A Nagy Emberhez nehéz volt bejutni. Titkárnők, titkárok hadán keresztül kellett átverekednie magát annak, ki pár szót akart vele váltani. Admira kitaposta, kifizette és főként kivárta a találkozót, melyre egy álmos kedd reggelen került sor.
A Nagy Ember saját tavának partján üldögélt a mólón. Őszi köd telepedett a vízre és sejtelmes formákat kölcsönzött a part fáinak. Admira csendesen, megilletődve lépett a móló deszkáira. Nem merte megszólítani a Nagy Embert, aki egyszerű fapadon ülve szemlélte a ködöt.
– Meddig áll ott csendben? – kérdezte a Nagy Ember.
– Nem akartam zavarni – mondta gyorsan Admira.
– Akkor miért fizetett ki egy vagyont?
Admira némán bólintott.
– Na, üljön csak le mellém – mondta az öreg és megpaskolta maga mellett a padot.
Admira óvatosan, összezárt térdekkel ült le a Nagy Ember mellé.
Egy ideig csendben ültek. Kacsák zsinatoltak a nádasban.
– Szeretem az állatokat. Semmi megjátszás nincs bennük. Ha másnak látszanak, azt is ösztönből teszik. Az egészen más, ott a tettetés is csak egy út, nincs benne rosszindulat, szóval tulajdonképpen tiszta. És tudja, hogy miért az?
– Nem – súgta száraz torokkal Admira.
– Mert nem éreznek se lelkiismeretfurdalást se magányt a hazugságuk nyomán.
A Nagy Ember befejezte a mondandóját, és hosszú csönd ült kettejükre.
– Nos? Mi járatban? – szólalt meg végül a Nagy Ember.
Admira megköszörülte a torkát.
– Azt szeretném tudni, hogy hogyan lett Nagy Ember.
A Nagy Ember nem válaszolt. Admira nem merte újra feltenni a kérdést, így várt.
– Mondja, Admira, miért akar nagy ember lenni?
Admirát meglepte, hogy a Nagy Ember ismeri a nevét.
– Azért, mert…
– Nyugodtan mondja csak ki. Csak én hallom.
– Elég az.
A Nagy Ember felkuncogott.
– Szóval?
– Azért, mert azt szeretném, hogy felnézzenek rám.
– Aha. És minek?
– Mit minek? – kérdezte meglepődve Admira.
– Miért akar ilyesmit? Az jó?
– Miért, nem jó?
– Hát… Attól függ, hogy melyik.
– Ezt nem értem – rázta meg fejét Admira.
A Nagy Ember felkönyökölt a pad támlájára.
– Tudja, Admira, egy emberre kétféleképpen lehet felnézni. Úgy is mondhatnám, hogy kétféle felnézési mód van.
– Ezt nem tudtam.
– Most mondom. Az első, amit egyébként maga jónak gondol, valójában semmit nem ér. Ez akkor következik be, amikor valamilyennek mutatja magát. Mondjuk szépnek. Vagy okosnak. Vagy bölcsnek.
– És ez nem működik? – kérdezte Admira. Szájába keserű íz kúszott előre valahonnan a nyelve tövéről.
– Dehogynem. Tele van ilyenekkel a világ. Vetítenek, ahogy a moziban szoktak. Mindig a tökéletes formájukat adják, szépek, felhőtlenek, viccesek, könnyedek, rengeteg mindet tudnak, rengeteg mindenhez értenek. Marketing az egész világ és benne áru minden férfi és nő. Maga is ilyen?
– Nem. De ilyen akarok lenni – bólintott Admira.
– Na ja! Gondoltam. Végül is üzletasszony.
Admira újra meghökkent.
– Most mit néz? Nekem is van a házban Admirám – nevette el magát a Nagy Ember. – Szóval az a baj ezzel az első úttal, hogy a dolog tele van hazugsággal. Mert vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy maga nagyon okos. Vagyis nem annyira okos, de annak mutatja magát. Olyannak, aki megoldotta az élet problémáit, és akihez nyugodtan jöhetnek mások, hogy segítséget kérjenek. Na mármost: miért teszi ezt?
– Mert ezt árulom. Mármint az eszem. Ez a szolgáltatásom. De van még egy csomó mást termékem is.
– Maradjunk az eszénél – legyintett a Nagy Ember.
– Maradjunk – bólintott Admira.
– Maga tud mindent?
– Nem. Persze, hogy nem.
– De mégis azt mutatja, hogy mindent tud.
– Persze. Ez vonzó. És a vevők erre harapnak.
– Vagyis arról nem beszél, amiről nem tud semmit.
– Nem. Nyilván – vonta meg vállát Admira.
– Nyilván – bólintott a Nagy Ember. – Mert az első utat választotta. A vetítőst. Ezzel az úttal egy baj van.
– Az, hogy nem adható el?
– Már miért ne lehetne eladni? Hiszen szinte mindenki így csinálja. És pont azért, mert így megveszik.
– Akkor?
– Az a baj vele, hogy ha maga vetít, ha elhiteti, hogy okos, szép, bölcs és ügyes, akkor az emberek ezt a képet látják. Nyilván, hiszen ezt vetíti számukra – nevetett fel saját viccén a Nagy Ember. – De most képzeljen el egy mozit. Ott ül egy csomó ember. Mit néznek? Azt filmet, amit maga a vászonra küld. Nem magát. Nem. Azt a képet, ami nem a valóság. Kitalált fotonokat néznek lentről a nézőtérről. Így néznek fel magára. Vagyis dehogy magára: a hazugságaira. És ez rettenetes következményekkel jár.
– Ha rájönnek, akkor elpártolnak?
– Mért miért jönnének rá? Addig nézik, míg vetít. Ha jó a film, minek mennének ki a moziból? A baj nem az, hogy felnéznek magára, vagyis a kozmetikázott mozifilmjére. Hanem az, hogy nem magát látják, hanem egy filmet maga helyett. És ekkor hatalmas távolság keletkezik maga és az emberek között. Tudja, valamit csak akkor lehet bámulni, ha távolság van a tárgy és a között, aki nézi. Érti? Távolság. És a távolság tudja, hogy mi okoz?
Admira nem válaszolt, mert félt, hogy most is hülyeséget mond.
– Magányt okoz, Admira. Aki vetít, az magányos. Aki valaminek mutatja magát, az magányos, mert a képét nézik és nem őt. Márpedig a magány az szar ügy.
– Szar ügy? – nézett megrökönyödve a Nagy Emberre Admira.
– Hát az. A magány kiöli az emberből a lelkesedést, a segíteni vágyást, mindent, ami emberi. És minél többen nézik a vetített képét a nézőtérről, maga annál tökéletesebb képet akar majd mutatni, mert meg akar felelni nekik és idővel más saját magának is. És ettől egyre jobban és jobban magányossá válik. Fent mindig ritka a levegő.
Csend lett. A tó szélén egy kacsa éktelen hápogásba kezdett.
– És a másik? Mármint a másik út?
– Ja, az. Ott nincs vetítés. Az sokkal egyszerűbb. A lényeg, hogy tegye a dolgát. Ne akarjon semminek látszani. Ennyi. Egyszerű. Nincs marketing, nincs vetítés, átverés, „látod, milyen boldog, szép, okos vagyok”. Ha nem akar valaminek látszódni, akkor nem fog vetíteni, ha nem vetít, akkor nincs mozi, ha nincs mozi, akkor nincs nézőközönség, csak emberek vannak, akik látják magát. Olyannak, amilyen. Tök egyszerű dolog. A legjobb benne pedig az, hogy ha okos, akkor azt is látják. Ha bölcs, akkor azt is. És persze azt is, ha buta, vagy ha ostoba. Látják a hibáit, az erejét. Csak úgy direktbe. Semmi fakszni. Azok, akik magát látják, és nem egy képet, ott állnak majd maga mellett. Nincs tettetés, és egyáltalán nem megerőltető az egész. Maga csak létezik, teszi a dolgát, és ha a létezése tetszik majd másoknak, akkor majd azt mondják: De jó hogy itt vagy. Ennyi. Így is lehet nagy ember valaki. Csak ez a titkos út.
– Titkos?
– Persze. Titkos, mert azt hiszik, hogy nem működik. Pedig igen. Azt javaslom, hogy próbálja ki. Tudja, az emberek készségesen elfelejtik, hogy a Nagy Ember is büdöset kakil, már bocsánat a kifejezésért, és ezért idővel a Nagy Ember már el sem mer menni vécére. De ha ezt nem leplezi, akkor nincs mozi. Akkor csak egy ember van, aki vagy értékes vagy sem. Azt majd a többiek eldöntik. Érti már, Admira? Ez választás kérdése. Eladni akar a nézőknek, vagy élni közöttük? Mert ha a második, akkor csak semmi marketing, csak semmi vetítés.
Admira bólintott. Érezte, hogy belül remeg a gyomra.
– De ez…
– Félelmetes? Hát igen az! – bólintott a Nagy Ember. – Nem is való mindenkinek, mert a végén kiderül, hogy amit el akart adni, vagyis saját maga, nem is ér annyit, mint amennyire taksálta. A második út a bátraknak való, azoknak, akik megengedik annak a luxusát, hogy néha gyengének látszanak. És persze azoknak, akiknek nem kell, hogy csodálják őket, mert jól megvannak anélkül is.
Admira aprókat bólintott. Majd hazamegy, és átgondolja mindezt. Alaposan átgondolja, hogy elég bátor-e. Most arra hajlott, nem igazán. Persze könnyen beszél a Nagy Ember. Őt az egyész világ isteníti.
– Bocs, befingtam – mondta a Nagy Ember.
– Tessék? – nézett Admira megrökönyödve a Nagy Emberre.
– Meghajtott a narancslé. – A Nagy Ember felállt és elindult a part felé. – Majd tudassa, hogy mit választott. Vagy tudja mit? Ne is szóljon. Inkább megnézem a neten.
Admira egyedül maradt a mólón, majd megrázta a fejét, mint aki egy rossz álomból ébred, felpattant és a Nagy Ember után sietett.
– De mitől leszek nagy ember? – kérdezte egészen halkan. – Erre a kérdésre még nem válaszolt, pedig tényleg sok pénzt fizettem érte.
A Nagy Ember komolyan nézett Admirára. Csak a szeme mosolygott.
– Nagy ember? Mármint olyan, akire igazán felnéznek?
Admira bólintott.
– Abban nem segíthetek. Talán tegyen olyasmit, amire fel lehet nézni. Tudjon valamit, amit más nem tud. A lényeg, hogy másoknak legyen miért magára nézni. Az ember attól lesz igazán nagy mások szemében, hogy valamiben jóval több, mint azok, akik őt nézik. Ez persze egy kicsit fárasztó tud lenni, szóval ha ez nem megy magának, akkor még mindig ott van a marketing és a vetítés – nevetett fel a Nagy Ember és elsétált a ködben.
– Ennyi a válasz? – kiáltott utána Admira. – Hogy legyek jobb másoknál, vagy a marketing?
– Ég és föld, Admira, ég és föld! – törte át a ködöt a Nagy Ember hangja.
Admira megkövülve meredt a tóra.
Kicsit utálta az életet.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!