– Átlépték a határainkat – robbant be az irodába a kommunikációért felelős Szupermegbízott. Látszott rajta, hogy tényleg izgatott és nem csak mímeli, ahogy egyébként szokta.
Reggel volt, a Hiperminiszter még meg sem itta a kávéját. Hosszú napra számított, és nem igazán örült annak, hogy ilyen korán már el is kezdődött.
– És kopogni ki fog, Milánka? – kérdezte a Hiperminiszter.
– Hiper úr… – ütközött meg egy pillanatra a szupermegbízott. Újra átfutott a fején a gondolat, hogy talán a megszólítás nem véletlenül rímel a „hiperűr”-re.
– Nem érdekes. Majd legközelebb jobban megy. Tehát?
– Uram, átlépték a határainkat.
– Rendben. Kicsodák?
– Az idegenek.
– Milánka, mindenki idegen, aki nem mi vagyunk. Ennél legyél egy kicsit pontosabb.
– Hiper uram… a violák voltak.
– Értem. A violák átlépték a határainkat.
– Át uram, tennünk kell valamit.
– Igen, nyilván. Szerintem, állítsunk fel sátrakat, és adjunk nekik kávét. Aztán valaki lemegy tőlünk, mondjuk maga, Milánka, és megkérdezi, hogy mit akarnak.
– Uram! Nem! Nem érti.
– Ilyesmit nem ejtünk ki a szánkon, Milánka, ugye? Én mindent értek. Ha esetleg nem értem, akkor is értem. Olyan ez, mint az abszolútjel a matekban. Hogy áll az abszolútjellel, Milánka?
– Tessék?
– Az abszolútjel olyan, hogy bármi van benne, az a pozitív. Így én mindig pozitív vagyok.
– Uram. Akkor tudom, hogy érti…
– Ez így jobb.
– … de elmagyarázhatom, hogy én is megértsem?
– Persze. Csak rajta.
– A viola idegenek átlépték a határainkat. De nem kávézni jöttek…
– Akkor legyen tea.
– Uram! Ezeknek fegyvereik vannak. Tankjaik, meg minden. A határ lángokban áll.
– Akkor küldjünk tűzoltókat.
– Nem, uram. Az nem lesz elég. Nem ért…em. … Uram.
– Tessék, Milánka.
– Megtámadtak minket.
– Aha. Értem.
– Tudom, hogy érti, de most tenni kéne valamit, és a kávé meg a sátor meg a tea nem elég. A tűzoltók sem. Valaki mást kéne küldeni.
– Aha. Valami ötlet?
– Hát lenne egy.
– Remek. Ne kíméljen, Milánka.
– Mi lenne, ha leküldenénk egy sereget?
– Egy sereg mit?
– Egy sereg katonára gondoltam.
– Aha. És minek?
– Talán, ha esetleg megpróbálnánk ellenállni, az elég hasznos lenne.
– Mármint kinek?
– A viola idegeneknek, uram. Mert azok dúlnak a határainkon belül.
– Nyilván értem – bólintott a Hiperminiszter. – Az a baj, hogy maga, Milánka, nem látja a nagy képet.
– Van ennél nagyobb kép?
– Hogyne lenne. Beavatom.
– Hálás vagyok, Hiper úr!
– Helyes. Szeretem, ha hálásak nekem az emberek. Na tehát. Azt mondja, hogy itt vannak az idegen violák.
– Igen. Már nagyon itt vannak.
– És hogy tankjaik vannak.
– És egyéb fegyvereik is, uram.
– Jó. De az a helyzet, hogy ez nem lehetséges. A violák ugyanis nem idegenek.
– De uram. Hiszen a határról azt jelentik, hogy…
– Nem-nem! A violák nem idenek, tehát nem lehetnek tankjaik. Nem nézték félre véletlenül? Egy tankot könnyen össze lehet téveszteni egy kombájnnal.
– Uram… nem hiszem.
– Dehogynem. Én már tévesztettem össze. Szerintem kombájnokkal jönnek.
– Minek jönnének kombájnokkal, uram?
– Nem tudom. Aratni.
– Uram! Még nincs mit aratni.
– Akkor szántani.
– Szántani traktorral szoktak.
– Akkor lehet, hogy traktorok. Egy biztos. Nem tankok.
– Értettem, uram.
– Na végre. Még valami?
– Uram, az idegen megszálló violáknak…
– Most mondtam, hogy nem idegenek. Kifejezetten jóban vagyok a Megaminiszterükkel. Haver. Tehát nem idegen. És mivel nem idegen, nem szállhat meg minket.
– Nem?
– Akkor mit csinálnak éppen?
– Most beszéltük meg. Átjöttek aratni. Vagy szántani, attól függően, hogy mivel jöttek.
– Értem. Az a gond, hogy az ideg…, a haver violák kombájnjának a tetejéből kiáll egy rúd, amin keresztül tövedékeket lő ki.
– Nyilván véletlenül.
– Nyilván. Az a probléma, hogy el is talál vele gyakran dolgokat.
– Ejnye.
– És azok a dolgok felgyulladnak, szétrobbannak és meghalnak. Sőt. A haver földműveseknek vannak olyan kapáik, amiket el ehet sütni, és végükön megint csak kijönnek kicsi dolgok, amik eltalálnak ezt azt. Ezek megsérülnek, vagy esetleg meg is halnak.
– Nahát.
– Igen. Szóval valamit tenni kéne, hogy ezt ne csinálják. Erre mondtam, hogy küldjünk le a katonákat. Azok majd szólnak, hogy hagyják abba.
– Aha. És mi lenne, ha felhívnám a violák Megaminiszterét?
– Az is egy remek ötlet. Attól félek, hogy mire felveszi, a kombájnok és a parasztok már a fél országot beveszik… vagyis learatják, vagy beszántják.
– Hát csak tessék. Haverok.
– Nem-nem, uram. Az nem lenne túl jó. Minden romokban áll majd utánuk.
– Hát majd… Na, Milánka, figyeljen ide. A violák haverok. Arathatnak. Ezt már megbeszéltem velük. Az ibolyákkal is egyébként. Mindenkivel megbeszéltem. Ez egy nagyobb kép, nem értheti. Nálunk szabad aratás van. Ettől vagyunk nagyok.
– Uram…
– Milánka! Ne szóljon közbe. A nagy kép nem játék. És csak én látom. Szóval nincs semmi baj. Értem, hogy ideges, de nyugi van! Mindent kézben tartok.
– Étem, Hiper úr!
– Én is értem. Nyilván.
– …
– …
– De uram. Akkor most mi lesz?
– Mi lenne? Semmi.
– Azért mégiscsak mondani kéne valamit az embereknek?
– Gondolja?
– Nem ártana. Kicsit pánikolnak.
– De hülyék!
– Ja, de akkor is. Mit mondjunk nekik?
– Hát az igazat.
– Az igazat? Vagyis…
– Istenem! És maga a szupermegbízott, mi?
– Uram…
– Na, akkor mondom, hogy mit mondjon. Elsőként nyugtassa meg az embereket. Minden oké, semmi pánik. A haver violák valóban itt vannak, de csak aratni és-vagy szántani. Ha eltalának valamit a munka közben, az tök véletlen, és haverságból tették. Fogják fel tréfának.
– És aki meghalt?
– Az legyen munkahelyi baleset áldozata. És mondjuk azt, hogy van ilyen. Mert hát van ilyen.
– Uram…
– Azt is közöljük, hogy a haverokkal haverkodni kell. Szóval csak smájli!
– Szmájlinak mondják.
– Ezt is tudtam.
– Igenis.
– Kivel is állok most fasírtban?
– Nem tudom, uram. Talán az enciánokkal.
– Ja, tényleg. Ők most nem haverok. Vagy igen? Tegnap mi volt?
– Tegnap azt mondtuk, hogy szemetek.
– Na. Rendben. Akkor mondjuk azt, hogy a haver violák segíteni akarnak ellenük. Ellensegítség.
– Az micsoda?
– Az olyan dolog, ami van, mert én értem, hogy mi az. És egyébként is, az egy nagyon jó szó.
– Jó szó. Értem. Tehát ellensegítenek.
– Úgy van.
– És ezért tarolják le az országot.
– Nem tarolják, hanem aratják. Nem! Sőt! Beszántják. Az jobb szó.
– Beszántják. Az jelenthet mást is uram.
– Hát ez az! Azért jó szó. Imádom. Na tehát, akkor minden világos? Menjen szépen ki az a tájékoztató, hogy nyugi, csak beszántás van. Semmi pánik. A halottak pedig az enciánok miatt keletkeznek. Mert azok kétszínűek.
– Értettem.
– Helyes, én is!
A szupermegbízott meghajolt és elindult az ajtó felé.
– És, Milánka, csak őszintén azzal a tájékoztatással. Az nagyon fontos, hogy tisztán megértsék a helyzetet.
– Őszintén?
– Ja. Hogy megértsék a helyzetet.
– Mármint a kombájnokat?
– Hát mi mást?
– De az igazság…
– Most beszéltük meg, nem? Mit nem ért ezen, Milánka? Csak őszintén. Az igazság fontos dolog, ne járassuk le.
*
Május 19. A tömegtájékoztatás világnapja
