De hogyan?

Abigél megkapta az üzentet, amit hetek óta várt. Igazság szerint már letett róla, de persze a remény hal meg utoljára, az pedig addig él, míg a hordozója, szóval volt esély a dologra, de mégis, amikor megkapta a jelet, hogy vegye fel a kapcsolatot, őszintén meglepődött.

Az Manhattan-24 űrállomás, mely a Nap és Proxima Centauri között félúton lebegett csendesen nem volt túl hangos. Negyvenhat fős legénysége egytől egyig azért élt ezen a kis szigeten, hogy kiszolgálja a két csillag közötti kommunikációs, műszaki és logisztikai igényeket. Puszta karbantartók vagyunk egy koszos kikötőben – mondta néha Gennaro lekicsinylő grimasszal. És tulajodképpen igaza volt. Azt leszámítva, hogy a Manhattan-24 szemképráztatóan tiszta volt köszönhetően azoknak a protokolloknak, melyeket az állomás üzembe helyezésekor hoztak. Mert Abigél, Gennaro és többiek feleltek a két csillag közötti hajók tisztaságáért. Az állomás óriási áteresztő hangárjában tisztult meg minden hajó, mely a Proximára ment és minden hajó, mely a Földet vette célba. Kocsimosók vagyunk – szólt Gennaro másik örökérvényű mondása. Ebben még inkább igaza volt, mint a másikban. Tényleg lemostak mindent, amit a két csillag esetleg rájuk kent.

Mindezt azért, hogy ne forduljon elő több fertőzés. Sem a Földön, sem a Ninivén.

Ezért dobogott a szíve, amikor meglátta az üzenetet. Rövid volt, de pontosan tudta, hogy ki küldte és azt is, hogy miért.

HÍVJON FEL: ID_429834ldkg93485

Egy ideig csak meredt a képernyőre. Most dől el az egész. Ha nem hívja fel a kapcsolatot, akkor az egész elhal. Mintha meg sem történt volna. És minden megy úgy, ahogy eddig. Gennaro továbbra is szeretni fogja. Ő pedig a férfit. Ez az egész talán nem ér ennyit. Sőt, biztosan nem. És mégis. Ott motoszkált benne a gondolat. A kép. Sajnos az a kép nem halványodott. Sőt, csak erősödött. Egyre színesebb és szagosabb lett. Persze ha lebukik…

A konzolhoz nyúlt, és mielőtt bármit is tehetett volna tudatos énje, beütötte a számokat.

– Hello! – válaszolta azonnal egy hang. Kép nem jött hozzá, és ennek Abigél kifejezetten örült.

– Hello.

– Akkor vigyük?

Abigél átfogalmazta előző megállapítását: most dől el az egész.

– Igen – mondta tétován.

– Ez nem volt valami meggyőző.

– Tudom.

Egy kis szünet után szólalt meg újra a férfi: – Figyeljen ide. Ha fél, akkor ne csináljuk. De azt tudnia kell, hogy nem egy Manhattanra szállítottunk már ilyesmit. Tehát másként megfogalmazva: nem maga lesz az első.

– Komoly? – kérdezett vissza őszinte meglepődéssel a hangjában.

A férfi felnevetett: – Komoly. El sem tudja képzeni, hogy mi mindet hoztunk már el maguknak, űrlakóknak. Amit maga kér, az nem is olyan nagy dolog.

– De mi purgare állomás vagyunk.

– Igen. Tudom.

– Ide nem kerülhet be se földi, de ninivei biológiai elem. Semmi.

– Hölgyem, most megpróbálja lebeszélni magát? – kérdezte nevetve a férfi.

– Nem, csak… ilyen helyre is szállítottak már?

– A Manhattan-5-re, ami szintén purgare állomás, olyan dolgot vittem, hogy elájulna, ha megtudná.

Abigél nem válaszolt. Fejében őrült módon kergették egymást a gondolatok.

– Nos? Menjen a csomag?

– Maga szerint nem lesz baj?

– Szerintem nem, de ezt maga döntheti el. Ha már bent van, akkor nem lesz gond. Csak ha éppen tetten érik.

– De nem fognak.

– Nem fogják! – válaszolta a férfi.

Megnyugtató hangja volt.

– Jó. Hozzák!

– Helyes! Két órán belül fizessen és a holnap a nyolcas hajó valamit kipottyant majd magából.

– Vettem! – válaszolta Abigél. Visszatért a magabiztossága. Végül is ő volt az állomás kommunikációs főnöke. Gennaro pedig az egyetlen hivatásos pilóta az állomáson. Ha ők nem határozottak, akkor senki sem.

– Nem lesz baj, ne aggódjon! – mondta még a férfi és megszakította a vonalat.

Abigél azonnal utalt. Ha most nem teszi meg, akkor érezte, hogy le fogja beszélni magát az egészről, de azt is érezte, hogy ezt nagyon megbánná. Gennaro ötvenedik születésnapja ennyit megér.

A nyolcas hajó egy kis fregatt volt. Hat fős. Úgy siettek a Ninivére, hogy alig fékeztek. Abigél el sem tudta képzelni, hogy kerül majd ki belőle a csomag, azt pedig sehogy sem tudta kitalálni, hogy ki az, aki elvégzi ezt a kis csempész műveletet a többiek orra előtt.

A hajó a lehető legnagyobb tempóban haladt át a fertőtlenítőn – autómosó Gennaro szerint – és már robogott is tova, hogy minél gyorsabban beléphessen a nullás térbe.

A távozás után tíz perccel már űrruhában állt a hatos zsilipnél. Jó előre kitervelt mindent. Ezzel nem lesz baj.

– Zuzu! Kimennék – szólt bele a com egységbe.

– Minek? – kérdezett vissza Zuzu.

Zuzu képtelen volt katonaként viselkedni. Egyszerűen nem ment neki. Egy idő után senki sem erőltette nála. Jó szakember volt. Talán a legjobb a hajtóművek terén.

– Mert be kell állítanom egy antennát. Ki akarok próbálni valamit.

– Aha. Hát akkor kalandra fel!

– Kösz.

A zsilip kinyílt és Abigél előtt feltárult az áteresztő hangár óriási csöve. Szabad szemmel sokkal nagyobbnak tűnt, mint a kivetítőkön. Kilépett a peronra és bebiztosította magát. Lassan lépkedve indult el a függőfolyosón. Szeme a csomagot kereste.

– Merre lesz a séta? – szólalt meg váratlanul Zuzu a fülében.

Összerezzent.

– Csak nézelődöm.

– Hát van mit. Elég lenyűgöző.

– Úgy van.

Jó húsz méter után szúrta ki a csomagot. Fehér dobozka volt. Úgy hússzor húszas lehetett. Talán kisebb. A függőfolyosótól jó öt méterre lebegett a semmiben.

– A francba! – mondta hangosan.

– Baj van? – kérdezte Zuzu.

– Egy szerszámom… minden rendben! – mondta gyorsan. Nem akart sokat beszélni. Ha Zuzu kiszagol valamit, akkor öt kamerával nézi majd, ahogy kilebeg a csomagért. Gyorsnak kell lennie. Zuzu unatkozik.

Átlépett a korláton, a kötelet egy kis ráhagyással rövidre húzta és elrúgta magát a peronról. Hajó vagyok – jutott eszébe a gondolat, ahogy kisiklott a tisztítótér peremére. Két kézzel fogta meg a dobozt. Ha úgy bokszol bele, hogy nem kapja el, akkor úszott a pénz, a terv, minden. A kötél nagy rázkódással fogta vissza lendületét. A lehető leghalkabban próbált meg nyögni.

Egy erős rántással meghúzta a kötelet, mely most ellenirányú irányt adott neki. A korlát vészes gyorsasággal közeledett, de elég kiképzést kapott ahhoz, hogy ezt megoldja. Voltak már rázósabb landolásai is.

Végül újra ott állt a peronon. Kezében a csomag. Aprócska lámpa és egy kis érték hirdette, hogy a doboznak saját erőforrása van. 5 C. Tehát öt fok van bent. Vajon meddig bírná ki? Arról egy szó sem esett, hogy milyen gyorsan kell begyűjteni. Most már mindegy. Szerencséje volt. És ennek ki kell tartania.

A zsilip volt az utolsó akadály. Amikor belépett, a torkában dobogott a szíve. Fogalma sem volt, hogy a doboz mire képes. A prugare állomás érzékelői az emberi technikai tudás csúcsát jelentették. Egyetlen atomot is kimutattak egy Naprendszernyi térben. Ha baj lesz, akkor most lesz baj.

Háta mögött becsukódott az ajtó. Aztán megkezdődött a szken és a csírátlanítás.

Türelmesen várt. Ha baj van, akkor még mindig volt menekülő út. Kinyitja a csomagot és a szken atomjaira bont mindent, ami benne volt. A dobozért meg valahogy csak kimagyarázza magát. Vagy nem és akkor kirúgják.

– Hülyül a szken! – szólalt meg Zuzu.

– Hát hülyüljön! – válaszolta könnyedén.

Valahogy jó kedve lett.

– De már nem sokáig, mert…

Abigél visszatartotta a levegőt.

– … mert már mehetsz is – fejezte be a mondatot Zuzu.

Az ajtó kinyílt és Abigél besétált az állomásra.

A többi már szinte magától ment, minden a terv szerint. Minden egyes percét élvezte. Ezerszer jobban, mint bármit, amit eddig valaha is csinált ezen az állomáson.

Gennaro este nyolckor végzett. Születésnapjának tudatában lépett be a kabinajtón. Bent – ahogy minden itt töltött évük alatt – megterített asztal várta. Gyertya égett a levegőző vörösbor mellett.

– Erre vártam egész nap – mondta Gennaro őszintén.

Egy csókot adott Abigélnek, aki örömmel viszonozta azt.

– Ülj le!

A férfi engedelmeskedett.

– Szerelmem. Gondolom, tudod, hogy mi jön most.

– Hát persze. Vagy legalábbis remélem.

– Igen. Az jön. Annak az ük-ük-ük unokája, aki ezt tette a világgal nem kaphat mást.

– Nem ő találta fel – ellenkezett a férfi, és egy kortyot lopott a poharából.

– Nem, de ő terjesztette el a világban.

– Hát… nem tagadom. Az öregnek volt némi érzéke.

– És ezért.

– És ezért! – dőlt hátra vigyorogva Gennaro.

– Ezért most az ötvenedik születésnapodra…

– Ahogy tavaly a negyvenkilencedikre…

– Tehát az ötvenedik születésnapodra ez jár neked – mondta Abigél és kisietett a konyhába.

Két hatalmas tányérral jött vissza. Óriási, csodálatos pizzák gőzölögtek rajtuk. Az egyiket Gennaro elé tette. A férfi beleszimatolt a levegőbe.

– Ez igen. Új program?

Abigél nem válaszolt.

– De komoly. Ez eszelősen jó illatú. Frissíttették a szintetizátort?

Abigél némán mosolygott.

Koccintottak.

– Boldog születésnapot! – súgta Abigél.

Gennaro végül kést és a villát ragadott.

– Nem bírom tovább.