint a patkányok, ha nincs már elég élelem. Az lenne aztán csak az igazi légy önmagad nap! Egyenlő lenne egy globális vérfürdővel. Ha mindenki önmagát adná, akkor az maga lenne a világvége. Hát hogy a fenébe adjam én önmagam? Úgy, hogy közben azért nem mondom el, hogy a legszívesebben holtan látnám a fél világot? Mert igen. Magukat is. Higgyék el: az őszinteség egy gyilkos élőlény. És a világ leghazugabb dolga az, amikor arra kérnek téged, hogy légy önmagad!

– Fiametta! Gyere szépen! – állt mögé az ügyelő. Boáz is feltápászkodott már halotti pózából.

– Látják! Most önmagam vagyok. És azonnal őrültnek néznek. Mert nem játszom egy szerepet. Nem is! Mert nem játszom két szerepet. Egyet a darabban és egyet, amit mindenki játszik. Az őszinteség öl. Emberek, maguk folyamatosan hazudnak, ahogy én is, és ha nem azt teszik, akkor ki fogják magukat tagadni az emberiségből.

A férfi és Boáz Fiametta hóna alá nyúlt és talpra állította a nőt.

– Megyek! Azt fogják mondani, hogy idegösszeomlásom volt. Pedig most az egyszer azt volt kint, ami bent. De tudják meg, hogy mit látok: az emberiségnek vége. Mert ha a valódi önmagát adja, akkor kiirtja egymást, ha pedig színészkedik egymásnak, ahogy eddig, akkor pedig éppen ez a hazugság pusztítja ki. Az ember egy nagy lose-lose. És én utálom magukat. És utálom magam. És most már téged is Boáz. Őszintén mondom, hogy utálok mindenkit.

Fiametta hagyta, hogy kivezessék a színpadról. A nézők meg sem pisszentek. A színpad üres lett, majd a takarásból újra Fiametta rohant be a súgólyuk elé.

– Ja. És azt is el akartam mondani, hogy ez a darab szar. Őszintén mondom. Utálom játszani. Zsüliett egy hisztis liba, a többiek pedig ostoba barmok. Ha ez maguknak tetszik, az nagyon ciki, és szégyelljék magukat.

Most már futva érkezett meg Boáz, az ügyelő és az öltönyös férfi.

– Nem tudnak valami okj-s bérgyilkosképzőt? Második szakma lenne – kérdezte, de aztán futnia kellett, hogy ne kapják el.

A nézők különös mód meglepően halkan hagyták el a színházat. Néhányan még hosszú napokig azt gondolták, hogy mindez a darab része volt. Kényelmesebb gondolat volt, mint az, hogy egy valódi őrültet láttak a színpadon. Vagy valakit, aki végre őszinte volt hozzájuk.

*

Május 22. Légy Önmagad Nemzetközi napja.

A Biodiverzitás nemzetközi napja