Egy gondolattal kezdődött…

Az út valahogy nem kezdődött el. De még ez sem volt igaz. Elkezdődött, de olyan ködben volt, hogy szinte semmit sem láttak. A szemük működött, az agyuk felfogta az ingereket, de mintha mindez egy álom része lenne, márpedig tudjuk, hogy az álmok vacak szeretők, nem lehet bennük megbízni.
Kiálltak a peronra.
Hajnal lévén csak ők ácsorogtak az unott fényű koszos lámpabúra alatt.
– Én ezt nem hiszem el! – mondta a lány, és jól látszott rajta, hogy ezt őszintén gondolja.
– A nagy dolgok így kezdődnek. A semmiből indulnak, és aztán valamivé lesznek – válaszolta a srác nagy bölcsen.
– Ne süketelj, te sem hiszed el – vágta rá a lány.
Igaza volt. A fiú tényleg nem hitte.
Tervezték az utat. Persze, hogy tervezték, de valamit gondolni és valamit csinálni két nagyon különböző dolog. Mint a szülés gondolata, és maga szülés.
Amikor később – mert beszélgetni a következő három hónapban volt elég idejük – visszafejtették az események sorrendjét, rá kellett jönniük, hogy az egész egy nyamvadt kijelentéssel kezdődött. A fiú – talán azért, mert valami nagyot akart mondani – többek jelenlétében kimondta, hogy elmennek. Ez volt az origó. Egy gondolat néhány szóba öntve.
A kibökött „elmegyünk” szó után hónapok teltek el, és most a távolban megjelentek a vonat háromszöget formáló lámpái.
– Az a legfurcsább, hogy ez velünk történik – mondta a lány. – Hogy ott látom a házunkat, ami valós, amit ismerek. Nekem nem kéne itt lennem. Ez nem én vagyok.
A fiú bólintott. Nem ők voltak. Két másik lény állt egymás mellett. Olyan lények, akik eddigi formájukat levetve most alakulnak át valami újjá.
– Bármikor hazajöhetünk – mondta a fiú.
A gondolat megnyugtatta, de eközben érezte, hogy csak erre volt jó. Nem jönnek haza. Döntöttek. Ezt végig fogják csinálni.
– Igen – válaszolta a lány. – De nem jövünk.
– Nem – ingatta fejét a fiú.
– Meg kell jegyezzem, hogy mi nem vagyunk normálisak.
A vonat nagy zajjal közeledett.
– Visszamenjünk? – nézett rá a fiú.
– Hülye!
A mozdony csikorogva fékezett le előttük.
– És most mi lesz?
– Semmi. Csináljuk. Aztán lesz, ami lesz. Ez is csak egy nap a többi közül – bólintott a fiú.
– Bazi nehéz ez a hátizsák!
Felszálltak a vonatra.
Az életük pedig egy új fejezetet nyitott. Mindezt egy gondolat miatt, néhány szó miatt, és azért, mert el merték hinni, hogy ennek a „gyereknek” is van helye a világban.

*
Úgy hiszem, hogy az emberek életének egyik legnagyobb tragédiája az, amikor valami belül megakadályozza, hogy egy jó gondolat cselekedetté váljon. A félelem, az önbizalom hiánya és a kényelem a tettek legjobb fogamzásgátlói.
*
A fenti írás megtörtént eseményeken alapul.
Egy nappal az után, hogy így álltunk a peronon, saját lakásunk sötét ablakaival szemben, pontosan tíz éve, 2011. május 19-én léptünk ki a (Zs. és én) Canterbury-i katedrális kapuján. Meg sem álltunk Martin Mill-ig, ahol egy régi sátorban eltöltöttük életünk leghidegebb éjszakáját. Másnap átkeltünk komppal Calais-ig, és onnan, 2100 kilóméteren és három hónapon át, elgyalogoltunk Rómáig.
Mindez egyetlen gondolattal kezdődött: „El kéne menni.” Életünk egyik meghatározó élménye lett. Boldog vagyok, hogy hagytuk megszületni életünk egyik nagy kalandját.
Rá egy évre Polner Tamás örök barátom és legfőbb patrónusom jóvoltából megszületett az útról szóló könyv is (Minden Út Rómába…), amit élvezet volt írni, és állítólag élvezet olvasni is. (Nem reklám, de nálam még van pár példány belőle)

Az elmúlt napokat, most, hogy elindult a Közösségi Olvasók Társasága. Hasonlóképpen élem meg. Persze, van benne félelem, kétség, ezer dolog, de ez nem számít. A lényeg az az örökéletű bölcsesség, hogy:

„A boldogság nem valami készen kapott dolog. Saját cselekedeteinkből származik”. /Dalai Láma/.

Márpedig, ha saját cselekvéseinkből származik, akkor ahhoz, hogy boldogok legyünk, cselekednünk kell. A cselekvés, a próbálkozás (nyilván az ezzel járó bukás is) maga a boldogság forrása. Aki fél a cselekvéstől, saját magát fosztja meg attól az esélytől, hogy abból valami szép, valami jó, valami boldog születhessen.

Köszönöm minden olvasónak és azoknak, akik velem tartanak ebben a kalandban, hogy nem érzem magam egyedül!!!
Így jóval könnyebb